A háláról – másképp

Igehirdetés 2000. október 1.

A háláról – másképp

 

Lekció: 1Sám 2,1-10
Textus: 1Sám 2,4-8

“A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel. A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz és felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és fő helyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, életünk ideje határolt – születtünk és meghalunk, akik csak asszonytól lettünk. Gondolatunk ereje nem elég, hogy fölfogjuk lényedet és megértsük jóvoltodat. Te azt ígérted, aki keres, az talál, aki kér, az kap, és a zörgetőnek ajtó nyílik. Engedd hát kérnünk, hogy befogadhassuk most életújító igédet és Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Igeszakaszunk Anna hálaéneke. Egy asszony sok keserves év és sírva mondott imádság után meghallgatásra talált Istennél: fiúgyermeket kapott, és azt fogadalma szerint Istennek szentelte. Ezután, hogy teljesítette fogadalmát, mondta e csodálatos hálaimát, amit kétezer-ötszáz esztendeje megőrzött az emlékezet. Szokták “Ószövetségi Magnificatnak” is nevezni, mert tartalmában sok a hasonlóság Mária énekével, amit Lukács evangéliumában olvasunk, s ami az Üdvözítő születésének hírére adott válasz. Mária éneke úgy kezdődik, “Magasztalja az én lelkem az Urat” – s a szó, hogy “magasztalja” így hangzik a latinban: magnificat.

Amikor ilyen éneket hallunk, eszünkbe juthat, mi is mennyi mindent kaptunk már Istentől. Jó, ha nem csak elkönyveljük és használjuk ezeket, hanem ki is fejezzük értük a hálánkat. Minden ajándék akkor lesz ugyanis egészen a miénk, ha elhangzik utána az Istennek mondott “köszönöm.” Biztat ez az imádság: fejezzük ki hálánkat! De azoknak is szól, akik éppen életük sötét szakaszában vannak, bajban küzdenek, kilátástalannak érzik életük dolgait. Anna példája mutatja, hogy a mélységben mondott imádság is meghallgattatásra talál! Eljön a szabadulás, ha valaki egész szívvel és teljes odaadással kéri Istentől. Ő mindenesetre így tette!

Állhatatos imádásága igaz meghallgattatásra nem abban talált, hogy kérése teljesült, és fiúgyermeket kapott. Fontosabb dolog történt: átalakult az élete. Egy darabig azt hitte, akkor lesz boldog, ha gyermeke születik, de eljutott oda, akkor lesz élete teljes, ha gyermekét odaadhatja Istennek! Kincsét, életkéjét, aki mindent jelentett számára –  akkor lesz az igazán övé, ha odaadja Istennek!

Hálaimája akkor hangzik, amikor fogadalmát már teljesítette. Megérthetjük belőle, milyennek tapasztalta meg az Örökkévalót, akitől kapott próbát és ajándékot egyaránt – akinek lényében mindig marad valami, amit nem ismerhetünk. Csak azt tudhatjuk, amit ő megmutat magából. Megismerhetjük, mit vallott ő helyes emberi alapállásnak, s azt is, mit gondolt a jövőről. E témák a mi életünk alapkérdései is – vegyük hát szemügyre őket!

Istenről olyan szót hallunk a szájából, amit Mózes imádságában is megtalálunk. Isten embere, akinek a Tízparancsolatot is kezébe adhatta, így nevezte őt: “Kőszikla!” Az igazi gránitszikla “lábai” eltűnnek a föld színe alatt, azt sem tudjuk, milyen mélységbe nyúlnak. Az ember borzongó megrendüléssel veszi tudomásul, hogy olyasmivel áll szemben, ami erősebb és hatalmasabb, mint ő. Pár évtizede Helsinkiben jártunk, ahol van egy nevezetes sziklatemplom: falai körös-körül az őskőzet anyagából. Nincsen fala, a templom a föld színe alá van mélyítve, úgy fedték be üvegtetővel. Megdöbbentő érezni a hatalmat azokban a sziklákban – ez a föld alapzata! És mégis:  “Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen – nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk!” (Zsolt 18,32)

Ő megbízható, mint a gránit, sőt – annál is megbízhatóbb! Ha mond valamit, azt valóra váltja: ígéretei nem olyanok, mint az embereké.

A világban minden változik, alakul: az egyetlen szilárd pont – Isten. Nincs más bizonyosság. Néha emberekről gondoljuk, hogy ilyenek – ám ők is megváltoznak, s csalódunk bennük. Néha saját állhatatosságunkról, a magunk elhatározásának szilárdságáról gondoljuk, az már csak biztos. Hiszen én határoztam el – magamat csak ismerem! És utólag kiderül, nem végleges, és nem kőszikla… Néha a világról gondoljuk, hogy az biztosan olyan, mint amilyen. De a történelem mutatja, a világ is fordul időnként. A nagy természeti törvényeket a mai napig nem tudjuk egymással hiánytalanul egyeztetni, hogy összefüggő, végleges rendszert találjunk. Ha erről nézem ilyen, ha arról – egy kicsit más. Idő múltával újabb szempontok merülnek fel, s mindenről kiderül, hogy elmozdult, átalakult – még a hegyek is változtatják magasságukat…! Ha sokáig néznénk a föld felszínét nagyobb magasságból, s volna három-négyszáz millió évünk erre, olyannak tűnne, mint egy hullámzó tenger… elsüllyedések és kiemelkedések a tízmillió évek során, mindenütt…!

Amikor Anna énekében ez hangzik: “…nincsen olyan kőszikla, mint ő” – akkor valójában azt mondja, ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz: életünk alapja! (Zsid 13,8) Nem fog megrendülni: jön velünk a végső földinduláson, a mulandóságon át is. Ami Istenből való, az végleges, biztos és igaz.

Anna éneke a “teológiai rész” után, hogy tudniillik milyennek látja ő Istent, levonja a következtetéseket, és elmondja, mit gondol a helyes emberi alapállásról. “Ne beszéljetek olyan sokat, büszkén és gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó!” Ahol Isten a bizonyosság, az igazi tájékozódási pont, ott az ember letesz önmaga istenítéséről, amiben egyébként mesterek vagyunk mind. Nem feltétlenül szavainkkal, de cselekedeteinkkel és érzéseinkkel biztosan magunkat tartjuk a világ közepének, az egyetlen lényeges dolognak. A mi hiú, érzékeny énünket!

Hányszor elemlegetjük például helytállásainkat, mintha azok minket dicsérnének – pedig kaptuk hozzájuk az erőt. Néha kiszalad a szánkon magabiztos ígéret is, mit fogunk megtenni – aztán mégsem úgy lesz… A héten hallottam egy sportoló szájából, a riporter heccelésére, aki minduntalan e körül forgott, hogy “nem vagy esélyes, senki sem gondolta, hogy a döntőbe jutsz, a másik az esélyes.” Addig heccelte tapintatlanul, míg a fiatal, tapasztalatlan sportoló, akinek ez volt élete első világversenye, odavágta: “Nem érdekel, ki az esélyes, úgyis én fogok nyerni.” És másnap nem ő nyert. Az embernek kár szájaskodnia. “Azt mondjátok, holnap ide vagy oda utazunk, és nyereséggel hozzuk haza az áruinkat, holott ezt kellene mondjátok: Ha az Úr akarja és élünk, ezt és ezt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,13-16) Az alázat hiánya elrontja a legjobb dolgokat is. Amikor az ember magabiztos lesz, kezd ítélni eleveneket és holtakat, s nyilatkozik mindenről és mindent mindenkinél jobban tud, hallgatni pedig már elfelejtett – az maga a bukás.

“Ne beszéljetek olyan sokat büszkén és gőgösen, ne hagyja el a szátokat kérkedő szó!” – ez a helyes emberi alapállás. A csöndesség és alázat – ha valóban Isten a mi kősziklánk…! A hívő gőg, ha lehet ellenszenvesebb, mint amit a világban tapasztalni. Mert a hívő elvileg tud Istenről, s ha mégsem vonja le a következtetést, akkor mit kell megtapasztalnunk? Azt hogy “…Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (1Pét 5,5)

De arról is van mondandója, milyennek látja a jövőt. “A hősök íja összetörik, de az elesettek…” – és itt az eredeti szövegben azt olvassuk, hogy az elgáncsoltak – “…erőt kapnak. A jóllakottak elszegődnek bérmunkásnak, hogy legyen kenyerük, akik pedig éheztek, folyton ünnepelni fognak. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. Az Úr megöl és megelevenít, sírba visz és felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és fő helyet juttat neki.” Isten a gyengék oldalán áll, ők számíthatnak igazságára leginkább. Még ha nem is tudjuk, hogyan és mikor, ő valamilyen módon mégis igazságot szolgáltat!

Nem tudok hinni olyan Istenben, akik némelyeket arra teremtett volna, hogy eltapossa őket. Hiszem és vallom, hogy “…az ő akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4)  Ez az eleve elrendelés; amikor valaki visszatekintve ezt mondhatja: Igent mondhattam a hit döntésében – de még ez is tőle volt, az ő ajándéka! Így kell értenünk a predestinációt, ami a hitben el nem indult ember számára megfoghatatlan és elmagyarázhatatlan. Azért magyarázzák oly hamisan a történelemkönyvekben, mintha az fatalizmus lenne – mert hitigazságot csak az érthet, aki benne él abban. Aki nem tapasztalta meg, annak semmit nem mond, csupán abszurdum és önellentmondás. Az pedig az Úr titka, hogyan és mikor tesz igazságot: ebbe nekünk sem betekintésünk, sem befolyásunk nincs – de az bizonyos, hogy a végső szó – az igazságos Istené!

Tudta ezt a mi Urunk, aki “…szidalmaztatván vissza nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” (1Pét 2,23) Nyugodtan ráhagyhatjuk mi is: mert nála jó helyen van az igazság. Nem emberi erőfeszítés dolga a világban lévő igazságosság! Ha minden tőlünk telhetőt megteszünk is, ahogy meg is kell tennünk, mégis, soha nem szabad hinnünk, hogy minden rajtunk múlik. Ez az önistenítő ember tévedése. Mindig marad, ami Isten dolga – s ez jól van így. Ő valóban szabad Úr, aki gazdaggá és szegénnyé is tud tenni, ha akar. Ő sírba juttathat, de a sírból ki is tud hozni. Fölemeli a porban ülőt, megalázza a hatalmast – van hatalma erre!

Sose higgyük, hogy a világ állapota végleges. Az ember kétségbeesik, ha körülnéz: arra gondol, milyenek az állapotok – és nem tud változtatni rajta. Múlnak az évtizedek, az embernek “benő a feje lágya”, egyre több az élettapasztalata, s egyre inkább abban a veszélyben van, hogy kétségbeesik, egyre feketébben, sötétebben látja a világot. Az élet megkeseredésének egyetlen “ellenmérge”, hogy higgyük: “…ami embereknél lehetetlen, lehetséges Istennél.” (Mát 19,26) A meddő hetet szül, s gyászol, akinek sok fia volt – mert a jövendő nem a miénk! A jövendő azé, aki szabadon alkotta a teret és az időt: a jövendő – Istené.

Bele ne keseredjünk a mába, de el se kápráztasson, ami kedvező – mert minden változhat. Biztosnak hitt pozíciók megrendülnek, kilátástalannak hitt helyzetek átalakulnak – az Úr tesz szegénnyé, s az Úr tesz gazdaggá. Van-e hitünk szívünk szerint igent mondani erre? Így szólni: igen, jól van így! Mert ha hisszük, hogy ő az egyetlen Kőszikla, a mi dolgunk pedig a gyermeki engedelmesség, minden önhittség és magabiztosság mellőzésével – akkor azt is hihetjük, hogy a jövendő az Úré, aki az elgáncsoltak ügyét sem felejti.

Jézust Megváltónknak valljuk, mert engedte, hogy gondolatai az Úréi legyenek. Anna énekével is erre biztat minket az ige: legyenek gondolataink, a mi szavaink és cselekedeteink is a mennyei Atyától valók, s dicsőíthetjük majd az Urat mi is örvendező énekkel. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, taníts meg minket az igazi hálára. Hadd szóljon rólad énekünk, legyen élő és igazi a magasztalás azokban, akiket megszabadítottál, akiket új élettel ajándékoztál meg Krisztusban. Adj türelmet, békességet, vigaszt elkeseredettségünkben, erőt és segítséget a küzdelmekben! Ámen.