Egy pohár bor

Igehirdetés 2011. október 30.

Egy pohár bor

 

Lekció: Márk 14,17-28
Textus: 1Kor 10,16-17

„A hálaadás pohara, amit megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, és egy test vagyunk sokan, amikor mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.”

 

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, köszönjük, hogy neked szentelhetjük ezt az órát és ezt a napot. Köszönjük, hogy az idén is ünnepelhetjük a szüret ünnepét és áldunk téged az újbor ajándékáért. Köszönjük a reformáció idejének bátor hitvallóit, akikre emlékezhetünk, és akik példája évszázadokon át is világit és utat mutat számunkra. Legyél jelen közösségünkben Szentlelked fényével, hogy egyre inkább megismerhessünk téged, aki mindig voltál és mindig leszel. Megemlékezünk már hozzád hazatért szeretteinkről, és azt kérjük tőled, add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Gyógyítsad a beteg szívűeket, az erőtleneket, enyhítsd a szenvedők fájdalmait, oszlasd el a betegek félelmeit és vigasztald azokat, akiknek friss a gyász a szívében. Hajolj le hozzánk, örök szeretet, megváltó Jézusunk, és beszélj a szívünkkel, adj élő igét, lelki táplálékot mindnyájunknak, és erősíts meg minket a benned való élet boldog reménységben! Ámen.

 

Igehirdetés

Október 31-én kettős ünnepünk van: hálát adunk a reformációért és megköszönjük Istennek a szüret áldását, vagyis az újbort, amit asztalunkra adott. Ez a két dolog, a reformáció és az újbor ünnepe fél évezred óta összetartoznak. Az egyik arra a történelmi tényre utal, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kiszögezte 95 tételét a wittembergi vártemplom kapujára, és ezzel kezdetét vette a megromlott középkori egyház megújulása, a visszatérés az eredeti igei alapokhoz. A másik pedig egy természeti s ugyanakkor gazdasági mozzanatra irányítja a figyelmünket: a mindenség Ura idén is adott elég napfényt és esőt, és adott hozzá erőt is a szőlő munkásainak a műveléshez, így hát eljöhetett az év leghangulatosabb betakarítása, a szőlőszüret. Azt halljuk mindenhonnan, hogy ebben az évben nagyszerű a termés és kitűnő lesz a bor minősége is. Van tehát hálát adni valónk úgy a reformációért, mint az újborért.

A két ünnepben közös az, hogy új kezdetről szólnak, és vajon lehet-e fontosabb és áldásosabb ajándéka Istennek, mint az, ha valóban megújítja életünket? Figyeljünk most együtt az ige szavára, miként is akar megújítani minket Isten az ő Szentlelke által, hiszen erről szól mind a két ünnepünk.

Azt halljuk, hogy a hálaadás pohara, amit megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk. Ha mélyére tekintünk ennek a bibliai mondatnak, világos, hogy az apostol az úrvacsora boráról beszél. Arról a pohár borról, amelyről Jézus azt utolsó vacsorán azt mondta, hogy az a golgotai keresztáldozat kiömlő vére, és mint ilyen, az újszövetség vére. Mindnyájan érezzük, hogy ahol az ige vért említ, ott valami nagyon mély és komoly dologról van szó. Nem csak szavakról, amik elszállnak, nem csak hangulatokról, amik könnyen megváltoznak, hanem vérről, éspedig emberi vérről – aminek az a természete, hogy nyoma van és nem lehet sehonnan letörölni. Bűnüldöző szervek ma már használnak egy bizonyos vegyi anyagot, amit a padlóra vagy bárhová kenve a leggondosabban feltakarított vérnyomok is láthatóvá lesznek és ultraviola fényben azonnal félelmetesen világítani kezdenek. Mert fizikailag sem lehet eltüntetni a vérnyomokat, erkölcsileg pedig még kevésbé. Évek és évtizedek múlva is ott a vér nyoma, ha máshol nem, az emberi emlékezetben – s előbb vagy utóbb, de számot kell róla adni, ha egyszer valaki embervért ontott.

Ez a vér Egyiptomban az ajtófélfára hintett bárány áldozati vére volt, amit a pusztító angyal meglátva megkímélte Izrael elsőszülöttjeit – holott még a fáraó fiát is elpusztította. Miért menekültek meg Izrael fiai? Ők sem voltak bűntelenek, a szüleik sem voltak azok, valamiben mégis alapvetően különböztek másoktól. Egyáltalán nem abban, hogy nemzetiségük szerint zsidók voltak, hanem abban, hogy engedelmes szívvel elfogadták Istentől a felkínált lehetőséget, az új kezdetet és éltek azzal. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy Istennek engedelmeskedve bárányt áldoztak, s a helyettes áldozat vérével a kapott parancsolat szerint megjelölték az ajtófélfát. Ez volt az „ószövetség vére”, és ebben az engedelmes áldozat-bemutatásban volt a menekülésük, az új kezdet annak a kicsi népnek ott Egyiptomban. Ezer évig sem felejtették el ezt a dolgot, emlékeztek rá minden családban évente a húsvéti báránnyal, de végül eljött a szövetség megújításának ideje, mert ez a szövetség megtört és kiüresedett.

Az áldozat ekkor azonban már nem egy bárány vagy egy kecskegida volt, hanem Isten Báránya, Jézus Krisztus. Ő maga, a szent és igaz lépett oda mindenki helyett. Megmutatta egyszer s mindenkorra, hogy az igaz istentisztelet, az igaz áldozat nem az oltárra adott jószágban és nem is a díszes templomi liturgiában van, még csak nem is a családi ünneplésben, hanem a szív valódi odaszánásában, az igazi önmegtagadásban, az embernek a maga érdekei valóságos odaáldozásában rejlik. Amikor Jézus az utolsó vacsorán azt mondja, hogy az ő vére „az újszövetség vére”, ezzel azt mondja ki, hogy aki őt követi, az éppen úgy megszabadul, éppen úgy új élethez és új lehetőséghez jut, mint azok Egyiptomban, akik megkenték az ajtófélfát a bárányáldozati vérrel.

Ezt a megszabadulási lehetőséget ábrázolja ki az úrvacsora pohara ma is közöttünk. „A hálaadás pohara, amit megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” Azért kapjuk ezt a poharat, hogy újra higgyük, kaptunk szabadulást, kaptunk mindnyájan lehetőséget az új kezdetre. Nem kell tovább menni az úton, ami nem visz sehová. Nem kell azon az úton sem tovább mennünk, amelyről érezzük, nem az igazi. Szabadok lehetünk attól is, amelyikről sejtjük vagy pontosan tudjuk is már, hogy a veszedelemre visz, nem pedig az életre, még ha nagyon sok más emberrel együtt járnánk is azon az úton.

Igen, a hálaadás pohara, a szüretet és a reformáció új borát is ünneplő pohár az Isten bűntörlő, nagy kegyelmének pohara. Ez a pohár a szabadságról és az új kezdetről szól, amit ő ad azok kezébe, akik már értik, miről van szó. Azt üzeni nekik: ember, szabad lehetsz! Az Úr szabadító számodra is! Ő szereti az embert, és a javát akarja. Nem a veszedelemre szánta, amikor megalkotta, hanem szabadságra és üdvösségre. Hát ezt a nagy evangéliumot el ne engedjük a fülünk mellett, mert éppen minket szólongat.

Már csak azért sem, mert ez a pohár nem csak az új kezdet, nem csak az új lehetőség pohara, hanem még annál is több. A véghezvitelt, a megvalósítást lehetővé tevő ajándék. Így kell értenünk azt a mondatot, hogy a hálaadás pohara a Krisztus vérével való közösségünk. Mert ha ez így van, akkor mi az úrvacsorában hit által valóban a Krisztus erejével egyesülünk, valahányszor magunkhoz vesszük a poharat. Az ő ereje, sőt valósággal ő maga, az ő élete áramlik belénk, amikor mi hittel iszunk ebből. A hálaadás pohara a Krisztus vérével való közösségünk. Ez pedig azt jelenti, hogy amire nem voltunk képesek magunkban, azt ő lehetővé teszi számunkra, amint valóban a lényünkbe áramolhatnak az ő erői. Olyan ez, mint amikor a kiszáradt testű betegre, amikor az már magától sem enni, sem inni nem volna képes, rákapcsolják az infúziót és megint életre kap. Krisztus életét hit által elfogadva magunk is új erőt kapunk.

Amiben eddig még hinni sem tudtunk, mert úgy találtuk, az túl van erőinken – azt ő maga egyszer csak lehetővé teszi erőivel. Van olyan, hogy még imádkozni sem tudunk, úgy kiszáradt már az ember belülről lelkileg, de Krisztusban élve megtapasztaljuk, hogy „az ő Lelke fohászkodik bennünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26) Az úrvacsora kenyere és bora egyaránt ennek a befogadásnak a szimbóluma – mert nekünk is úgy kell lelkileg magunkba fogadni a kegyelemet, ahogyan a kenyeret esszük, és a bort megisszuk. S amint ezek valósággal testünkké és vérünkké válnak, olyan bizonyosan miénk lesz az új élet, benne a megvalósítással és a véghezvitellel – nem pedig csak a kegyes sóhajok, hogy de jó lenne így, meg de jó lenne úgy. Az újbor, és a belőle fakadó ünnepi öröm emlékeztessen minket: a hálaadás pohara nem csak lehetőséget kínál, hanem erőt és lendületet is ad a véghezvitelhez.

Végül pedig ez a pohár a derű és a reménység pohara is. A bort ősidőktől azért issza az ember, hogy jobb kedvre derüljön tőle. Így mondja az ige:  “Te adtad az embernek a bort is, ami megvidámítja a halandó szívét, és fényesebbé teszi az orcát az olajnál.” (Zsolt 104,15) Mértékkel fogyasztva az ünneplésnek része a bor. Az úrvacsorát jelentő újszövetségi görög szó, az eucharisztia hálaadó örömünnepet, derűs ünneplést jelent. Milyen kár, amikor a bűnbánat mindenestől elnyomja úrvacsoránknak ezt az arculatát – eredetileg örömünnepről volt szó, az új élet mámoros ünnepéről. Igaz, hogy oda régi élet halálán, vagyis tényleg a bűnbánaton át vezet az út, de nem szabad elakadni a bánkódásnál. Valósággal megjobbítva életünket el lehet jutni a Krisztusban való új életig. Mit ünnepelhetünk minden úrvacsorában? Azt, hogy Isten elkezdett valamit a világgal, amit ő teljességre tud és akar is vinni – ez pedig az ember üdvössége. Nála már készen van, nekünk csak elfogadnunk kell. És minél jobban részesedünk benne, minél inkább „táplálkozunk” az ő üdvével, annál boldogabb és örömtelibb a földi életünk is.

Mert elkezdődött valami, ami még nem teljes ugyan, de minden egyes percben teljesebbé válhat, mint eddig volt. Az úrvacsora egyfelől hátratekintés, hiszen Jézus értünk hozott áldozatáról szól, aminek fényében szégyellni kezdjük bűneinket s megöldököljük azokat. Ugyanakkor előretekintés is, hiszen Isten uralmának, az ő országának eljöveteléről szól. Olyan ígéretünk van, hogy eljön az idő, amikor Isten lesz minden mindenekben! Amit most tükör által, homályosan látunk, azt egykor színről színre fogjuk látni. Most “rész szerint” van bennünk az ismeret, akkor pedig úgy fogunk ismerni, ahogyan minket is megismert az Úr. Amikor a teljesség eljön, a “rész szerinti” eltöröltetik. “Amikor földi sátorházunk elbomlik, épületünk Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben.” (2Kor 5,1)

Ez a mi örömünk forrása. Ettől derűs, sőt mámoros a keresztyén. Erre mondták az első pünkösdben, hogy „…édes bortól részegedtek meg!” Az újbor ünnepe azt jelenti, hogy nekünk akkor is van örömünk, amikor a világ szerint nincs sok okunk rá –  mert tudjuk, most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk! (Róm 13,11) Egész földi vendégeskedésünk közeledés Istenhez – és milyen jó csak egyetlen lépést is megtenni ebben naponta!

A részesedés, amiről az előbb szóltunk, azt is jelenti azonban, hogy akik részesedünk az ő kegyelmében, azok egymásnak is tagjai vagyunk. „Egy a kenyér, és egy test vagyunk sokan, amikor mindnyájan az egy kenyérből részesedünk” – hallottuk. Azt jelenti ez, hogy a gyülekezet úgy a Jézus teste, ha mindnyájan elfogadjuk egymást is. Egy testté lenni nekünk, embereknek csak a Jézus fősége alatt lehet – úgy viszont magától értetődő. Az első keresztyénekről azt mondták, nézzétek, hogy szeretik egymást! Ez volt vonzerejük, a misszió mágnese – hogy szeretet uralkodott közöttük. Ma is csak ettől Krisztusé a gyülekezet, és ma is csak ettől keresztyén valaki. Ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok – naponta tapasztaljuk, hogy ez így is van. Leginkább mégis akkor fogjuk tapasztalni, amikor készülünk hazafelé, és üres a tarsolyunk. Ott már csak egy valami nem fog semminek bizonyulni, a szeretet – ha volt bennünk valamennyi! Attól lesz súlya az életünknek, ennek a mi lepkeszárnyon szálló, rövid vendégeskedésünknek…

Aki ezzel tölti meg útitáskáit, nehéz helyzetben is talál majd feladatot magának. Ha cselekvésre van szükség, akkor azt, ha imádságra, akkor azt, s ha a szeretet gyógyító erejére, akkor azt fogja onnan elővenni. Nem lesz üres a keze, és főleg nem lesz kilátástalan a jövője. Nem esik kétségbe, mert előre tud tekinteni olyankor is, amikor mások csak keseregni tudnának – ő azonban biztos abban, hogy Isten országa eljön. Naponta közeledik! Szaladhatunk előle, hányan teszik ezt – de hívhatjuk és várhatjuk is. Minden meggyógyult szívű ember erről bizonyíték; őt hirdeti minden egészséges légkörű, szeretettel teli közösség a világban, Isten jóságos országlását, a feltámadott és élő Krisztust.

Ezért hát vegyük most szívünkre az újbor és a reformáció üzenetét. A hálaadás pohara, amit megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk! Kegyelem, bocsánat, mai szóval új kezdet és szabadság van elrejtve benne mindenkinek. Nem csak a lehetőségre mutat rá, hanem erőt is közöl, hogy a véghezvitel és a megvalósítás is csatlakozzon üdvös céljainkhoz – hiszen Jézus valóban a vérét, életét és erejét önti belénk, amikor vesszük az úrvacsorát. Derűt és reménységet is ad, mert országa valóban közeledik hozzánk. Ha uralma még nem is teljes lelkünkön, hittel hihetjük, hogy egyre inkább az lesz. És szabad ezt kérni, ezért hittel és odaadással imádkozni, s meglátjuk, bizonyosan meg is adja nekünk.

 

„Hogyha te igazán a Krisztusban bízol,
Higgyed, hogy lélekben Istennél gyarapszol,
Ha Krisztus véréből igaz hittel iszol,
Higgyed hogy örökké meg nem szomjúhozol!” (380. dics. 3.v.)

 

Így legyen! Ámen.