Igehirdetés 2010. december 25.

A karácsony öröme

Lekció: Máté 2,1-10

Textus: Ján. 3,17

„Mert Isten nem azért küldte el a Fiát a világba, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked a karácsony csodáját. A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott, és akik a halál árnyékának földjén jártak, fény ragyogott fel felettük, mert az ige testté lett, és Krisztusban közénk jött – áldunk ezért az ajándékért, megváltó Urunk! Te új életet hoztál minden bűnös embernek, és mi azt kérjük tőled, hadd járjon át minket most az ünnep öröme, és a benne elrejtett, tőled való, mennyei élet csodája. Vedd el minden méltatlanságunkat, emelj fel minket, miközben mi magunk is hódolunk a Betlehemben született előtt, mint a napkeleti bölcsek. Eléd hozzuk imánkban azokat, akiknek nincs öröme. A betegeket, és külön azokat, akik közülük kórházban vannak, és szeretteik nélkül kell ünnepeljenek. Enyhítsd testi-lelki szenvedéseiket. Tekints kérünk azokra is, akiknek a szent ünnepen is fáj a szívük, mert friss gyászuk van – tőled kérünk nekik lelki megnyugvást és megbékélést. Imádkozunk városunkért, országunkért, kicsinyekért és nagyokért, valamint elöljáróinkért, hogy áldott módon szolgálhassanak, és tőled kérjük a teremtett világ békességét és jövőjét is. Karácsonykor testté lett ige, örök szeretet, légy ezen a napon örömünk és megszentelőnk! Ámen.

Igehirdetés

Karácsony hangulata semmi máshoz nem hasonlítható. Még azoknak is, akik egész évben a kötelesség és a teljesítmények útján járnak, és talán rá sem érnek arra, hogy érzéseik legyenek, vagy azokkal foglalkozzanak, adódik ilyenkor pár olyan perc, amikor meglágyul a szív és amikor jó otthon lenni a szeretteink körében. Mások valahogy ilyenkor az illatok, amik betöltik a lakást, mások a hangok is, amik karácsonykor megszólalnak – van valami ünnepi és fényes mindenben, és mintha angyalok szárnya suhogna a levegőben. Ha egész évben kemény volna is a szívünk, mint ahogy leggyakrabban az, az ünnep napjaiban valahogy mégis módunk van elgondolkodni azon, hogy egyszer élünk, és milyen nagyszerű dolog, hogy emberek lehetünk.

Aztán elszállnak az ünnepek, és velük együtt elszállnak a hangulatok is, és akkor gondolunk csak arra, hogy a karácsony valami több kellene legyen érzéseknél és több kellene legyen hangulatoknál. Az első karácsony mindenesetre több volt ezeknél, mert életváltozást hozott az egész embervilágnak. Milyen jó lenne, ha ez a mostani karácsony sem lenne rosszabb, ez is életváltozást hozna azoknak, akik arra vágynak.

A karácsony evangéliuma pedig éppen ebben áll: nincs elzárva senki elől az a nagy üdvösség, amit Jézus hozott a világnak! Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ez a nagyszerű ígéret különös tartalommal telik meg a folytatásban: „Isten nem azért küldte el a Fiát a világba, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.”

Fordítsuk most figyelmünket karácsonyi szívvel az itt megpendített nagy témák felé: kárhoztatás és üdvözülés. Ritkán használjuk ezeket a szavakat, valósággal elszoktunk tőlük. A mindennapokban köznapi kifejezésekkel élünk, mint megélhetés, siker és kudarc, elismerés és sértődöttség. Életünk végső nagy horizontja, az egyszer élhető, egyszeri élet titka és tüneménye legfeljebb egy-egy titkos gondolat erejéig jön hozzánk közel, de beszélni már nagyon ritkán szoktunk ilyesmiről.

Érdekes módon azonban a „kárhozat” szó a Bibliában sokkal közelebbi tartalmat hordoz, mint mondjuk az örökkévaló megsemmisülés, amire a szó hallatán általában gondolni szoktunk: a kárhozat szó szerint egyszerűen megítéltséget jelent. Megítélni pedig nem csak az Örökkévaló tud, hanem mi, emberek is. És erről a fajta, emberi megítélésről se felejtkezzünk el, mert a karácsony evangéliuma radikálisan nemet mond minden fajta megítéltetésre. Azt mondja, hogy csak mi, emberek, tudjuk magunkat a végső megítéltetés alá vonni, ha nekünk nem kell a Páratlan, akit Isten értünk küldött ebbe a világba. Isten szándéka azonban nem az ember kárhozata, vagyis a mi megítélésünk, hanem az üdvösségünk, vagy más szóval megtartatásunk. Karácsony ügye ezért több érzéseknél és hangulatoknál, mert itt ezekről van szó: kárhozat vagy üdvösség, megítéltség vagy megtartottság.

Azt mondhatja valaki, hogy ezek az egyházi témák messze vannak tőlünk, ám a valóság egyáltalán nem így fest. Amikor mi emberek egymást vádoljuk, éspedig lelki örömmel és megkönnyebbedéssel, mert hiszen mindig adnak is okot az embertársaink arra, hogy vádolhassuk őket, akkor valami nagyon súlyos dolog történik. Nem véletlenül mondja azt Jézus a tanítványainak, hogy ne ítéljetek. Egy bibliai helyen kifejezetten megnevezi az ige, hogy ki is az, akinek a lényege a vádolás: ez pedig nem más, mint maga a Gonosz. Ő az, aki szünet nélkül vádolja Krisztus követőit az élő Isten előtt (Jel 12,10). Ezért amikor belefelejtkezünk a mások vádolásának örömébe, akkor valójában a Gonosz munkájába kapcsolódunk bele.

Félre ne értsük a dolgot, itt nem a köztörvényes bűnözők vétkeinek jogos felsorolásáról van szó, ami nélkül igazságszolgáltatás nem működhet sehol a világon, hanem arról a lelki vakvágányról, amikor emberi kapcsolatainkban mi magunkat kivesszük az eseményekből, vagy legalábbis makulátlannak tekintjük, és egész lelkünkkel embertársunk vétkei felé fordulunk, és azokkal foglalkozunk. A lélektan nyelvén ezt gyakran kivetítésnek nevezik, amikor a magunk vétkeit eltakarjuk, lekicsinyeljük vagy megmagyarázzuk, és azok helyett embertársunk vétkével foglalkozunk, amiket viszont felnagyítunk, és drámai színben tűntetünk fel. A megítélés útja azért a kárhozat útja, mert ilyenkor nem csak embertársunk sérül, hanem mi magunk is. Az ember lassan elkezdi hinni azt, amit mond, beleédesedik a maga hibátlanságába, és örvendezve állapítja meg, hogy nem vele van a baj, hanem a másik emberrel. Itt bezárul a kör, az ember szíve megkeményedik, és ebből az állapotából valóban már csak a kegyelem különleges csodája tudja kimozdítani a megkeményedett szívű embert.

Jézus nem azért jött, halljuk a karácsony evangéliumában, hogy általa az Atya okot találjon a mi elítélésünkre. Jézus azért jött, hogy minél több ember megmeneküljön az üres és értelmetlen élettől ezen a világon. Ő azért jött, hogy emberi életünk végső horizontja ne a gyűlölködés és végső soron a halál legyen, hanem olyan életet találjunk, amin egyáltalán nem fog a halál. Az életváltozás, amit a megértett és komolyan vett karácsony hoz, nem kevesebb ennél. „Isten nem azért küldte el a Fiát a világba, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.”

Ha ez így van, akkor gondolkodjunk most már a karácsony másik fajsúlyos szaváról, az üdvözülésről. A bibliai szó itt valójában így szól: menekvés, megmaradás. Olyasmi, mint amikor egy hajó nagy bajba kerül, viharban van, közeledik az elsüllyedés, aztán valami csodálatos módon mégis megmenekülnek a rajta lévők. Málta szigete mellett történt ilyen a bibliai időkben, amikor Pál Róma felé hajózott, és sok nap alatt még napot és holdat sem láttak az emberek a nagy vihar miatt. De vannak ilyen élet-viharok szinte minden család életében, amikor emberek azt kell gondolják, most biztosan el fogunk süllyedni, ezt már nem lehet kibírni. Ahogy mondani szokás, „ezek után már nincs tovább” – és sokan valóban úgy is döntenek, hogy ne is legyen tovább. De néha az ember nem mások miatt, hanem saját magában keseredik meg – mert elrontotta az életét, vagy azt hiszi, hogy elrontotta. Egy olyan kirabolt és adósságai kapcsán anyagilag folytonosan szipolyozott országban, mint a miénk, ahol alig van ember, aki a jövőt ígéretesnek látná, a lakosság legkevesebb 30 %-a, tehát minden harmadik ember rossznak ítéli meg a saját jövőjét. Felmérések szerint mi magyarok látjuk egész Európában a legsötétebben a kilátásainkat. Ez tehát bizonyos értelemben, bár történelmileg magyarázhatóan valamennyire, de mégis csak népbetegségünk, amiből nagyon üdvös lenne végre gyógyulnunk. És amikor valakinek mind ehhez még az embertársi kapcsolatai is zátonyra futnak, akkor valóban nagy szüksége van arra az evangéliumra, amit ez a mostani karácsony is újra meghirdet számunkra, hogy Jézus azért jött ebbe a világba, hogy mi megmeneküljünk. El ne vesszünk, hanem megdönthetetlen életünk legyen. Ő elhozta nekünk ezt a fajta életet, és rajtunk áll, hogy akarunk-e élni vele.

Itt azonban nagyon fontos dolog a sorrend. Először megtalálja a szívünk Jézust, és ettől boldogan megújul. Az ilyen ember fölleli őt saját magában, hiszen Jézus azt ígérte tanítványainak, hogy „én tibennetek, ti én bennem”. (Ján 14,20) Ez a rátalálás semmi mással nem helyettesíthető, és aki még nem élte át, az menjen oda hittel Jézushoz és kérje el tőle. Aki viszont nem csak megtalálta már őt magában, hanem a fő helyet át is adta számára, az már megmenekült ember. Annak nem kell többé félnie, nincs is mitől. Az ilyen embernek már nem csak földi élete van, hanem örök élete is. Sőt, eljuthatunk egészen odáig is, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, ahogyan erről Pál vall a Galata levélben. (Gal. 2,20).

Akinek pedig ilyen biztos talaj van már a lába alatt, annak nem kell félnie, hogy mi lesz akkor, ha egyszer a másik embernek, mondjuk, igazat kell adjon valamiben. Ilyesmitől csak addig félünk, amíg magunkat igazolni akarjuk, amíg biztosítékokat és igazolásokat keresünk, amíg jól látható győzelmekre szomjazunk, mert nincs elég szilárd talaj a lábunk alatt. Aki viszont megtalálta őt, az nagyszerű szabadság részese lesz. Tud elviselni vereséget, mert tudja, hogy valaki győzött már helyette, és az ő élete ezért többé már nem a saját győzelmein, hanem Megváltója győzelmén múlik.

Az ilyen ember képessé válik a szeretetre. Jézus nélkül az ember olyan mélyen önzővé tud válni, hogy már észre sem veszi, mennyire nem fér bele a másik ember az ő életébe, milyen tragikusan egyszemélyesre rendezte be a maga boldogságát. Calcuttai Teréz anyáról maradt fenn a történet, hogy két missziós nővér, akik a keze alatt dolgoztak, egyszer összeszólalkozott, valami tennivalót miért egyiknek vagy miért a másiknak kell megcsinálnia. Már megint nekem kell megcsinálni? – kérdezte az egyik. Miért éppen én? – kérdezte a másik, és végül azt kérték Teréztől, hogy tegyen köztük igazságot. Az pedig nem szólt semmit, hanem elment, és elvégezte a munkát helyettük maga. Ilyen az, amikor valaki már képes a szeretetre. Van ereje adni és szolgálni ott, ahol mások még csak magukra tudnak gondolni.

Amikor a napkeleti bölcseket Jézus jászolbölcsőjénél látjuk, olyan embereket látunk, akiknek már öröm az, hogy adhatnak. Még alig született meg a gyermek, beszélni sem tud, de már odavonzotta maga köré azokat, akiknek öröm az, hogy adhatnak. A legtöbb ember még ott tart, hogy kuporgat, szerez magának és gyűjt, de nem is tudja, miért és minek. Aztán az örökösei civódnak rajta, amit megszerzett, de őt ez sem boldoggá, sem boldogtalanná nem teheti már odaát. Mert semmit nem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk innen semmit. Az életünket, annak a minőségét, azt igen. Azt visszük magunkkal, de azt nem, amit szereztünk magunknak.

Miért jött hát Jézus? Mitől karácsony a karácsony? Attól, ha egyre több megmenekült ember lesz, akik tudják, hogy nekik immár maradandó életük van, amit nem tud megrendíteni semmi ezen a világon, de még a testi elmúlás sem. Hagyjuk hát el az ítélkezést, mint a világ fejedelmének sötét munkájában, vádaskodásában való részvételt, hiába könnyít a lelkünkön ez a dolog ideig-óráig. Valójában magunknak ártunk vele, örök sorsunk és megtartatásunk ellen vétünk vele. Karácsonykor olyan valaki született, aki megtartani és üdvözíteni akar bennünket. Legyünk az ő követői, és onnét kezdve nem kell félnünk: képesek leszünk a szeretetre. Így legyen! Ámen.

Nyomtatás