A karácsony igazi ajándéka

Igehirdetés 2015. december 26.

Karácsony igazi ajándéka

Textus: 1Ján 5,11

„Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.”

 

Fohász

Karácsony ajándékozója, örök Szeretet, hadd legyünk ezen az ünnepen mi is egész szívünkkel a te gyermekeid! Ámen.

Igehirdetés

Ami igazán értékes, az rendszerint belül történik: a művek csak kivetülések. Küzdöttünk egy rettegéssel, de megtaláltuk a tőle való szabadulás útját mintegy magunktól, okosan; rátehettük volna a kezünket valamire, ami nem illetett minket, de úgy lettünk gazdagabbak, hogy szegényebbek maradtunk; hordoztunk magunkban egy sérelmet, ami fájt, de csak fölé nőttünk valahogyan, ráadásul még közhírré sem tettük – ilyenkor emberileg mindig növekedtünk, s ez a világon a legnagyobb dolog. Ami látszik, szeretjük ezt az igazságot vagy sem, az elég jelentős részében káprázat és hiúság. Azonnal érezzük, amikor például a műalkotás, egy film, dal vagy épület felszínes – valaki sikert akart, és meglett. De nem mentünk előre, s ő sem – akkor mire volt jó az egész? Az igazság nem került kimondásra, jó esetben valahogy félig, ami tudjuk, mindig teljes hazugság, a mocskot senki nem mosta le, a fekélyek kezeletlenül romlottak tovább, pedig közben dőlt a taps és dőlt talán a pénz is. Ami fontos, az mindig belül történik, nem a porondon és nem a kamerák előtt. Közönség nélkül, csendben – ahogyan a Jézus által ajánlott szoros kapun is, mely az életre visz, kizárólag magánosan, egy szál létezésünkkel léphetünk csak be, mások még csak nem is tudnak róla. Ezért nem lehet például segíteni azokon, akik a szeretetet, az élet valódi értelmét kívülről várják – mert nem értik a lényeget. A szeretet belül van, mint minden fontos dolog, vagy sehol.

De hát mégis csak létezik külvilág, halljuk azonnal, sőt mondjuk magunk is a jogos ellenvetést – az semmi lenne? Hiszen van otthonunk, családunk, munkahelyünk, hallgatjuk a híreket a világ dolgairól, elmegyünk vásárolni és olykor hegyet mászunk, nézzük a házakat, a távoli tájakat – ez mind nem létező agyrém volna? Egy jelentős világvallást, a hinduizmust szokás így félreérteni, mintha az ezt mondaná. Pedig valóban sarkos, paradox megfogalmazásai is csak arra figyelmeztetnek, amit a Biblia is mond, hogy „a világ” mindig a mi, szubjektív világunk, amit nem szabad bálványozni, abszolútumként tisztelve a valóban Létező, a “Vagyok” helyébe tenni. Állandóan rajta hagyjuk ugyanis a világon nyomunkat, a boldogtalanságunk, a reményeink jegyeit, a lelkünk kivetítéseit s észrevétlen torzításait, ezért az mindig a „mi világunk”, soha sem az érintetlen, tényleges valóság. Egykor azt tanultuk, hogy a valóság a “tudatunktól független, objektív realitás”, tehát egyedül ez az, ami van – végre kimondhatjuk, éppen ez az, ami nem létezik, számunkra mindenesetre nem. Nem szabad tehát magából a világból kiindulni, amikor azt értelmezni akarjuk, ahogy nem szabad kiindulni az emberből sem, amikor az embert – a megfelelő alapzat híján úgyis abbamaradnak a megkezdett Bábel-tornyok, de biztosan ledőlnek a maguk idejében. Ennek ellenére azért a világ létezik, ha másodlagosan, lefokozottan és korrumpáltan is, ugyanakkor persze mégis csodálatos tüneményként, káprázatos, elsuhanó, máshoz nem fogható élményként – s nekünk benne maradva kell megtalálni önmagunkat, egymást, karácsonyunkat, de még létezésünk értelmét is. Nem térhetünk napirendre felette azzal, hogy projekció az egész, még akkor sem, ha szinte valóban lehetetlen megtisztítani lelkünk kivetítéseitől és torzításaitól.

Mert a jelenlegi világkorszakban, a számunkra most hozzáférhető aión-ban mi, ma élő emberek arra vagyunk kárhoztatva, hogy életünket egyszerre éljük kívül és belül, ráadásul állandó bizonytalanságban, mi honnan is származik és mennyit is ér. E kettő majd csak az örökkévalóságban egyesül véglegesen, Isten előtt: addig van világ és van belső élet, amik nem tudnak dűlőre jutni. Most egyik győz, most a másik, s rendszerint magunk se tudjuk, melyik az érdemesebb erre. Őszintébb emberek, mint egy Dante is, úgy legkésőbb az emberélet útjának felénél azt is kimondják, hogy rémisztő, sötét erdőn tévelygéshez hasonlatos az egész – s aztán száz fejezetben kísérlik meg tisztázni, mi is a jó, és mi a rossz.

Nekünk is van „száz fejezetünk”, ami valójában ezerötszáz oldal, s karácsonykor ezért különösen is kitárjuk szívünket az ige előtt. S ha az ige számunkra valóban Krisztus, akkor nem mondhatunk mást, csak azt, hogy a belső az, aminek primátusa van. Aki Betlehemben született, Názáretben nőtt fel, s még az utolsó, kimondhatatlan szenvedéssel teli időkben is az Atyát kereste, az régen maga mögött hagyta már a világ fényeit (Jn 12,31-33), s máshol kereste az életet. Ott, ahol az valóban van, Istennél. János evangélista így foglalja össze levelében ezt a titkot: „Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van.” (1Ján 5,11)

Annyira tömör szavak ezek, hogy csak lassanként bomlanak ki számunkra. Az itt használt múlt idő mindjárt elképesztő üzenet: Isten örök életet adott – ezen minden magyarázat szinte csak ronthat. Aki embernek született, azt az örök Atya léleknek, végleges létezőnek szánta. Nem a telő-múló időben végtelenségig hosszabbított biológiai működések értelmében, hanem olyan létezésre, amely mindenkor, a mi földi életünk elmúlta után is életnek fog bizonyulni, mikor majd Isten előtt minden megítéltetik. Ez a hatalmas, üdvözítő szándék Isten részéről ott van, elvégzett perfektumként, ma is. A lehetőség nyitott, az örök Szeretet így akarta. Senki el nem veheti tőlünk, csak és kizárólag magunk játszhatjuk el – mi még erre is szabadságot kaptunk. Bár teológusok sokat vitatkoztak ezen, egymást kellőképpen hitetlennek vagy tévelygőnek is nyilvánítva, magam eddigi évtizedeim alatt arra jutottam, hogy a kegyelem az érvényes és végleges élet lehetőségét minden léleknek egyformán megadta, s ez ott rejlik, ott él bennünk, ha letakarva, elfedve, lefojtva, füstölgő mécsesként is – amiből azonban bármikor újra világító, ragyogó fény lehet.

A karácsonyunk legszebb ajándéka, ha ennek bizonyossága újra elhat hozzánk, s egész szívünkkel örülni tudunk felette: igen, Isten, aki örök Szeretet, a mi üdvösségünket akarja! Bármilyen borzalmak próbálják is ezt az evangéliumot eltakarni, bármilyen csekély is a mi elfogadó hitünk hozzá, ő akkor is szeret, és ezen nem változtathat semmi. Induljunk ki ebből, mint biztos alapból, mert hiszen ez is az egész valóság fundamentuma. Ő, szándéka szerint, örök életet kínált fel nekünk, embereknek – ezért jött az angyali üdvözlet Máriához, ezért láttak megnyílt eget s hallottak mennyei éneket a pásztorok, ezért fejtették meg a csillagok titkait a mágusok. És bátran folytatom így: azért olvassa ezt az igehirdetést az, aki éppen most rákattintott, szívében szomjazva az igazi karácsonyi fényeket – mert azok a fények, Isten ajándékozó szeretetéből, valahol már ott is laknak benne.

Ám az evangélista így folytatja gondolatát: „Isten örök életet adott nekünk – és ez az élet az ő Fiában van.” Ami azt jelenti, hogy ha primátusa is van a belső életnek, a léleknek a külső valósággal szemben, hitbeli téren mi mégis mindig rászorulunk a megerősítésre, ami kívülről jön hozzánk. Bár magunk is Isten gyermekei volnánk, hiszen ő alkotott minket, mégis el kellett küldje hozzánk a Názáreti Jézust, mert mi megromlottak vagyunk, és nélküle még a legfontosabb dologról, Isten-gyermekségünkről is elfeledkeznénk. El is feledkezünk, valahányszor őt, a Betlehemben születettet magunk mögött hagyjuk – amikor betemetnek a gondok, mert abból akad mindig sok, amikor elég már a vallásosság is, hogy „mi tartjuk” azt, szemben másokkal, vagy amikor úgy tele vagyunk önmagunkkal, hogy ki sem látunk már sérelmeinkből, csak azok léteznek – s ezer más pillanatban. Pedig őróla nem szabad elfeledkeznünk még a család örömében, az ajándékok átadásakor és az ünnepi hangulatok nagyszerű pillanataiban sem, hiszen belőle fakad minden élet és minden igazi fény – „ez az élet az ő Fiában van.” Kell a karácsony, kellenek a fények, kell még az ünnepi asztal is – de legfőképpen az ige ragyogása kell, mely testté lett Krisztusban, s kell a benne minket szólongató, ébresztgető atyai jóság, amiről hallanunk szükséges füleinkkel is mindig újra. Kell a templom és kell a szent vendégség, a kegyelem asztala, mely az örök életre táplál minket, mert emberi erőink kevesek, s mi magunktól nem az élet útján járunk.

A külső hát, vagy a belső szükséges? A sorrend a döntő, hiszen hogyan is lehetnénk meg bármelyik nélkül! Bent, mindig csak a szívben győzhet az igazság, ezért a belsőé a primátus – onnan indul ki minden élet. (Péld 4,23) Ember az, akinek lelke van, nem pedig csak világa. Teremtőnk öröktől fogva odatette emberi lényünk mélyébe a maga lángját, hogy az egyszer majd teljes szépségében felragyoghasson – miért ne éppen ezen a karácsonyon? Jézusunk azért született, azért tanított és végül azért szenvedett, hogy indítást adjon az embervilágnak, s általa fellobbantsa bennünk a valódi fényt – az örök ragyogást. Ennek híre ma is kívülről jön hozzánk: olvassuk, hallgatjuk a magyarázatát, emlékezünk szeretett Mesterünkre – még a feldíszített fenyőfák állításával és az ajándékozással is. Belőle fakad a karácsony igazi fénye, s ezért aki neki ad helyt a szívében, abból nem is lehet már más, csak világító ember. Olyan, akitől telik több türelem, több mosoly és valódi jóság, s az emberek egyszer csak azt mondják róla: nekem is így kellene élnem. Hát ilyen fajta szívet, ilyen karácsonyt, és főleg ilyen igazi fényt kérjünk imádságban magunknak, s kívánjunk egymásnak is. Akkor majd nem lesz olyan sötét ez a világ, mint mostanában, legalább a magunk kis körében. S talán az sem mindegy. Így legyen! Ámen.

Imádság

Urunk, végtelen jóságodból és kegyelmedből járd át fénnyel a szívünket, és boldogok leszünk! Ámen.