A homlokon lévő pecsét

Igehirdetés 2005. augusztus 14.

A homlokon lévő pecsét

Lekció: Jel 14,1-13
Textus: Jel 7,1-4

“Ezután láttam négy angyalt állni a föld négy sarkán, amint féken tartották a föld négy szelét, hogy ne fújjon szél a földre, se a tengerre, se a fákra. Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hatalmas hangon odakiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és így szólt: Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit. És hallottam a pecséttel megjelöltek számát: száznegyvennégyezer pecséttel megjelölt Izrael fiainak minden törzséből.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy egybegyűjtöttél minket szent neved imádására. Meghajtjuk előtted fejünket, világmindenség királya, akitől van minden látható és láthatatlan ezen a világon. Megvalljuk, hogy mi királyunknak és mesterünknek nevezünk téged, de amikor döntésekre kerül a sor, legtöbbször mégis a magunk értelmére támaszkodunk. Megvalljuk azt is, hogy úgy szaladnak napjaink, hogy nem növekedtünk ismeretedben és ritkán jutottunk hozzád közelebb szeretetben, de halljuk hívó hangodat és azért vagyunk most itt, hogy megnyissuk előtted szívünk ajtaját. Lépj be hozzánk, taníts bennünket, beszélj a szívünkre, örök jóság és megnemesítő akarat! Te lehetővé teszed a lehetetlen, meggyógyítod a beteget és feltámasztod az élettelent. Légy hozzánk irgalmas és tegyél minket késszé és hajlandóvá igazságod megismerésére és Szentlelked befogadására. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket imádságunkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor gyerekek katonásdit játszanak, hallhatjuk a kiáltást: Állj, ki vagy, mondd a jelszót! S csak az mehet be a sátorba, ahol a gyerekek játszanak, vagy a barlangba, vagy más fontos helyre, amit őriznek a “katonák”, ha az illető tudja a jelszót. A népmesékben is csak az jut be a király palotájába, aki tudja a varázsigét, amit hibátlanul kell elmondania. De ismerős a dolog a mai számítógépes világban is: úgy indíthatók el programok, akkor tudunk “belépni”, mondjuk egy adatok tömegét tároló helyre, ha birtokában vagyunk a szükséges betűkből és számokból álló kombinációnak, s ha nem tudjuk ezt, akkor nincs bejutás az információkhoz.

Eszünkbe juthatnak ókori templomok és szentélyek is, ahol bizonyos ajtókat borzalmas szörnyek, emberből és állatból álló démonok alakzatai őriztek, s azokon a küszöbökön nem lehet átlépni a megfelelő tudás, ha úgy tetszik, jelszó ismerete nélkül. Így olvassuk az antik görög drámában, hogy a thébai szentély előtt a szfinx a létezés rejtélyére vonatkozó kérdésekkel gyötri az embereket, s aki nem tud válaszolni, azt darabokra tépi. Az emberi élet drámájáról van szó: valamit tudni kell az embernek ahhoz, hogy ne legyen a veszedelem fia, a halál eljegyzettje. De mi ez a jelszó? Mit kell tudnunk ahhoz, hogy beléphessünk a “szentélybe”, ami mindig is az igazi, magasrendű élet jelképe volt, mely nincs alávetve a keletkezésnek és elmúlásnak?

A Jelenések könyve még tovább megy: a látnok látja a pusztító erőket, amik az ember és a világ életére törnek testi és lelki értelemben, s oly hatalmasaknak ismeri fel ezeket, mint a négy égtáj felől fújó szeleket, vagyis magát a világot. Azt mondja ezzel, amikor négy pusztító angyalról beszél, hogy a világba jelen állapotában bele van építve a romlás, s ennek emberfia ellent nem állhat. Tudjuk, hogy ez pontosan így is van, mert ismerjük lelkünket, ahol az egyik esetben az agresszivitás, a másiknál éppen a túlzott érzelmesség, a harmadiknál a vágyak és az ambíciók, a negyediknél valami más úgy rongálja az üdvöt, mint esők és szelek a hegy oldalát. Akár hová nézünk a történelemben, erőszakot, kapzsiságot és kegyetlenséget látunk, s valóban a világ négy tája felől jönnek a pusztító erők még akkor is, amikor az úgynevezett nagy lehetőségek kinyílnak előttünk s azt hisszük, most aztán szabadok és gazdagok leszünk. Nem tudjuk a “jelszót”, nem ismerjük a varázsigét s nem tudunk belépni az üdv kapuján – a félelmetes szfinx, a sors démona és a testi elmúlás távlata még a hívőket is úgy ijeszti, mint azokat, akiknek nincs reménységük.

Ki állhat meg az ítélet idején? Ki marad meg, amikor eljön a négy égtáj felől a négy ártó angyal? A válasz: önmagában, önmagától – senki! Nincs emberfia, aki fel tudna mutatni annyi jót, szeretetet és igazságot, hűséget és szelídséget, ami alapján helye lenne az üdvben. Amit mi emberek itt a földön művelünk, az nem áll meg az ítélet napján. A jelszót elvesztettük, vagy soha nem is tudtuk, de a lényeg ugyanaz: ítélet alatt vagyunk, az üdv ajtaján nincs bejárásunk. Nézzünk szét a világban, nézzünk bele a saját életünkbe őszintén, s azt kell mondjuk, ebben semmi, de semmi túlzás nincs.

És milyen jó, hogy mégsem ez az ember végleges állapota. Egy valaki csendet parancsolhat, felfüggesztheti az ítéletet és azt mondhatja a négy ártó angyalnak, addig semmit nem tehettek, míg meg nem jelöljük pecséttel azok homlokát, akik az Istennek szolgálnak. Oly gyönyörű ez a kép – álljunk meg és gondolkodjunk el felette.

A homlok az emberi test legszentebb helye, mert ha ott komolyan megsérülünk, szinte bizonyosan végünk. Káin is a homlokára szerzett bélyeget, hogy aztán mindenki lássa, ez az ember gyilkos! Mert a “homlokunkra van írva”, kik vagyunk. Az ember viseli annak pecsétjét, hogyan él. Az egyiken a lustaságé van: mindig tervezi, hogy majd megteszi, de sosem lesz belőle semmi – a tunyasága miatt. A másikon ott a nyerészkedés, a haszonszerzés pecsétje, a harmadikon az indulatosságé – s így tovább. Természetesen nem fizikai, hanem erkölcsi értelemben. De hadd hirdessem ezt a nagyszerű evangéliumot: viselhetjük annak pecsétjét is, hogy mi Istennek szolgálunk! Az ő szent és kimondhatatlan neve is felíródhat az ember homlokára, mint az ószövetségben a főpap arany táblácskán viselte a feliratot: “Istennek szentelt.”

Mindez pedig azt jelenti, hogy az első és legfontosabb kérdés, kiéi vagyunk, kinek szolgálunk. Nem az a kérdés, hibátlanok vagyunk-e, mert ilyen ember nincs. Nem az a kérdés, hogy tökéletes-e minden cselekedetünk, mert ilyen sincs. De az igenis kérdés, hogy “mi van a homlokunkon”, a szándék, a gondolat, az odaszánás helyén felírva. Ha van kérdés, amit ma kérdez tőlünk az ige Ura, az így fogalmazható: akarod-e, hogy az övé légy, akarsz-e valóban neki szolgálni, hogy aztán ő felírhassa ezt a homlokodra? Akarod-e, hogy elpecsételjen magának? Szeretnél-e a kevesekhez, a száznegyvennégyezerhez tartozni? Mert az üdv ezen a végtelenül egyszerű kérdésen múlik.

S ha valakinek erre az egyszerű kérdésre még nem sikerült igennel válaszolnia, vagy megtette már, de nem vette komolyan, az figyeljen most arra, miért érdemes kérni, sőt könyörögni ezt a pecsétet a homlokunkra!

Először is azért, mert ezek az emberek nem csak megmenekülnek, hanem új éneket is énekelnek. Aki énekel, dalra fakad, az boldog ember. Aki pedig új dalt tud énekelni, az különösen is boldog ember. A boldogtalan ember mindig a régi nótát fújja, ami nagyjából így hangzik: az emberek rosszak, engem senki nem ért meg, nem szeret igazán, az élet tele van hamissággal, s miért legyek én jobb, mint a többiek. Ismerjük a régi nótát, fújtuk mi is eleget. Új éneket énekelni csak az tud, aki az Úré! Aki annak örül, hogy Isten őt szereti, feladatot adott, rá számít és hazavárja a mennybe, amikor a földi élet itt véget ért. Az ilyen szívben új dal terem, szebb, mint a régi nóta. A Jelenések könyve azt mondja erről, hogy olyan, mint a sok vizek zúgása s mint a mennydörgés, de ugyanakkor olyan is, mint amikor muzsikusok hárfákon játszanak. Erő is van benne, mint a tenger zúgásában, meg az égzengésben, de lágy szépség is, mint a hárfások puha melódiájában. Ilyen lehet a mi énekünk is, mikor arról szólunk, jó dolog az Úr Istent dicsérni. Amikor örülünk, hogy nem kell magunkat megváltani, mert az úgysem menne – ő maga adja nekünk magát s nekünk csak el kell fogadnunk – ez az üdv!

Ezt az éneket azonban nem lehet csak úgy “megtanulni”. Ez a szívből fakad, belülről, s ezért többet ér minden külső tudásnál. Lehet hallani embereket, amint egymással vitáznak, kinek van igaza. Még meg is bántják egymást, mert az egyik így gondol valamit, a másik meg úgy, s ezért haragszanak és megneheztelnek egymásra. Pedig a külső igazságok soha nem annyira fontosak, mint a belső tudás, a szív bizonyossága – hogy kié az életem. Ez mérhetetlenül fontosabb, mint a vélekedések, az un. “igazságok” világa.

Emlékezzünk csak, hogy a pünkösdi tanítványok homlokán is a belső öröm jelent meg fénylő lángnyelvek formájában. Isten Szentlelke eljött, eltöltötte őket és ez “meglátszott a homlokukon”. Tehát itt olyasmiről van szó, ami nem egyszerűen felismerés, hanem az “Istentől tanítottak” tudása. Ebben különbözik az ún. ezotéria az igaz hittől. Sokféle belső hang van, mindenféle gondolat és érzés megterem az emberben, de azok egyáltalán nem mindegyike van Istentől. Krisztus a mérce: ami rajta megáll, összeillik vele, ami az ő Lelkéből lelkedzett – az Istentől van. Azért küldte őt az Atya, hogy meg tudjuk különböztetni mindenben, mi származik Istentől s mi az, ami nem. Ő a mérték. Aki őt megismerte boldog, hogy énekelhet róla – ezért terem a szívében “új ének”.

Végül még egy figyelemre méltó vonása a “homlokukon elpecsételteknek”: száznegyvennégyezren vannak. A Bibliában nem csak a nevek beszélnek, s mondják meg, kinek milyenek a személyes tulajdonságai, hanem a számok is. A száznegyvennégyezer tizenkétszer tizenkétezer, vagyis a szent nép tizenkét törzse – megsokszorozódva! Ez teljesség-szám, ami arról szól, hogy benne mindenkinek helye van. Nincsen törzse, neme vagy bármilyen adottsága miatt kizárva senki. Azok is “beleférnek”, akik jelenleg gátat éreznek magukban, mert rossz életpéldákat láttak maguk előtt. Azok is, akik el vannak foglalva az élet rohanásával, s nem értek rá eddig ilyesmiről gondolkodni. Azok is, akik nagy bűnöket vétettek, de megbánták és elhagyták azokat, sőt azok is, akik másokat okoltak azért, hogy nem találják önmagukat. Ez a teljesség-szám kristálytiszta evangélium: minden ember szabad arra, hogy beletartozzon az Istennek szolgálók új éneket éneklő, elpecsételt körébe.

Aki ezt ott tudja homlokán, nem fél az ítélettől. “Még a halál árnyékának sötét völgyében sem félek, mert te velem vagy” – mondja a zsoltáros. Járjunk ebben a hitben egy ítélete felé rohanó, szíve mélyén minden hangoskodása mellett is rettegő világban. Legyen ott a jel a homlokunkon: Igen, én neked szolgálok, Uram! Te írtad azt oda, s én elfogadtam, ez és csak ez a legfontosabb számomra. Ezért éneklek új éneket, ezért dicsérlek istenek felett, ezért bízom magamat rád még a mélységben is. Te még a legerősebb angyaloknak is parancsolsz azokért, akiket magadnak elpecsételtél. Köszönöm, hogy engem is közéjük választottál – segíts, hogy ehhez méltóan éljek! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, hódolunk előtted, mert te legyőzted a bűnt, a szenvedést és a halált. Legyőzheted kishitűségünket is, és megajándékozhatsz minket azzal a bizonyossággal, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvalók sem következendők el nem választhatnak minket tőled. Hiszünk Urunk szavadnak – ki máshoz mehetnénk, hiszen az örök élet beszéde nálad van, s mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Vonj magadhoz közelebb s ne engedd, hogy a világ gondja vagy a gazdagodás csalárdsága megakadályozza bennünk igéd munkáját. Szeretnénk mindenünket neked adni és a te jeledet és pecsétedet hittel viselni életünk minden órájában. Segíts szeretetben való életre. Ne engedd, hogy győzzenek az embergyilkos erők és ne engedd, hogy a hamisság diadalmaskodjék az igazság felett. Adj vezetést és útmutatást a következő hét gondjai és örömei között. Ne engedd, hogy a lehetőségek elvakítsanak, a terhek elkeserítsenek. Adj pihenést a nyaralóknak, hozd vissza az elutazókat épségben és egészségben és legyél mindenkivel, aki segítségül hívja szent nevedet szükségében, vagy dicséretet mond ajándékaidért. Taníts minket új énekre, szent neved boldog és önfeledt dicséretére! Ámen