A kedély bajairól

Igehirdetés 2011. november 6.

A kedély bajairól

Lekció: 1Móz 4,1-15
Textus: 1Tim 1,19

„Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, örömmel jöttünk ma is szent házad csendjébe. Fáraszt a világ zaja, de a te közeledben megváltozik minden, egyszerű és tiszta lesz az élet. A vak látni kezd, a béna járni indul, a szomorú és összetört szív örülni tanul. Megvalljuk erőtlenségünket, hogy nem tudjuk meggyógyítani magunkat. Nem takargatjuk vétkeinket sem, hanem elismerjük mulasztásainkat és a sok szeretetlenséget. Te éppen azokhoz jöttél, akiknek jó hírre van szükségük, mert szívükben szomorúak, és szabadulásra vágynak, mert foglyok. Jöjj el hozzánk, szabadító Úr, aki annyiszor megmutattad már jóságodat, ne hagyj árván minket. Szólj népedhez kegyelmes szóval és taníts Krisztus követésében igaz gyermekeidnek lenni. Ámen.

Igehirdetés

A világ közel hatvan országában évről-évre mérik az ún. vásárlói bizalmi indexet, ami az emberek saját boldogulásukba, munkájukba és jövőjükbe vetett hitet mutatja meg. Nullától kétszázig lehet pontot szerezni, s az optimista, bizakodó nemzetek száz fölötti pontokat szereznek. A mi országunkban lakik a felmérés szerint 37 pontjával a világon a legpesszimistább s a jövő iránt legbizalmatlanabb lakosság, még a görögöknél is rosszabb eredménnyel, ami valljuk be, elég komoly teljesítmény. Sok oka lehet ennek, beleértve a rengeteg történelmi megaláztatást is, amit e nemzet el kellett viseljen akár csak az elmúlt évszázad során is, de most olyan igei gondolatok kerülnek elénk, amik egyéni részünket mutatják meg e dologban. Miért olyan beteg és gyanakvó a szívünk?

Azt halljuk, hogy a hit és a jó lelkiismeret egymást kiegészítő dolgok, amik kölcsönösen hatnak a másikra – vagyis ahol igazi a hit, ott több a tartás, tisztább az erkölcsiség és viszont. A hit dolga életünk legmagasabb szintje – onnan jönnek az erők a helyes cselekedetekhez, ugyanakkor ahol feladják a lelkiismeret tisztaságát, nem tartják fontosnak, ott hitbeli téren is romlások következnek – ahogyan az apostoltól halljuk, „hit dolgában hajótörést szenvednek.” Lezüllött országban sötétebb a jövő, kevesebb a hit és kevesebb a bizakodás. Tanácsos tehát karbantartani mind a hitünket, mind a lelkiismeretünket. A hitünket gondolatok és szellemi igazságok felismerése táplálja – mi tapasztaljuk, hogy az ige élteti – a lelkiismeretünket pedig a testben, e földön járó emberi mivoltunk konkrét cselekedetei teszik ilyenné vagy olyanná. Az egyik egészen szellemi, gondolati világban zajlik, ez a hitünk dolga – a másik pedig teljesen a konkrét, testi cselekedetek következménye. De van egy harmadik valóság is, ami mintegy beékelődik a kettő közé, ez pedig a kedélyünk. Ez van középen, ez maga a lelkünk – ahol minden találkozik és minden áthatja egymást.

Káin áldozatára nem tekint az Úr, amit mai nyelven úgy mondanánk, hogy Ábelnek jobban mennek a dolgai, sikeresebb – és Káin ezért lecsüggeszti a fejét. Hiába mondja neki az égi üzenet, hogy ha jól cselekszik, emelt fővel járhat – ő nem akarja meghallani ezt a mennyei szót, neki csak anyagi előmenetel létezik a világon – s irigységében, rossz kedvében ellenséges érzései, aztán pedig gyilkos gondolatai lesznek, amiket végül meg is valósít. Káin lecsüggesztett feje a rossz kedély archetípusa, és történetéből kiderült, az ilyesmi cseppet sem veszélytelen állapot. Mi történt? Az, hogy valaki “nem tartotta karban” a kedélyét, még kevésbé a hitét – s ettől lettek olyanok a cselekedetei, hogy egész életében nem tudott egyenesbe jönni a lelkiismeretével, ott volt a bélyeg a homlokán.

Kövessük hát az igei útmutatást, hogy igenis dolgunk „karbantartani” életünk mindhárom szintjét, a hitbelit, ami a legmagasabb, aztán a cselekedetekét, ami a konkrét testi valóság, tetteink világa, és a kedélyünket is, ami a kettő között összekötő kapocsként működik.

Kezdjük a hitünkkel. Sokan félreértik a dolgot, mintha itt egyszerűen valami igaznak-tartásról lenne szó. Mond valamit a Biblia, mond valamit az egyház, talán valaki egészen addig elmegy, hogy Isten mondja – és ezt tanácsos az embernek “elhinni”. A hit embereinek életéből azonban az derül ki, hogy messze többről volt szó, lelki megtapasztalásokról és azokból fakadó új irányultságról, emberi elkötelezettségről. Megpillantottak valamit, kinyílt számukra az ég, ha csak egy szempillantás erejéig is, s utána nem tudtak ugyanúgy élni, mintha azt a másik valóságot nem pillantották volna meg. Átalakult a gondolkodásuk: onnét kezdve lélekben mindig Istenből indultak ki és őhozzá érkeztek vissza. Azelőtt éltek nélküle, káromolták is talán, vagy irtották az övéit, vagy egyszerűen éltek közömbösen, mint olyan sokan mások – aztán történt egy megrázkódtatás s ők nem maradtak olyanok, mint azelőtt. Ábrahám vándorolni kezdett, Jákobnak kiugrott a csípőcsontja s új neve lett, Pál megvakult pár napra – vagyis mindnek újra kezdődött az élete. Nem maradtak, akik előzőleg voltak, mikor még Isten nélkül jártak.

Ezek az emberek “megszállottak”, lelkileg megittasult emberek lettek, ahogy a pünkösd népéről is halljuk. (Csel 2,12-13) Életük pezsegni kezdett, vége lett az állóvíznek és a posványnak. Fellelkesültek, éspedig nem szalmaláng módon, hanem szent megszállottsággal, s egyetlen nagy ügy lett az életükben – keresni az Urat s az ő akaratát.

Nekünk talán nem adatott oly élmény, mint az Ábrahámé, Jákobé vagy a Pálé lehetett. De a mi életünket is megragadta már az ige igazsága, a mennyei többlet, s nem tudunk már úgy élni, mintha Isten nem lenne. Életünkben ott a kristályosodási pont, ahonnan minden újraszerveződik. Megpillantottuk, megszerettük Krisztust, és minden jót már tőle várunk. Azért jöttünk ma is templomban, mert őt magát szeretnénk hallani, mit mond, ami életünket építi.

Hogyan lehet ezt a csodát „karbantartani”? Ahhoz lehetne hasonlítani, ahogyan a forrásokat rendbe szokták tenni jó szándékú emberek. A csalitos elpiszkolódik, beomlik maga a hely is, ahol a víz előtört, és sáros pocsolyává válik az egész környék. A turisták gondoskodnak még elegendő eldobott szemétről is. Ilyenkor azok, akiknek fontos a tiszta forrásvíz és a rendezett, szép környék – egyszóval a jó kedély – ásót hoznak és gondosan körbeásva a forrást elvezetik a pocsolyát, és összeszedik a fém és műanyag szemetet. Olykor még építmény is készül kőből a forrás köré, hogy tiszta és biztos legyen a hely, ahol az éltető forrásvíz előbukkan a hegyből.

Ilyesmi történik, ahol a lelki megújulást tapasztalt emberek elkezdik „karbantartani” hitüket. Kitakarítják és rendbe teszik életük forrásvidékét: lesz rá idejük, hogy naponta olvassanak a Szentírásból, és imádságban beszélgessenek az élő Istennel. Megteszik a lépéseket, hogy ráleljenek a közösségre, ahol az ő nép él – a gyülekezetet, ahol lelki haszonnal lehetnek egymás javára. Elkezdik komolyan venni az áldozatot s anyagi erőiket már nem sajátjuknak tekintik – eljutnak oda, hogy terheket is képesek magukra venni.

Egészséges hitbeli élet is elképzelhetetlen mocsaras környékű, sártól eldugult forrásokkal. Legyenek épek és tiszták azok a források, vagyis ne legyen fontosabb annál, mint hallani, mit mond nekem az Úr! A tiszta forrásból olyan víz jön elő, mondja Jézus, hogy aki abból iszik, él örökké és soha meg nem hal. Sőt, mások számára is „élő víznek kútfeje” lesz, vagyis tud adni a jóból, amit ő kapott. (Ján 4,14) Tegyük hát rendbe a forrásokat, a mi dolgunk a karbantartás – s újraépülhet majd hitünk. Nem kell majd arról panaszkodni, hogy “sajnos, nem tudok hinni – de úgy irigylem hívőket, nekik olyan jó.” Szinte nincs nap, hogy ezt ne hallaná az ember. Elő azokat az ásókat és takarítsuk ki az elpiszkolódott, mocsaras, nem is használt forrásokat – nyissuk ki a szívünket Isten szava, az ige iránt – s egyszer csak tapasztaljuk, hogy már nem is vagyunk mi olyan hitetlenek. És ha mégis azok volnánk, nem azt a nagy hitetlenséget kell komolyan venni, ami megvan bennünk, hanem a parányi, mustármagnyi hitet, ami mégis csak ott van – és csodák történnek. Ezt is Jézus mondja: a hegyek is a tengerbe ugranak, ha legalább egy mustármagnyi hitetek van! (Mt 17,20)

De nézzük a testi cselekedetek síkját. A mindennapokat, amit lelkiismeretünk állapotában látunk viszont. Jézustól halljuk, hogy megnyerhetjük mi az egész világot mohóságunkban, de mit használ, ha közben a lelkünkben kárt vallunk? (Mt 16,26) Megszereztük, amit oly nagyon akartunk, csak kevésbé lettünk boldogok tőle, mint azelőtt voltunk. Hogyan vásárolhatjuk vissza aztán lelkünket, hiszen így kell érteni, hogy „micsoda váltságot adhat az ember a lelkéért” – azoktól az erőktől, amiknek egyszer már eladtuk? Maguktól nem szokták visszaadni, nézzük csak meg a szenvedélybetegeket! Amit egyszer eladtak, annak ára van, hogy visszavegyék – ez alatt nyögnek a hitelben eladósodottak százezrei, sőt, maga az országunk is. Vettek valamit, aminek ára volt, használják is – csak éppen nehéz utólag kifizetni az egészet kamatostul.

Krisztusban ezt a nagy árat maga Isten rendezte el – aki ezt hittel fogadja, annak újra szabad a lelke. De nem mindenkinek kell, amit az ég adni akar neki: Káin se fogadta el, egy pillanatig sem, amit pedig Isten neki akart adni. (1Móz 4,6-7) Ezért lett rossz a lelkiismerete örök életére. Megesik, hogy valakinek teli mind a két keze, amikor odalép hozzá valaki és akar adni neki valamit. Addig nem lehet a dologból semmi, amíg le nem tesz legalább egyik kezéből valamit – ilyen egyszerű. Kérdezzük meg magunktól, mit kellene letennünk, hogy Isten szeretete végre eljuthasson hozzánk, a mienk lehessen. Minél zsúfoltabbak kezeink különböző dolgokkal, minél jobban ragaszkodunk azokhoz, amik már ott vannak, annál nehezebb megkapnunk valamit Istentől. Káin szívében az irigység volt az, amit nem is akart letenni, ragaszkodott hozzá. Ma is sokan ragaszkodnak rosszkedvhez, ellenségességhez, önsajnálathoz, még babonás félelmekhez is. Pedig oly könnyű ezeket letenni. De rossz szokásokhoz is, amiknek helyén először tényleg üresség lenne – lásd rágyújtás és a füsttel játszadozás, nekem hatalmam van legalább e felett – az ürességtől azonban félünk, s maradnak a legrosszabb szokások. Nehézségekre kell számítani testvérek, ha valaki tényleg takarítani akar: kereszt nélkül nincs feltámadás, a bűnbánat sírása nélkül nincs új élet!

Hitünk lényege, hogy e jók mind készen vannak, Jézus hozta őket – csak legyen, aki el is fogadja s él velük. Tegyük le bátran kezünkből, ami lehetetlenné teszi, hogy Isten kegyelmét magunkhoz szorítsuk. Más lesz az ég is felettünk! Látni fogjuk, hogy ami itt legsajátabb döntéseink által történik, az lehetővé teszi, hogy az ég nagy gazdagságából életünk szépségét biztosítsa. Letettünk valamit, s kaptunk helyette valami fontosabbat – a jó lelkiismeretet.

Végül már csak az maradt, mi lesz a kedélyünkkel. Azt hogyan tartsuk karban? Az érzések jönnek, mennek, azt sem tudjuk, honnan és hová, miért pont az van a szívünkben, ami van. Pedig a kedély világában is mindennek pontosan megvan az oka. A jól elvégzett, értelmes és hasznos munka nem szokott depresszióba süllyeszteni, hanem tiszta és nyugodt, elégedett érzéseket hagy maga után. A hosszú idő után letett ellenségeskedés sem elkeseríteni szokott, hanem felszabadult örömmel tölt el. Mi a titka a jó kedélynek? Olyan életet élni, ami arra okot ad! Ha üres az életünk, akad benne hely a szolgálatra – ne nézzük a négy falat, hanem fogjunk hozzá másokért tenni. Ha régi vétkek terhelnek, amik súlya nyom, valljuk meg őket végre az Úrnak, s fogadjuk el mindenkorra az ő megbocsátását. Ő még azt is feloldozta, aki háromszor vallotta eskü alatt, hogy nem ismerte őt – pedig tanítványa volt! És ha egy embertárs vétke bántana – amint van, akit évtizedek óta ilyesmi nem hagy nyugodni – hát gondoljunk arra, ő is pontosan olyan ember, mint más, nem rosszabb és nem jobb. Nem féreg és nem sárkány, nem bűnöző – hanem szerencsétlen vétkes ember, mint magunk is vagyunk.

Hit, cselekedetek és kedély – mind karbantartásra szorul! Szentendrei református templomunkat a 18. században ortodox vallású szerbiai menekültek építették, akik egy idő múlva visszaköltöztek hazájukba, s e templom közel egy évszázadig elhagyatottan állt. A falakon akkora repedések keletkeztek, hogy a fák ágai benőttek a templomba és a macskák ki-bejárhattak rajtuk, a templom közepén bokrok nőttek – ebben az állapotában vásárolta meg gyülekezetünk 1913-ban a romokat, és akkor kitatarozták. Mi történt? Egy évszázadon át nem volt karbantartás – holott karbantartásra még a templomnak is szüksége van!

Éppen így életünk templomának is. Aki a hitét nem hanyagolja el, építi és gondozza, annak kitárulnak az erőforrások és nem lesz számára semmi lehetetlen – még a hegyek is engednek. Aki cselekedeteit rendben tartja, vigyáz szavaira és ígéreteire, annak jó lesz a lelkiismerete. Aki pedig kedélyét karbantartja, az mások számára is fontos és hasznos ember lesz, hisz egy mosoly, egy türelmes szív, de még egy megértő tekintet is a legnagyobb kincsek közé tartoznak. Éljünk úgy, hogy kiérdemeljük embertársaink szeretetét – s nem fogunk azok közé tartozni, akik a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Isten segítsen ebben! Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, a romlás után nem hagytál magunkra, hanem elhoztad az üdvöt Krisztusban, s azokban, akik nyitott szívvel fogadják megváltó jóságodat, újat kezdesz. Köszönjük, hogy nincs romlás, amiből ne hozhatnál szabadulást, sőt, a halál is meghódolt előtted. Add e drága hitet a szívünkbe s erősíts, hogy egyre közelebb és közelebb kerülhessünk hozzád. Áldd meg azokat, akiket szolgálatra hív el a te néped. Jóságod újítson meg, hogy ne kelljen majd szégyenkeznünk előtted lelkiismeretünk miatt. Építsd földi hazánkat erkölcseiben, melynek polgárai vagyunk, hogy egymás javára sokkal több bizalomban és szeretetben élhessünk! Ámen.