A jószívű törvényadó

Igehirdetés 2003. január 12.

A jószívű törvényadó

Lekció: 5Móz 5,1-10
Textus: 5Móz 5,6

“Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Köszönjük minden ajándékodat, azokat is, amiket könnyű elsorolnunk és azokat is, amikről csak hosszabb gondolkodás után vesszük észre, hogy tőled származtak. Köszönjük neked, hogy ezen a téli vasárnapon is itt lehetünk a templomban, együtt hitben testvéreinkkel, és téged dicsérhetünk együtt az énekszóban és az imádságban. Köszönjük az orgona hangját, ami szárnyalóvá teszi énekünket, köszönjük azokat az embereket, akik valamikor megépítették és azokat is, akiknek szeretetéből és áldozatából itt lehet a mi templomunkban és alkalomról alkalomra megszólalhat. Köszönjük testi egészségünket és az erőt, amit napról napra te adsz nekünk. Köszönjük a megszólító igét, amely ma is megállít bennünket, hogy elgondolkodjunk. Segíts minket észrevenni romlásainkat, belső hamisságainkat, minden bűnünket, hogy ne rohanjunk a vesztünkbe, hanem megtérhessünk és éljünk. Erre adj most indítást igéddel való találkozásunkban, és közöld velünk a Krisztus lelkét! Ámen.

 

Igehirdetés

Mai igénk a Tízparancsolat megismételt, Mózes V. könyvében található változata, annak is az első parancsolata. Mielőtt elmélyednénk a jelentésében, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a Tízparancsolat is, meg a Miatyánk is, és még több fontos dolog a Bibliában kétszer, vagy akár többször is megtalálható. Evangéliumból például négy darab van, és ezek a “változatok” nem szó szerint, hanem lényeg szerint azonosak. Másképpen indokolja például a minden héten megtartandó nyugodalom-napot a Mózes második könyvében található változat, mint az, amelyik az ötödik könyvében van. Mintha Isten Szentlelke, aki a szentírókat ihlette, törekedett volna arra, hogy még a legszentebb igék esetén se a betűt imádjuk, hanem az azt sugalló Istent. Még a Biblia betűje se legyen bálványunkká vagy főleg önigazságunkká, hanem maradjunk meg alázatban, gyermeki és tanítványi egyszerűségben. Ezzel a lelkülettel és szent áhítattal fogjunk hozzá most a Tízparancsolat tanulmányozásához.

Amikor az ember ezt a szót hallja, hogy törvény, akaratlanul is az jut először eszébe, hogy valamit nem szabad. Van egy hatalom, amely ilyen vagy olyan alapon megtilt az embernek bizonyos dolgokat, ezzel elvesz tőlünk valamit és valójában korlátozza életünket. Rendszerint így gondolkodunk a világi törvényekről, amiket gyakran és szívesen kritizálunk is, és így gondolkodunk az isteni törvényekről, a Tízparancsolatról is. Pedig a Tízparancsolat adója nem egy ismeretlen és ellenséges hatalom, hanem az élő Isten, aki atyai szeretet, és az ő célja nem az, hogy elvegyen tőlünk valamit, hanem éppenséggel az, hogy adjon nekünk olyasmit, ami nélküle nincs meg nekünk. Nem azért ad parancsolatot, amikor parancsol, hogy kevesebb életünk legyen ezáltal, hanem azért, hogy ne ártsunk magunknak és ne ártsunk egymásnak. Minket véd, ránk vigyáz, mert szeret minket.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a Tízparancsolat lényege nem a hatalmi vagy tekintélyi alapon kiosztott tilalom, hanem a nekünk nagyon is szükséges, javunkat akaró isteni jóság. Szeretném, hogy valamennyiszer, amikor a Tízparancsolat igéivel foglalkozunk, éreznénk, hogy milyen jó szívű az a törvényadó, aki ezeket a törvényeket a lelkünkre köti. A szövetség igéi ezek, az összetartozásé, ha tehát mi Isten gyermekeiként szeretnénk élni, akkor komolyan kell vennünk ezeket. Azt is mondhatjuk, hogy ez a vele való szövetségünk alkotmánya, és mint ilyen, a legfontosabb emberi tudásunk foglalata.

De még egyszer hadd mondjam, a Tízparancsolat lényege nem a parancsolgatás, hanem két összetartozó fél közötti olyan megegyezés, ahol a nagyobbik, az idősebbik, aki okosabb és sokkal-sokkal erősebb, mint a másik, jól tud valamit, amit a másik egyáltalán nem tud, és ezt a nagyobb szívesen rendelkezésére bocsátja a másiknak, annak, aki e nélkül csak eltévedni tud az élet rengetegében. Mennyi és mennyi eltévedt embert látni nap, mint nap! Nem kell hozzá soká beszélgessünk, hamar kiderül, hogy azért a nagy tanácstalanság és azért az elveszettség érzete, mert kell az élet, az igen, minden lehetőségével együtt, de nem kell az élet adója, forrása, alapja, az élő Isten. És így, az embernek ebben az állapotában, amikor számára semmi se szent, viszont mindent szabad, ami jó, ami örömteli, ilyenkor tényleg alaposan össze szokta keverni az ember az életét, annyira, hogy ki se nagyon talál a rémisztő rengetegből. Ahogy a költő mondja:

“Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.”   /Dante: Isteni színjáték/

Kevesen vallják be ezt ilyen becsületesen, amikor sötétlő erdők ijesztenek erről is, arról is, hogy azért van ez így, mert az igaz utat nem leljük. Nincs meg az igazság útja, elveszett, és aligha van ember, aki ne ismerné ezt az érzést. Ebben az állapotunkban, éppen ebben az állapotunkban nyújtja nekünk Isten a kezét, mintegy bemutatkozásul: “Én, az Úr vagyok a te Istened.”

Micsoda evangélium rejlik ebben a mondatban! “Én vagyok” – ezt mondja Isten. Annyira közel jön hozzánk, hogy megszólítható és meghallható közelbe kerülünk vele, és ő arra is kész, hogy én-te kapcsolatra lépjen velünk! Ilyenkor mindig valami fontos dolog történik az életünkben. Nevezetesen az, hogy halkabban halljuk a saját énünk hangját. Azt a hangot, ami mindig a sóvárgás hangja, mert az ember élete egyetlen nagy szomjúság és sóvárgás; mindig a szégyenkezés hangja is, mert sosem vagyunk azok, akik lehetnénk. Mindig a magánosság hangja, mert az ember elvadítja magától a többieket, és mindig a túlterheltség hangja is, mert az élet, mai napság különösen, rohanás és igyekezet.

Ilyen az emberi én hangja. Adjon valaki innom, hiszen szomjas vagyok és sóvárgok az életre! Ne legyen szó az én vétkeimről, adósságaimról és egyoldalúságaimról, takarja el valaki a lényem hiányosságait a többiek elől, mert van miért szégyenkeznem. Jöjjön valaki bensőségesen és tapintatosan hozzám, mert én vagyok a legmagánosabb ember az életben, vegye le rólam a terheket valaki, mert én mindenkinél nagyobb terheket cipelek. Nem ismerősek ezek a hangok?

És akkor ő azt mondja: “Én, az Úr, vagyok a te Istened.” És ez a mennyei hang nem harsogja túl a mi énünk hangjait, egyszerűen megszólal vele átellenben. És akinek van füle a hallásra, hallja, mit mond a Lélek. Nem söpri le az asztalról azt, amit mi mondanánk, nem hallgattat el minket, de megszólaltatja a maga hangját. Én vagyok. Én, az Úr is vagyok, nem csak te vagy.

És ha ez így igaz, akkor van valaki, aki minden emberi sóvárgás tárgyánál csodálatosabb és gyönyörűségesebb, aki Krisztusban az “élet kenyerének” és az “élet vizének” nevezi magát. Aki azt mondja, hogy aki eszik a kenyérből, amit én adok néki, soha meg nem hal, és aki iszik abból, amit én adok neki innia, az örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne. Ha igaz ez az isteni “én vagyok”, akkor van valaki, aki még az én foltjaimat is le tudja mosni. És ha hallom már ezt az “én vagyok” megnyilatkozását, akkor nem leszek magányos egyedüllétemben, sőt nem leszek magános halálomban sem. Ez a “vagyok” erőt ad terheim alatt is, sőt az is kiderül, hogy az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. Igen, ő jön hozzánk, ő nyújtja kezét nekünk: fogadjuk el ezt a kezet!

Annál is inkább, mert azt mondja: “Én, az Úr vagyok a te Istened.” Nem akárki jön hozzánk, hanem a mi Istenünk. Valaki, aki a miénk, aki hozzánk tartozik. Akit megpróbáltak már a régi zsidók is megtagadni, elfelejteni, amikor vissza akartak menni a húsosfazekakhoz, amikor nem hittek abban, hogy segít nekik a honfoglalásban, amikor elégedetlenek voltak az égi mannával is, amivel Isten táplálta őket. De ő nem távozott el tőlük még így sem. Amikor szükségük volt rá, egy botütésre víz támadt a sziklából is. Erről olvassuk az Újszövetségben, hogy az a szikla követte őket a pusztában, és az a kőszikla a Krisztus volt. (1Kor 10,4) Az a szikla az “én vagyok” volt, aki most nekünk is újra, talán életünkben nagyon is sokadszorra, megint bemutatkozik. Elfeledtél, letagadtál? Találtál magadnak más isteneket? Én itt vagyok újra, nem hagytalak el téged. Jövök utánad. Ha a tengeren túlra akarnál szaladni, mint Jónás, ott is ott vagyok. Ha kidobnak a hajóból, akkor sem hagylak el. Ha el akarnál szaladni előlem, majd lesz egy-egy víz nélküli pusztaság az életedben, ahol a kősziklában, amiből víz fakad számodra, megint rám ismerhetsz.

De jó, hogy ő mondja nekünk: “Én, az Úr vagyok a te Istened”. Ami azt jelenti, hogy az ő jogos tulajdona az én szívem, az én egész életem. Nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, ahogy ősi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté első felelete fogalmazza. Ezért nem valaki idegen szól hozzánk, hanem az, aki a legközelebb tartozik hozzánk. Ő a mi Istenünk, és mi az ő népe vagyunk. Milyen boldogok azok, akik már megtalálták őt! És azok is, akik egyszer már megtalálták, de eltávolodtak tőle, megint megtalálhatják, mert amikor nekünk nincs erőnk hozzá jönni, ő jön mihozzánk. Nem voltak azok a zsidók ott valami fényes szentek a Sinai hegy lába alatt, amit Hóreb-hegynek is neveztek. Nagyon is hitehagyott emberek voltak, mint a legtöbb híres huszonegyedik századi ember, akik mi vagyunk. Csupa hitehagyott, félhitű, beteg hitű, kihűlt hitű ember vagyunk mi, mit tagadjuk. És ő nem hagyta el azokat az embereket ott a hegy lábánál, eljött hozzájuk, bemutatkozott és megbiztatta őket. Ilyen az a valaki, aki ezt mondja, “Én, az Úr vagyok a te Istened.”

Pedig még mindig van valami, éspedig nagyon is fontos, ami csak ezután hangzik el: “Én az az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.” Ez azt jelenti, hogy aki olyan sokat tett már értem, hogy életem legnagyobb értékét, a szabadságomat is neki köszönhetem. Hogy nem vagyok egy szenvedély rabja, hogy tudok parancsolni vágyaimnak, hogy nem merültem el a homályban – ez mind az ő műve. Ő szabadító Isten.

Egy kedves irodalmi mű úgy meséli el egy ember életét, mint amiben a főszereplő visszatekint, és Istennel beszélgetve észreveszi, hogy élete sok-sok útján ott jött vele valaki más is. A beszélgetésből kiderül, hogy az ő lábnyomai mellett az Úréi is ott vannak, egymás mellett mentek úgy is, hogy ő észre sem vette, Isten vele van. Aztán lát időket, amikor az egyik lábnyom eltűnik, és felkiált, lám Uram, ott elhagytál, nem voltál velem, nem jöttél mellettem, egyedül kellett küzdenem! De az Úr így felel, nem így volt. Olyankor felvettelek, és a bajok közt az ölemben vittelek, ezért nem látsz két lábnyomot haladni egymás mellett, csupán egyet.

Vajon mi is így vagyunk, hogy elfogadjuk, hadd vigyen az ölében – s észre sem vesszük, hogy mindent neki köszönhetünk? A meleg szobát, hány embernek nincs meg a világon, és nekünk megvan! A jó egészséget, a szerető családot, az értelmes elmét, a mindennapi kenyeret, a munkát, amit végezhetünk – mennyi-mennyi ajándék! És az “Egyiptomból való szabadulásunkat”, az új életet, hogy a bűnnek – Krisztusban élve nincs hatalma rajtunk: nem vagyunk rabszolgák többé!

Bárcsak telne meg a szívünk a szabadító Isten iránti hálával, hiszen valóban mindent neki köszönhetünk.
Ő jött ma hozzánk, hogy énünk hangjai mellé odategye az övét: én is vagyok! Az az Úr vagyok, aki a te Istened, lényed legbelső magva. Aki nélkül üres a szív, üres az élet, mert ő a mi Istenünk és mi az ő népe vagyunk. És aki szabadító, mert szeretete üdvöt akar adni minden embernek.

Ne legyen neked más istened őrajta kívül. Sem emberek, sem tárgyak, sem gondolatok, sem a saját, hiú és sértődékeny éned. Halljad Izráel: Az Úr a te Istened egyedül Úr! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, Légy áldott, hogy nem hagysz minket el. Olyan magányos az élet nélküled, olyan súlyos a bűn terhe, ha ránk szakad, olyan sivár a vágyak világa és olyan csalóka. Könyörülj rajtunk, és mutasd meg hatalmadat és szeretetedet, amellyel megújíthatsz bennünket. Köszönjük, hogy újra és újra van szavad hozzánk, pedig mi erre nem vagyunk méltók. Bocsásd meg, hogy saját szívünk hangjai mindig hangosabbak a te igédnél. Adj nekünk új tapasztalást, belső megújulást, friss találkozást veled. Szeretetedbe ajánljuk betegeinket, akiknek gyógyulásra és új hitre van szüksége. Tőled kérjük gyászoló testvéreink vigasztalását és lelki megnyugvását, erősítsd őket közelségeddel. Imádkozunk hozzád a magánosokért, és azokért is, akik letennék lelki terhüket, de nem tudják. Légy hozzánk irgalmas, Istenünk, és foglalj minket egybe, szereteted közösségébe, ahol megújul életünk ereje és reménysége. Maradj velünk a most következő hét napjain, és segíts át minket életünk nehéz időin. Add, hogy a megpróbáltatásokban is megmaradhassunk a te gyermekeidnek, és egyre jobban szerethessünk téged! Ámen.