A házasság kérdéséről

Igehirdetés 2011. február 13.

A házasság kérdéséről

Lekció: Mát 19,1-12

Textus: 1Móz 2,18

„Azután ezt mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te úgy alkottad meg ezt a világot, hogy jó legyen benne embernek lenni. Készítettél egy nagyszerű helyet, magát ezt a földet, ahol mindenféle élőlények otthonra találhatnak, növények is, állatok is, és úgy döntöttél, hogy ezeken kívül még olyanok is legyenek a lények között, akiket egészen szabadon eresztesz, és rájuk bízod, mit kezdenek lehetőségeikkel. Tudjuk, hiszen sokszor megtapasztaltuk, hogy nekünk, embereknek is lehetővé tetted a legjobb életet – hogy abban téged megismerjünk és veled együtt örökké tartó boldogságban uralkodjunk. Ha számba vesszük emberi cselekedeteinket, ha körülnézünk a világban, akkor mégis azt kell mondjuk, valami elromlott. Szomorúan valljuk meg, hogy nem töltjük be örök rendeltetésünket olyan szépen, ahogy arra elkészítetted nekünk a lehetőséget, nem élünk olyan örömben és szeretetben, ahogyan az végtelen nagy jóságodból következne. Segíts most minket lélekben csendben maradni, alázatra jutni és terád figyelni, hiszen megígérted, hogy mindenkor szólsz tiéidhez. Tedd ezt a csodát ezen a vasárnapon is, és gazdagíts meg minket Jézus igéjével és áldott Szentlelked erejével. Ámen.

 

Igehirdetés

Tizenhárom éve indította el egy angol üzletember azt a mozgalmat, hogy a keresztyén egyházak február közepén, Bálint nap táján ne csak a vásárlásban és bálozásban kimerülő, Amerikából származó Valentin-napot ünnepeljék, hanem tartsanak olyan Házasság hetét, amikor keresztyénként felelősen hallatják hangjukat az igehirdetésben és a templomokon kívül is, és megszólítják az embereket azzal az üzenettel, hogy érdemes és lehet is szépen élni a házasságban. Magyarországon ma már a gyermekek 35%-a úgy születik, hogy a szülei egyáltalán nem kötöttek házasságot, és ezzel azt a mintát adják nekik, hogy bármikor jogom van kisétálni az ajtón. Bármikor jogom van elmenni egy doboz gyufáért, hogy aztán évtizedekig vissza se térjek, ha akarok – amint erre egy amerikai férfi példát adott a harmincas években, s amit azóta is emleget az egész világ. Ma tehát a házasság vasárnapja van, amit a magyarországi egyházak Ökumenikus Tanácsa éppúgy sajátjának fogadott, mint az együtt ünnepelt januári közös imahetet.

Hadd kezdjem mégis azzal a személyes hitemmel, hogy a házasságot nekünk, keresztyéneknek nem kívülről kell erősíteni, egyre nagyobb és erősebb abroncsokat rátéve. Nem az a dolgunk, hogy megítéljünk embereket, akik szívében még nem érlelődött ki, hogy mindig egymásért akarnak élni, és nem az a dolgunk, hogy egyházi átkokkal sújtsunk bárkit is, aki nem úgy él, mint ahogyan azt mi a Bibliából megértettük, hogy helyes. Nem kívülről kell erősíteni a házasság intézményét, még ha világosan kimondjuk is – a Szentírás egyértelmű tanítása alapján – hogy a szexualitás helye a házasságban van, tehát a tudatosan és felnőtt emberi döntéssel vállalt szeretet-közösségben, ahol egy férfi és egy nő elkötelezik magukat a kölcsönös szeretetre. Mi ezt a szövetséget tartjuk emberhez méltó, az utódaink előtt is felemelt fővel vállalható összetartozásnak, és ezt nem külső kényszerekkel akarjuk elérni, vagy ha már létrejött, megtartani, hanem belülről, vagy még inkább felülről akarjuk valódi tartalommal megtölteni.

Mert, és itt nagyon fontos ezt a dolgot tisztázni, a házasság egyáltalán nem pecsét és papír, ahogyan azt sokan mondogatják, hanem olyasmi, mint egy ház, amit két embernek együtt kell felépítenie, néha örömmel, néha pedig komoly erőfeszítésekkel és áldozatokkal. És az a ház pontosan olyan lesz, ahogyan azt az a két ember együtt felépíti. Vagy azt is mondhatjuk, hogy a házasság olyan, mint egy műalkotás, amit két embernek együtt kell létrehoznia. Rodin egyik kicsiny szobra juthat eszünkbe, az a címe, „A katedrális”. Ez a kisplasztika két összeboruló kezet ábrázol, ahol az ujjak a katedrális oszlopai – és nyilvánvaló a gondolat, hogy két ember, aki valóban szereti egymást, az tulajdonképpen templomot, vagy akár éppen katedrálist épít. Mert a házasság, ha valóban házasság, akkor nem pecsét és nem papír, hanem műalkotás és templom. Ezért nem ér sokat, ha az egyház, vagy az egyházak kívülről, például feddéssel vagy éppen fenyegetésekkel akarják ezt a dolgot erősíteni, éspedig azért, mert a házasság, a valódi házasság lényege az, amit az előbb hallottunk: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.

Ez a bibliai mondat nem véletlenül került az egész Szentírás elejére, egészen az alapvető dolgok közé. Azt mondja ki, hogy a férfi és nő igazi összetartozása nem abban áll, hogy te megtetszettél nekem, én pedig neked, s mst elemi erejű vonzás van közöttünk – ha ez nyilván része is a dolognak. Egy férfi és egy nő akkor tud tartósan és boldogítóan szövetségben élni, ha felülről, Isten kezéből, az ő ajándékaként fogadják egymást. A napokban egy riporteri kérdésre kellett felelnem, miért van annyi válás az országunkban, és általában miért nem akarnak házasodni a fiatal felnőttek. Sok más egyéb mellett ez hiányzik talán a leggyakrabban, hogy így tekintsenek egymásra, a bajok és a feszültségek idején is: ezt a valakit Isten adta nekem, az ő ajándéka, amit egyszer vissza kell adjak, az ajándékozónak, vagyis el kell számoljak Isten előtt, hogy mivé lett ajándéka a kezemen. Ő adta, ő „szerzette” mellém, “hozzám illő segítőtársként”, ahogy a Károli Bibliában olvassuk. Ez azt jelenti, hogy Isten személyesen nekem alkotta, s én felelős vagyok a boldogságáért. Nem élhetem úgy házasságomat, mint ha az összesen arra volna való, hogy valaki engem boldoggá tegyen – s ha nem tesz eléggé, akkor otthagyom s keresek mást. A viselkedéstudományi szakemberek szerint egyébként ebbe az irányba löki az emberek gondolkodását a fogyasztói társadalom „vásárolj magadnak mindenből újat!” kényszere is. Minden eldobható és lehet venni újat: ez azt kelti az emberekben, hogy emberi kapcsolataikban is ezt tehetik.

A házasság felülről való – ami azt jelenti, hogy a társunk Isten ajándéka, s ehhez méltóan kell őt megbecsülni. Amikor a Máté evangéliumában Jézus szavait hallgatjuk, hogy „Amit Isten egybekötött, azt ember el ne válassza”, akkor nem az egyházi esküvő szertartásáról van szó, s még csak nem is az egyház „érvényesítő” jogáról, hogy az mit tekint „érvényes” házasságnak és mit nem. Hanem a lelki tartalomról két ember között, hogy úgy tekintenek egymásra, mint Isten kezéből vett ajándékra akkor is, amikor már minden rossz tulajdonságát kitűnően ismerik egymásnak. Egy idősebb keresztyéntől hallottam több évtizeddel ezelőtt, nagyon szépen mondta: már megtanultuk, amikor bajok vannak közöttünk, éppen akkor kell még erősebben fognunk szeretetben egymás kezét. Nem arra szövetkeztünk, hogy mi ketten egymásért élünk? Azóta is hallom a mondatát, sokszor erőt adott.

Mit jelent hát a gyakorlatban, hogy a házasságot ennek jegyében valóban nem kívülről kell erősíteni, vagy éppen erőltetni, hanem belülről, vagy még inkább felülről, tehát ezzel a tudattal, hogy a másik ember nem tárgy, és nem is csak arra való, hogy ez a valaki engem boldoggá tegyen, hanem Isten ajándéka és személyesen nekem szánt feladata is? Mert ez a két dolog egy és ugyanannak két oldala: ajándék és feladat egyszerre.

Jelenti minden bizonnyal azt, hogy maga a testiség, a szexualitás is ajándék, nem pedig zsákmány és nem „ragadomány”. Ahol két embernek csak a teste találkozik, és az már mindegy, hogy ez prostitúcióban vagy úgynevezett „házasság” keretében történik, ott tulajdonképpen csak használják, valójában pedig egyszerűen kirabolják egymást, mert a legfontosabbat vonják meg egymástól. A valódi szeretetet és az ahhoz méltó, kitartó és végleges hűséget. Ahol viszont még magát a testiséget is Isten ajándékaként tekintik, ott egészen biztosan két lélek, sőt két élet is találkozik és ezek fonódnak össze egymással.

Ezért aztán nyugodtan azt is kimondhatjuk, hogy a szépen élt házassághoz feltétlenül hozzá tartozik a közös lelki fejlődés. Az ember az évek haladtával így is, úgy is fejlődik a lelkében, vagyis halad előre, változik, és nem mindegy, hogy két ember ezt a belső változást együtt, egymásra figyelve, egymás által gazdagodva, a lelkükben összefonódva tudja-e folytatni, vagy pedig mintegy szétfejlődnek egymástól és azon veszik észre magukat, hogy eltávolodtak és egészen idegenek egymás számára. Elég sok példa van erre, hogy a szeretet csak addig érvényes, amíg a másik izgalmas, meghódítani való hegycsúcs – amikor pedig már igazán megismerik egymást, amikor elmúlik a szivárványos kezdet, és ez szükségképpen elmúlik néhány év alatt – és jönnek a nehéz és megoldandó helyzetek, akkor már nehéz egymást újra és újra, naponként elfogadni úgy, ahogy van. Annak az igénye nélkül, hogy neked meg kellene változod ahhoz, hogy mi ketten boldogok legyünk.

Ezt a közös lelki fejlődést, vagy még inkább, együttes lelki fejlődést, amire ehhez szükség van, nem lehet elképzelni másként, mint hogy az ember túllép önmagán, túllép az önzésén. Ezt hívjuk szeretetnek. És erre vonatkozik az a kissé filozofikus megfogalmazás is, hogy az ember önmagát csak úgy tudja megvalósítani, ha túllép önmagán. Az a bibliai szó egyébként, ami a jézusi mondásban szerepel, hogy amit Isten „egybekötött”, az valójában azt jelenti, hogy „együtt igába fogott”. Nagyon világos a kép, hogy együtt kell húznunk az igát, nem szabad egymásra hárítani a terhet, ami a gyakorlatban azt is jelenti, hogy két embernek bizony sokat kell dolgozni a szövetségük egyre értékesebb kiművelésén. Együtt kell lélekben építeniük magukat is, és egymást is. Így kell azt értenünk, hogy nem csak a testiség Isten ajándéka egy férfi és egy nő között, hanem a közös lelki fejlődésünk is az ő akarata, és ha valóban figyelnek rá, akkor az ő ajándéka is. Mert ezt a két dolgot ő a tapasztalatok szerint éppen azoknak adja legszívesebben, akik figyelnek rá.

De van még egy síkja a boldogan élt házasságnak, ez pedig az, hogy mi emberek valami módon még az üdvünkből is tudjuk egymást részeltetni. Ez már nem csak a testiség öröme, és már nem csak a lélek, a psziché boldogsága, harmóniája, hanem itt már a legtöbbről, örökkévaló sorsunkról van szó. Érdekes módon ez az a terület, ahol az egyébként magánosan, nem házasságban élő emberek is sokat adhatnak egymásnak, a gyülekezet közösségében éppen úgy, mint kívülállóknak. Emlékezzünk csak az agg Simeonra, vagy Annára, a prófétanőre, aki nyolcvannégy éve volt már özvegy hét év házasság után, tehát legalább száznégy éves volt. Ez a két idős ember örömmel és áldásmondással állt oda a gyermek Jézus mellé a templomban. Üdvöt közöltek, nyugodtan mondhatjuk így is. Eszembe jut, hogy egy kedves jó barátomat és kollégámat, egy igazán tiszta szívű, hívő, mindig vidám, nagyon tehetséges embert több évtizede autóbaleset ért, és még nem volt harminc éves, amikor meghalt. Beszélgetve fiatal özvegyével azt találtam mondani, hogy a szívemben minden azt mondja, hogy ő odaát is nagyon közel van az Úrhoz. Ő pedig azt válaszolta, hogy a maga részéről nem csak ezt érzi, hanem azt is, hogy ez a dolog ő rá, az itt maradt özvegyére is érvényes. Mert mi emberek bizony, még az üdvünket is tudjuk egymással közölni, ha valóban elfogadtuk attól, aki azt adni tudja, Megváltó Jézusunktól. És sok-sok példa mutatja, hogy ha pedig nem fogadjuk el tőle az üdvöt, ha még ott tartunk, hogy magunkat akarjuk üdvözíteni, akkor rendszerint csak ellenségeskedést, haragot, gyanakvást és más lehúzó dolgokat tudunk közölni egymással.

Erről szól Hieronymus Bosch 15. századi festő hatalmas triptichonján, amin sok száz emberi lehetőség van megfestve egy érdekes részlet, amit a magyarázók az „Egyet nem értő pár” néven szoktak aposztrofálni. Egy férfi és egy női test van éppen kikelőben egy jókora tojásból, a lábuk már alul kilóg belőle, de háttal vannak egymásnak, nem is látják egymást, és láthatólag harcolnak egymás ellen. A tojást, aminek a héja még jórészt rajtuk van (figyeljük meg a szimbolikát!), tüskés növény övezi, amiről ők maguknak a kezükkel szakítanak gyümölcsöt, ott a kezükben, görcsösen markolják és hadakoznak vele, de közben minden éles és hegyes körülöttük, ezért folyton megsebzik magukat a nagy egymás ellen való küzdelemben. Azt hiszem, nehéz lenne egyértelműbben megfogalmazni, micsoda éretlenség, micsoda infantilizmus, amikor két ember közel van ugyan egymáshoz, „ugyanabból a tojásból kelnek ki”, mégis egymás nélkül vagy éppen egymás ellenében akarnak boldogok lenni. Pedig akár üdvöt is közölhetnének egymással.

A házasság vasárnapján legyen most mindnyájunknak üzenetté: élhetünk mi nem csak egymás mellett, és nem csak egymás nélkül, hanem egymásért is. Azok is, akiknek élete társ nélkül zajlik, mert üdvöt ők is közölhetnek másokkal, és azok is, akik házasságban élnek. Ez az egyszerű titka van: fogadjuk el egymást Isten kezéből, ajándékként. És akkor a testiség nem csak zsákmány, vagy ragadomány lesz, mint a puszta szexualitásban, ahol az emberek nem vállalják el egymást életre szóló társként. A lelki fejlődés sem eltávolít majd embereket egymástól, hanem éppenséggel közelebb hoz egymáshoz. És talán a legnagyobb is lehetővé válik, hogy emberek még a Jézusban nyert üdvüket is közölni tudják egymással. Mert ez sem lehetetlen, ha ezt az „együttes lelki fejlődést”, mint legszebb életfeladatot onnan felülről fogadjuk. Így legyen. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te úgy adod ajándékaidat, hogy azok mindig feladatot is jelentenek, a méltó megőrzés és az elszámolás feladatát. Köszönjük, hogy egymásban is így láthatjuk a tőled való ajándékot, még a hozzánk legközelebb állókban is. Segíts minket, hogy magunk is értékes ajándékká válhassunk szeretteinknek és hitben testvéreinknek. Adj nekünk olyan megértést, hogy világosan lássuk, merre vezetsz a következő lépésben, hogy el ne tévedjünk életünk sűrűjében. Szabadíts meg minket a félelemtől és a belőle fakadó önzéstől, attól, hogy magunkat akarjuk üdvözíteni. Te levetted rólunk ezt a terhet, és Krisztusban ingyen adod az üdvöt azoknak, akik őt befogadják. Dicsőítünk ezért a végtelen nagy áldozatért, amit magad hoztál értünk, bűnös emberekért, és azt kérjük, hadd legyen ez a te áldozatod sokkal fontosabb számunkra, mint eddig volt. Imádkozunk házasságban élő testvéreinkért, hogy egymás meggazdagítására és javára lehessenek, és imádkozunk a magánosan élőkért, hogy szeretettel szolgálhassanak a gyülekezet közösségében és azon kívül is az evangélium jó hírével. Kérünk azokért, akik még nem találták meg társukat, hogy megtalálhassák és tudják vállalni a szeretet áldott és végleges összetartozását. Építsd gyülekezetünket és anyaszentegyházunkat a tőled való szeretet által, hogy megismerhesse a világ, mit jelent a te uralmad alatt élni. Ámen.