A háláról – másképp

Igehirdetés 2000. október 1.

A háláról – másképp

 

Lekció: 1Sám 2,1-10
Textus: 1Sám 2,4-8

“A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel. A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz és felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és fő helyet juttat neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, életünk ideje határolt – születtünk és meghalunk, akik asszonytól lettünk. Gondolatunk ereje sem elég, hogy felfogjuk lényedet, megértsük jóvoltodat. Te azt ígérted, aki keres, az talál, aki kér, az kap, és a zörgetőnek ajtó nyílik. Engedd, hogy befogadhassuk most életújító igédet és Szentlelkedet. Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Igeszakaszunk Anna hálaéneke. Egy asszony sok keserves év és sírva mondott imádság után meghallgatásra talált Istennél: fiúgyermeket kapott, és azt fogadalma szerint Istennek szentelte. Ezután, hogy teljesítette fogadalmát, mondta e csodálatos hálaimát, amit kétezer-ötszáz esztendeje megőrzött az emlékezet. Szokták ezt “ószövetségi Magnificatnak” is nevezni, mert tartalmában sok hasonlóságot mutat Mária énekével, amit Lukács evangéliumában olvasunk, s ami az Üdvözítő születésének hírére adott válasz. Mária éneke úgy kezdődik, “Magasztalja az én lelkem az Urat”, s a szó, hogy “magasztalja” így hangzik a latinban: magnificat.

 

Amikor ilyen éneket hallunk, eszünkbe juthat, mi is mennyi mindent kaptunk már Istentől. Jó, ha nem csak elkönyveljük és használjuk ezeket, hanem ki is fejezzük értük a hálánkat. Minden ajándék akkor lesz ugyanis egészen a miénk, ha elhangzik utána az Istennek mondott “köszönöm”. Biztat ez az imádság: fejezzük ki mi is hálánkat. De azoknak is biztatás, akik talán éppen életük mélypontján vannak, bajban, küzdenek, vagy kilátástalannak érzik életük dolgait. Anna példája mutatja, hogy a mélységben mondott imádság meghallgattatásra találhat, eljöhet a szabadulás, ha valaki egész szívvel és odaadással kéri Istentől – amint Anna is tette.

 

Állhatatosan mondott imádásága igazi meghallgattatásra nem abban talált, hogy kérése teljesült, fiúgyermeket kapott. Fontosabb dolog történt: átalakult Anna élete. Egy darabig azt hitte, akkor lesz boldog, ha kérése szerint gyermeke születik, de eljutott oda, akkor lesz boldog, ha gyermekét odaadhatja Istennek. Kincsét, életkéjét, aki mindent jelentett számára – ez akkor lesz igazán az övé, ha odaadja Istennek.

 

Akkor hangzik hálaimája, amikor fogadalmát beteljesítette. Megérthetjük belőle, milyennek tapasztalta meg az Örökkévalót, akinek lényében mindig marad valami, amit nem ismerünk. Csak azt tudhatjuk, amit ő megmutat magából. Megismerhetjük, mit vallott Anna helyes emberi alapállásnak, és azt is láthatjuk, mit gondolt a jövőről. E témák életünk alapkérdései – vegyük őket sorra.
Istenről olyan szót hallunk Anna szájából, amit Mózes imádságában is megtalálunk. Isten embere, akinek a Tízparancsolatot is kezébe adhatta, így nevezte őt: Kőszikla. Az igazi kőszikla lábai eltűnnek a föld színe alatt, azt sem tudjuk, milyen mélységbe is nyúlik. Az ember borzongó megrendüléssel veszi tudomásul, hogy olyasmivel áll szemben, ami erősebb és hatalmasabb, mint ő. Pár évtizede Helsinkiben jártam, ahol van egy sziklába mélyített templom, falai körös-körül az őskőzet természetes anyagából. Nincs fala, a templom a föld színe alá van mélyítve, úgy fedték be. Megdöbbentő érzés belépni ide. Hatalmat érezni azokban a sziklákban. “Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen! Nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.”
Ő megbízható, mint a szikla, sőt annál is megbízhatóbb. Ha ő mond valamit, azt valóra váltja. Ígéretei nem olyanok, mint az emberekéi.

 
A világban minden változik, alakul: az egyetlen szilárd pont Isten. Nincs más bizonyosság. Néha emberekről gondoljuk, hogy ilyenek – aztán ők is megváltoznak, s csalódunk bennük. Néha saját állhatatosságunkról, a magunk elhatározásának szilárdságáról gondoljuk, az már csak biztos. Hiszen én határoztam el, magamat csak ismerem. És utólag kiderül, nem végleges és nem kőszikla. Néha a világról gondoljuk, hogy az csak olyan, mint amilyen. De a történelem fordulói mutatják, maga a világ is fordul időnként. S a természeti törvényeket a mai napig nem tudják egymással hiánytalanul egyeztetni, hogy összefüggő, végleges rendszert találjanak. Ha erről nézem ilyen, ha arról – egy kicsit más. Idő múltával újabb szempontok merülnek fel, s mindenről kiderül, hogy elmozdult, átalakult – még a hegyek is változtatják magasságukat. Ha sokáig néznénk a föld felszínét nagyobb magasságból, és volna harminc-negyvenmillió évünk erre, olyannak tűnne, mint egy hullámzó tenger. Elsüllyedések és kiemelkedések a tízmilliók során mindenütt!

 
Amikor Anna énekében azt olvassuk, “nincsen olyan kőszikla, mint ő”, akkor azt halljuk, hogy Isten tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Életünk alapja. Nem fog megrendülni, jön velünk a végső földinduláson, a mulandóságon át is. Amit Istenből való, az végleges és megbízható.

 
Anna éneke a “teológiai” rész után, hogy tudniillik milyennek látja ő Istent, levonja a következtetéseket, és azt mondja el, mit gondol a helyes emberi alapállásról. “Ne beszéljetek olyan sokat, büszkén és gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó!” Ahol Isten a bizonyosság, az igazi tájékozódási pont, ott az ember helyes, ha letesz önmaga istenítéséről, amiben mesterek vagyunk mind. Nem mindig szavainkkal, de cselekedeteinkkel és érzéseinkkel magunkat tartjuk a világ közepének, az egyetlen lényeges dolognak. A mi hiú, érzékeny énünket.

 

Hányszor elemlegetjük például helytállásainkat, mintha azok minket dicsérnének, pedig kaptuk hozzájuk az erőt. Néha kiszalad a szánkon magabiztos ígéret is, mit fogunk megtenni – aztán mégsem úgy lesz. A héten hallottam egy sportoló szájából, a riporter heccelésére, aki minduntalan e körül forgott, hogy “nem vagy esélyes, senki sem gondolta, hogy a döntőbe jutsz, a másik az esélyes.” Addig heccelte tapintatlanul, míg a fiatal, tapasztalatlan sportoló, akinek ez volt élete első világversenye, odavágta: Nem érdekel, ki az esélyes, úgyis én fogok nyerni. És másnap nem ő nyert. Az embernek kár szájaskodnia. “Azt mondjátok, holnap ide vagy oda utazunk, és nyereséggel hozzuk haza az áruinkat, holott ezt kellene mondjátok: Ha az Úr akarja és élünk, ezt és ezt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,13-16) Az alázat hiánya elrontja a legjobb dolgokat is. Amikor az ember magabiztos lesz, kezd ítélni eleveneket és holtakat, és nyilatkozik mindenről és mindent mindenkinél jobban tud, hallgatni pedig már elfelejtett, az maga a bukás.
“Ne beszéljetek olyan sokat büszkén és gőgösen, ne hagyja el a szátokat kérkedő szó!” – ez a helyes emberi alapállás. A csöndesség és alázat – ha valóban Isten a mi kősziklánk. A hívő gőg, ha lehet ellenszenvesebb, mint amit a világában tapasztalni. Mert a hívő elvileg tud Istenről, s ha mégsem vonja le a következtetést, akkor mit kell megtapasztalnunk? Azt hogy “Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (1Pét 5,5)

 

De arról is van mondandója, milyennek látja a jövőt. “A hősök íja összetörik, de az elesettek” – és itt az eredeti szövegben azt olvassuk, hogy az elgáncsoltak – “…erőt kapnak. A jóllakottak elszegődnek bérmunkásnak, hogy legyen kenyerük, akik pedig éheztek, folyton ünnepelni fognak. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt. Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz és felhoz onnét. Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és fő helyet juttat neki.” Isten a gyengék oldalán áll, ők számíthatnak igazságára leginkább. Még ha nem is tudjuk, hogyan és mikor, Isten valamilyen módon mégis igazságot szolgáltat. Nem tudok hinni olyan Istenben, akik némelyeket arra teremtett, hogy eltapossa őket. Hiszem és vallom, hogy “Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4)  Ez az eleve elrendelés; amikor valaki visszatekintve ezt mondhatja: Igent mondhattam a hit döntésében, de még ez is tőle volt, az ő ajándéka! Így kell értenünk az eleve elrendelést, ami a hitben el nem indult ember számára megfoghatatlan és elmagyarázhatatlan. Azért magyarázzák oly hamisan a történelemkönyvekben, mintha az fatalizmus lenne – mert egy hitigazságot csak az érthet, aki benne él. Aki nem tapasztalta meg, annak semmit nem mond – abszurdum és önellentmondás. Az ő titka, hogyan és mikor tesz igazságot, ebbe nekünk sem betekintésünk, sem befolyásunk nincs – de az biztos, hogy a végső szó az igazságos Istené.

 

Tudta ezt a mi Urunk, aki “…szidalmaztatván vissza nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” (1Pét 2,23) Nyugodtan ráhagyhatjuk mi is, nála jó helyen van az igazság. Nem emberi erőfeszítés dolga a világban lévő igazságosság! Ha minden tőlünk telhetőt megteszünk is, ahogy meg is kell tennünk, mégis, soha nem szabad hinnünk, hogy minden rajtunk múlik. Ez az önistenítő ember tévedése. Mindig marad, ami Isten dolga, és ez jól van így. Ő valóban szabad Úr, aki gazdaggá tud tenni és szegénnyé is tud tenni, ha akar. Ő sírba juttathat, de a sírból ki is tud hozni. Fölemeli a porban ülőt, megalázza a hatalmast – van hatalma erre.

 

Sose higgyük, hogy a világ állapota végleges. Az ember kétségbe esik, ha körülnéz a világban. Arra gondol, milyenek az állapotok, és ő nem tud változtatni rajta. Múlnak az évtizedek, az embernek “benő a feje lágya”, egyre több az élettapasztalata, s egyre inkább van abban a veszélyben, hogy kétségbe esik, egyre feketébben, sötétebben látja a világot. Az élet megkeseredésének egyetlen “ellenmérge”, hogy higgyük: “…ami embereknél lehetetlen, lehetséges Istennél.” (Mát 19,26) A meddő hetet szül, s gyászol, akinek sok fia volt – mert a jövendő nem a miénk! A jövendő azé, aki szabadon alkotta a teret és az időt: a jövendő Istené.

 

Bele ne keseredjünk a mába, és el ne kápráztasson, ami kedvező – mert minden megváltozhat. Biztosnak hitt pozíciók megrendülnek, kilátástalannak hitt helyzetek átalakulnak – az Úr tesz szegénnyé, s az Úr tesz gazdaggá. Van-e hitünk szívünk szerint igent mondani erre? Így szólni: igen, jól van így! Mert ha hisszük, hogy ő az egyetlen kőszikla, a mi dolgunk pedig a gyermeki alázat, minden önhittség és magabiztosság mellőzésével – akkor azt is hihetjük, hogy a jövendő az Úré, aki az elgáncsoltak ügyét sem felejti!

 

Jézust megváltónknak valljuk, mert engedte, hogy gondolatai az Úréi legyenek. Anna énekével is erre biztat minket az ige: legyenek gondolataink, a mi szavaink és cselekedeteink is a mennyei Atyától valók, s dicsőíthetjük majd az Urat mi is énekkel. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, taníts minket az igazi hálára. Hadd szóljon rólad énekünk, legyen élő és igazi a magasztalás mindazokban, akiket megszabadítottál s akiket új élettel ajándékoztál meg Krisztusban. Adj türelmet, békességet, vigaszt elkeseredettségünkben, erőt és segítséget a küzdelemben! Ámen.