A hangról

Igehirdetés 2013. november 3.

A hangról

Lekció: Jn 11,33-44
Textus: Jn 11,43-44

„Miután ezt mondta, Jézus hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, a lábán és kezén gyolcsokkal körülkötve, az arcát kendő takarta. Jézus így szólt nekik: oldjátok fel és engedjétek elmenni.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy azért hívsz magadhoz, hogy gyenge hitünket erősítsd. Hozzád fordulunk ebben a pillanatban, de nem az eltévedt ember nyugtalan keresésével, hanem a hazataláló madár biztos röptével. Jó nekünk itt lenni, a te igéd körül, ahol szólongatod mélyebb énünket, hogy előhívjad az abban lakó örök lelket. Segíts most minket, hogy ne maradjunk meg a pillanatnyi ötletek szintjén, amikor téged sóvárgunk, sem pedig földi érzéseink csalóka, átmeneti békéjénél, hanem szívünk egész teljességéből hozzád emelkedjünk, és most valóban veled beszélgethessünk. Kérjük, hogy hallasd a hangodat, és hívjál ki bennünket is, mint Lázárt, a megszokott gondolataink és igazságaink halálából, hogy újra igazán éljünk, éspedig neked és általad. Ámen.
Igehirdetés
Lázár feltámasztása egy nagyon lényeges, azt is mondhatnánk, központi üzenet a János evangéliumában, mert ezt a történetet egyedül az ő evangéliuma őrizte meg, az első három evangéliumban nem olvashatjuk. De nem csak emiatt kell figyelnünk rá, hanem a tartalma miatt is, ami a bibliai élet- és halálfogalom egészen különleges, koncentrált megnyilatkozása.
Azt mondja ez a történet, hogy nem az a halálos betegség, amibe fizikailag bele lehet és bele is szoktunk halni, hanem az, ha nincs hitünk Krisztusban, akit pedig az Atya éppen az „örök halálból” (364. dics. 1. v.) való megmentésre küldött hozzánk. Ez a betegség nem halálos – mondja Jézus a betegségről, amibe Lázár egészen tökéletesen belehal, s ezt maga Jézus is nagyon jól tudja (Jn 11,14) – hanem az Isten dicsőségét szolgálja. Világos ebből, hogy az evangélista szerint a Jézus megismerése és a vele eggyé válás fontosabb és nagyobb ügy még a testi halálnál is, pedig azt a világon a legnagyobb dolognak szoktuk tartani. Lázár fizikai feltámasztása csak jel, vagyis nem önmagában fontos, hanem mutat valami magánál sokkal nagyobbra. Ez a sokkal nagyobb pedig a Jézus feltámadása, amellyel ő „mindeneket magával tud vinni” (Jn 12,32), vagyis a követőit hitbeli-erkölcsi értelemben fel tudja emelni egészen Istenig. Ez az igazán fontos dolog, és Lázár testi feltámasztása, mint „jel” is csak erre mutat. Ebben az összefüggésben kell értenünk az egész Lázár-történetet: bármilyen megrendítő is önmagában egy negyednapja eltemetett holttest újraéledése – még annál is nagyobb és fontosabb, hogy megtérjünk, legyen Krisztusban igazi, új életünk, és így ne maradjunk az „örök halálban”, amiről az előbb énekeltünk.
Ragadjuk most ki ennek az evangéliumi történetnek a leghátborzongatóbb pillanatát, amikor Jézus hangosan kiáltva szól a halottnak: „Lázár, jöjj ki!” Ebben sűrűsödik össze ugyanis test és lélek, ég és a föld, élet és halál találkozása – itt csap ki az a villám, amely nem pusztít, hanem éppenséggel életet támaszt. Ezt a hangot egy ember szólaltatja meg, aki maga is asszonytól született, mint bárki más – és ettől a hangtól élet támad ott, ahol pedig már csak halál volt. Nagyon is figyelemre méltó hát ez a hang, foglalkozzunk csak vele mi is most mélyebben.
Általában is igaz az emberi hangról, hogy nagyon lényeges dolog. Azt szoktuk mondani, hogy a látásunk a legfontosabb a világon, pedig már az anyaméhben is hallunk, sőt, kutatások szerint meg tudjuk különböztetni szüleink hangját a másokétól, holott a szemeink még javában zárva vannak, hiszen még meg sem születtünk. És azt is kimutatták különböző vizsgálatok és megfigyelések, hogy a haldokló ember már nem ismeri meg az arcot, amit maga előtt lát, de még mindig pontosan hall. Kisgyerekeknél lehet megfigyelni, hogy nem is értik mindig, amit éppen mondanak nekik, de elsírják magukat, ha feddő a hangsúly, és elmosolyodnak, ha kedvesen szólnak hozzájuk. Mert nagyon fontos dolog a hang.
Eszembe jut, amikor 1956-ban a rádió olyan sokszor Beethoven Egmont-nyitányát játszotta, amit magam is sokszor hallottam, mint kisfiú. Azok a tragikusan szomorú, drámai hangok beleivódtak a lelkünkbe, és valahányszor újra halljuk, azok az idők jutnak eszünkbe, és kicsordul a könny a szemünkből.
A hang erőt tud adni, ha szeretettel szól, és meg tud tisztítani, ha a tévedéseinkre emlékeztet. A hang, amit alkalmazunk, elárul bennünket, mintegy megmondja másoknak, kik is vagyunk, és hol tartunk a lelki úton.
Mai magyar közéletünkben például elszaporodóban van a negatív, gyalázkodó hang, a másik becsületébe gázolás, mert különböző, nem ritkán külföldi tanácsadók szerint ez vezet leginkább a célra. Az eredmény pedig az, hogy egészen értékes huszon- és harminc-évesek tízezrei fordulnak el a közélettől, akik közül pedig akár kitűnő politikusok is kikerülhetnének, akik az ország javára munkálkodhatnának, de nem kérnek a közéletből, ha az ezt a hangot jelenti. Milyen jó lenne, ha kevesebb gyűlölködő, ellenséget kereső lélek, és több, normálisan érvelni tudó ember akadna, akinek nem az a célja, hogy a másik véleményét – sőt, legújabban már a lényét magát is – megsemmisítse, vagy legalább meggyalázza, hanem az, hogy először megértse őt, és ha már tényleg megértette, érdemben válaszoljon is számára. És tárgyilagosan mutasson fel egy másik lehetőséget, ha tényleg tud jobbat az övénél.
Milyen jó, hogy van ellenpélda is. A napokban szólaltatta meg egy újság a miskolci kórház igazgató főorvosát, akit mentesítettek a munkavégzés alól, amíg a koraszülött osztályon történt kilenc elhalálozás körülményeit kivizsgálták. Kérdezik tőle, hogy nem érezte magát sértve az alatt az idő alatt, amikor nem végezhette igazgatói munkáját? A válasza egyszerű és tiszta – nem, mert egy ilyen vizsgálat tárgyilagosságához az is hozzátartozik, hogy zavartalanul feltárhassák, mi is történt. Ő pedig azalatt otthon dolgozhatott az uniós pályázatokon, amik a kórház előmenetelét szolgálnák. Újra megkérdezik, nem várt volna bocsánatkérést azoktól, akik a vizsgálatot elrendelték? Határozott nemmel felel. Nem, mert nekik kötelességük volt ennek az elrendelése és lefolytatása, és nagyon jó, hogy ez megtörtént, mert így legalább egyértelmű lett, hogy nem volt emberi mulasztás. Végül még azt is hozzáteszi, sokan mindenhatónak gondolják az egészségügyet, pedig Mindenható csak egy van. És akkor megértjük, hogy ez itt egy hívő ember, ő beszél, és büszkék vagyunk, hogy ez a nyugodt és tiszta hang éppen egy hívő ember szájából származik, mert azt gondoljuk, hogy ez pontosan így van rendjén egy ellenségeskedni és vádolni vágyó világ közepette.
De térjünk vissza a Jézus hangjához, a nagy kiáltáshoz, amelyet még a halott Lázár is meghallott és életre támadt.
A Biblia képes beszédét megfejtve azt kell mondjuk, egyértelmű, hogy az evangélista szerint Jézusnak nem annyira a hangja, hanem igazából a lénye kiált. Nem a hang erejében vagy a rezgésszámában, és még csak nem is a kimondott szó artikulációjában van elrejtve a titok, mint a színpadi hatásosság esetében olyan sokszor, hanem abban, hogy ő maga kicsoda. Jézus imádkozó ember, aki az Atyával beszéli meg a maga tennivalóit, mielőtt bármihez hozzáfogna – és ebben a történetben ez külön is nagyon hangsúlyos. Ő nem mágikus trükköket alkalmaz, nem titkos erőket mozgósít, nincsenek varázsszavai, sem amulettjei, sem hipnotizáló technikái – hanem ő azzal fordul a Lázár sírja felé, amit az Atyával megbeszélt előtte. Azzal a lényével, aki az Atya színe előtt lett belőle. (Zsid 5,9) Az a beszélgetés pedig az Atyával az ő esetében is megtisztító és megerősítő beszélgetés volt, amire neki is szüksége volt, hiszen a Gonosz őt is éppen úgy kereste és kísértette, mint minden más emberfiát – ezt jól tudjuk az evangéliumokból.
Amennyi valódi imádság van az életünkben, annyi megtisztulás támad annak a helyén – ez ilyen egyszerű. Jézusnak azért van gyógyító, sőt, feltámasztó szava, mert maga a lénye immár gyógyító és feltámasztó, olyan közel van az Atyához. Ne kívül keressük hát ennek a hangnak a titkát, mert a titok a megtisztult szív és a tényleg Istennek szentelt élet. Így kell értenünk azt, hogy Jézusnak valójában a lénye kiált, nem csak a hangja. Még pontosabban, amilyen a lényünk, olyan lesz a hangunk is. Aki már általment a halálból az életre, annak lesz mondanivalója a még halálban lévők számára. Aki azonban csak ideát van még, akinek az úgynevezett „élet” a minden, és még nem érti, hogy a merő élet az lényegében merő halál, az jól teszi, ha elkezd végre beszélgetni Istennel, és akkor egyre jobban meg fogja érteni, hogy mit is ért az ige élet, és mit halál alatt.
Annál is inkább, mert ez a jézusi, feltámasztó hang néven szólítja még a halottat is. „Lázár, jöjj ki!” Ez az, amit nem lehet megkerülni – hogy a saját nevünket meghalljuk, amint csak úgy igazán a Jézus közelébe kerülünk. Ott van ez már a Biblia első lapján is, amikor a tőle elszakadt embertől Isten azt kérdezi: Hol vagy? Hova jutottál? Miért bujkálsz? Milyen dolgokat tartottál megengedhetőnek – ne bujkálj még saját magad elől is! Amikor a nevünket halljuk, mindez az eszünkbe juthat. Pedig hogy szeretjük a nevünket pozitív összefüggésekben hallani – igen, ilyenek vagyunk. Hányszor megtörténik, hogy fényezzük magunkat, felsoroljuk az eredményeinket, vagy, ami ugyanez, bizonygatjuk, hogy mindenki más csirkefogó rajtunk kívül.
Eszünkbe juthat a régi egyházi anekdota, amely szerint megy haza a bibliaóráról a lelkész és felesége, és az egyik azt mondja a másiknak: Ebben az egyházközségben összesen két igazán hívő ember van, te meg én. De még rólad sem vagyok egészen meggyőződve. Igen, idáig el lehet jutni önmagunk irreális megítélésében. Ezért fontos, amikor Jézus kimondja az igazi nevünket, és azon hív minket. Azt mondja ilyenkor: Mindegy, hogy most éppen halott vagy, Lázár – lehetsz te még élő is. És kiszólítja az embert a sírjából.
Ez maradt tehát utoljára. Ami bezárja az embert, mintegy sírboltba, és ahonnan ő ki akar hívni bennünket. Az egyik embernek a félelmei, a másiknak a bűne, a harmadiknak a rossz természete ilyen – tulajdonképpen mindegy is, hogy mi ez. Néha összesen egy eltúlzott, soha rendesen át nem világított tulajdonságunk, ami kíséri az életünket, és mindig újra lehetetlenné teszi a békességet, vagy elpiszkolja az emberi kapcsolatainkat. Jézus ki akar hívni minket valahonnan, ahová pedig már úgy látszik, véglegesen kerültünk. De ez csak a látszat, ez a véglegesség – hiába köti át kezünket-lábunkat halotti gyolcsként a személyiségünknek valamelyik torzulása, hiába van kendő az arcunkon, mint Lázárnak, amikor kijött – hogy még az igazi arcunk sem látszik rendesen, valami álarcot viselünk folyton – Jézus erősebb ezeknél! Az ő szeretete ki tud hozni minket bármilyen sírból, egész megváltatlan életünkből, hitetlenségünkből, háborúskodásainkból, bármiből – és tud nekünk adni vadonatúj kezdetet. Ezt tette Lázárral is, és ezt teszi minden halottal, aki hajlandó meghallani az ő új életet teremtő hangját. Csak annak az embernek jaj, aki nem akarja meghallani ezt a hangot, mert az benne marad a maga halálában. Az a furcsa, hogy sokan úgy ragaszkodnak a sírjukhoz, mintha az lenne az életük, és valóban nagyon sokan hiszik, hogy életük ebben vagy abban a dologban van, vagy volna, és boldogtalanok, mert nem tudják megszerezni. Pedig az élet Krisztusban van, sehol máshol. Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él. (Jn 11,25) Aki ezt tudja, az már nem fogja életnek nézni, ami valójában halál.
Imádságos élet, az Atyával való benső közelség – ez volt a Jézus hangjának a titka.
Igen, annak a hangnak, amely az ő lénye volt maga, s amely ma is a nevünkön szólít, mint Lázárral tette. Vajon mi a nevünk, kit is szólít meg ő, ha kimondja a nevünket? De az egészen biztos, hogy ő erősebb, mint a sír, ahonnan elő akar hívni bennünket – csak mi magunk is lássuk már meg, mi is az valójában. És ha megláttuk, hát halljuk meg a hangját, hiszen minket szólongat, a mi feltámadásunkat és a mi életünket akarja! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy ma is szólongatsz bennünket, nem adtad fel. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged. Köszönjük az igét, ami életet ad, hiszen tőled való, sőt, te magad vagy az ige. Hálaadó szóval állunk meg ezekben a napokban hazatért szeretteinkre emlékezve, akik a te ajándékod voltak. Megköszönjük a szülőt, hitvest, gyermeket és jó barátot, akiket áldunk haló poraikban is. Adj vigaszt ott, ahol fáj a szív, gyógyítsd az életet, a testet és a lelket, ahol az kell. Állítsd helyre bennünk a szeretetre való képességet, mert arra nagy szükségünk van mindig újra. Ámen.