Igehirdetés 2003. augusztus 24.
A kenyér ünnepén
Lekció: Ján 6,48-59
Textus: 1Tessz 4,13-18
“Nem szeretnénk, testvérek, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megköszönjük az aratást, hogy ismét gondoskodtál jövő évi kenyerünkről. Köszönjük a többi eleséget, amit egész évben asztalunkra adtál, s még inkább az élő igét, amivel tápláltad belső életünket. Ma is éhes szívvel jöttünk hozzád, hogy lelki kenyeret kapjunk. Aki lelki harcaiban keres békességet, adjál annak felülről való békességet. Itt vannak gyászoló testvéreink. Az egyik családban az édesanya tért haza, aki éveken át sokszor volt itt az ige körül, a másikban az édesapa és nagyapa, aki operációja előtt a kórházi istentiszteleten nálad találta erői megújulását. Légy megszomorodott szívű szeretteikkel, adj nekik vigasztalást és lelki megnyugvást. Itt vannak azok is, akik nagy terhet hordoznak, s nem tudják, miként fognak megbirkózni vele – kérünk, mutasd meg szabadító erődet számukra is. S itt vagyunk mindnyájan, akik nélküled semmik, gyarló és halandó emberek vagyunk, de neked mégis szeretett teremtményeid és Krisztusban megváltottjaid. Légy irgalmas hozzánk, hogy megtisztuljon szívünk, és örömmel dicsérhessünk téged egész életünkkel! Ámen.
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon három téma fonódik egybe az igehirdetésben. Első az új kenyér ünnepe, hogy idén is volt aratás, van mit megköszönnünk. Voltak emberek, akik elvégezték a vetés és aratás nehéz munkáját. Természetesnek tűnik, hogy kenyér van asztalunkon, holott nem az, hiszen árvíz, aszály, háború el is vihette volna, ahogyan vannak a földnek tájai, ahol éheznek az emberek és meghalnak a csecsemők – táplálék hiányában. Ne feledkezzünk el e vasárnapon a mindennapi kenyérről, s mindarról a jóról, amiben Isten ajándékaként részesültünk csak tavaly augusztus óta is.
A második téma az, hogy Jézus az igazi kenyér – nélküle üres az élet. Ő maga mondja, aki vele él, annak örök élete van. Úgy beszél magáról, mint táplálékról, és ő valóban az is! Minden hívő tapasztalja, hogy amint megtöltekezünk ővele, más lesz az életünk. A lélekbe békesség és szeretet költözik, amit másként elérni nem lehet, csak éppen őáltala. Ezt jelenti az, hogy Jézus az “élet kenyere.” (Ján 6,35)
Végül harmadik témánk a feltámadás, az “új aratásról” való ígéret. Nem tévedés, hogy ez is ide tartozik: Isten jelenlétének, országlásának örömét Jézus többször hasonlította az aratási ünnep, vagy a szüreti mulatság öröméhez. Már az Ószövetség lapjain gyakran föltűnik az ígéret: “Akkor majd örvendeznek az aratók örömével!” (Ézs 9,3) Ehhez a nagyon is “földi örömhöz” hasonlítja az Úrral való közelséget: elragadtatásról beszél, mint amikor a felhők fölé emelkedik a lélek – olyasmi az Istenhez találás, nem kevesebb! Boldog az, aki nem csak halála után, hanem itt a földön megtalálja már e teljességet, amiről a zsoltáros így beszél: “Isten közelsége oly igen jó nékem.” (Zsolt 73,28)
A három téma egyetlen ívet képez: a földről indul a vetés és aratás, a mindennapi megélhetés dolgaitól, ám a másik vége magasan a felhőkön túl, a mennyekben van, ahol majd egykor “mindenkor az Úrral leszünk.” (1Thess 4,17) Az emberélet útja ezen át vezet, s ha megpróbáljuk látni a lélek állomásait ezen, érdekes megfigyeléseket tehetünk.
Lesznek, akik egészen a megélhetés gondjai és örömei között töltik el földi életüket, rá sem érnek a továbbiakkal foglalkozni. Ezt tekinthetjük az alapszintnek, ahol folyton munkáról és pénzről, vagy éppenséggel munka hiányáról és pénz hiányáról van szó, esetleg nyaralásokról és megszerzett luxusról – amik egészen betöltik az élet horizontját: vagyis mindaz, ami anyagi. Le kell szögezni, hogy a munka minden formája szent, és ebben az értelemben többet ér egy becsületes paraszti tevékenység, mint egy nem becsületes bankár vagy politikus munkája. Mert nem az a kérdés, hogy a társadalom alacsony vagy magasabb hányadában végez valaki tevékenységet, hanem sokkal inkább az, hogy milyen minőséggel, hogyan végzi azt, ami neki jutott.
Sokan szinte egész életükben nem rugaszkodnak el a szintről, ahová a megélhetés gondjai és örömei állítják az embert. Nyaralásunk alatt az egyik szomszédban iker kisfiúk nyaraltak, akik előttünk mentek le a Balatonhoz napjában többször is, és elcsodálkoztam, hogy a gyerekek édesapja a 3-4 éves gyerekeknek szinte minden alkalommal arról beszélt, mihez mennyi pénz kell, mi mennyibe kerül – valahogy mindig a pénzről volt szó. A felnőttek beszédtémái közt valóban ez a leggyakoribb, még az ismerősök megszólásánál is népszerűbb nemzeti sport.
Milyen szomorú, hogy így van: nincs izgalmasabb téma, mi mennyi és hogyan lehet még egyszerűbben még sokkal többre szert tenni! Vannak, akik virtuóz módon tudnak kevés munkával szép vagyonhoz jutni, s akkor a többiek, akik nem olyan élelmesek, arról beszélnek majd… Pedig “…semmit nem hoztunk a világra, és világos, hogy ki sem vihetünk innen semmit.” A bibliai mérték így hangzik: “Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,7-8) Az élet alapszintje a megélhetés, rendeltetése pedig, hogy elvégzendő feladatainkhoz keretet, a lehetőséget megteremtse. Az étkezés sem öncél, bár semmi nem tiltja, hogy örömmel végezzük – hanem arra való, hogy lehetővé tegye a gondolkodást, érzést és akaratot – a lélek és a szellem működését!
Így aztán sajnálni való, aki nem lát túl az anyagi szinten, a szerzés és pénz témakörein, mert ezek nélkül ugyan nehéz meglenni, a dolog cseppet sem önmagáért van. Emlékezzünk csak, hogy még a fizikusok is, miközben az anyag természetét kutatják, újra és újra rá kell döbbenjenek: minél közelebb kerülnek a matéria kutatása során “az anyaghoz”, annál közelebb kerülnek a kifürkészhetetlenhez. A legpontosabb mérések paradox, érthetetlen eredményekhez vezetnek – mert a legtökéletesebb emberi eszközök lehetőségeinek is megvan a határa, ami után ott a kifürkészhetetlen, valójában a megválaszolhatatlan.
Azok, akik beleragadtak a megélhetés, az anyagiak dolgaiba, rendszerint nehezen szakadnak el ettől. Néha csak egy katasztrófa, valami nagy baj tudja őket ráébreszteni, hogy nem ezért születtek. A háború után parasztemberek vették kezükbe a Bibliát – mert úgy érezték, a szántóvető embernek is meg kell újulnia, meg kell térnie ahhoz, hogy ne legyen még egyszer olyan értelmetlen öldöklés a világban! S bár sok volt a tennivaló a földeken meg a jószággal, jutott szépen idő az imádságra és a napi igével élésre is.
Ezek az emberek nem ragadtak többé az anyagiakba. Elmondtam az elmúlt héten Tahiban, Református Gimnáziumunk tanárainak csendes-napján, hogy annak a táborhelynek, a Sion-hegyi üdülőnek a földterületét megtért, igével élő, hívő földművesek adták össze gyermekkonferenciák tartására. Pedig a parasztembernek a föld volt a mindene, azért élt, azért dolgozott, hogy abból többet szerezzen – de ki egy holdat, ki kettőt áldozott a családi örökségből, mert már nem csak szerezni tudott, hanem adni is, a jövőt építeni…
Azt mondhatjuk, ez bizonyosan magasabb szint, mint élni elsüllyedve a megélhetés gondjában és örömeiben. Ezek az emberek elindultak az úton. Az előbbi képpel élve, ők már tovább haladtak az íven fölfelé, legalábbis “úton járó emberek” lettek. Ez valóban feljebb van, de mindjárt tegyük hozzá, hogy sok harc és küzdelem annak a része, aki elindult a lelki úton az Úr felé. Ábrahámnak semmi baja nem volt Úr-Kaszdimban – amikor azonban kijött onnan Isten hívására, lakhatott sátorban, félthette a feleségét Egyiptomban, hadakozhatott az ellenséges törzsekkel útközben, még hite felől is rémületes megpróbáltatással kellett szembenézzen. Mózes is elvolt Jetró pap juhait őrizve, az égő csipkebokor után pedig csupa gond és hadakozás lett az élete…
Mert akik elindultak, azoknak van mivel küzdeni – ám nem csak harcaik vannak, hanem a mellettük álló, útjaikon előttük menő Urat is jobban megismerik! Ez a harc értelme. Magunkról kiderül, hogy gyengék vagyunk, mert valóban azok vagyunk – ám őróla egyre több jót tudunk elmondani! Mikor fiatalok vagyunk, hetykén azt is kétségbe vonjuk, hogy ő van-e egyáltalán, aztán bajok és szabadítások sora után egyre jobban szégyelljük hitetlenségünket, végül eljön a pillanat, amikor mélyen lehajtjuk a fejünket s azt mondjuk: köszönöm, Uram, hogy olyan türelmes voltál eddig velem…! Ma is ilyen nap lehet itt az úrasztala körül, amikor maga a feltámadott Jézus hív minden megtérőt a kegyelem asztalához.
Pedig még ennél is van “magasabb” szint, ha úgy tetszik. Azon az bizonyos íven, amit az előbb magunk elé képzeltünk, nem csak éppen kiemelkedni lehet a mindennapok, az anyagiak és az anyagiasság dolgai közül, nem csak bekerülhetünk az elindultak közé, ami persze már önmagában is nagy dolog, hanem szépen tovább is haladhatunk a menny felé! Amikor az ige arról beszél, hogy a feltámadáskor az élők “elragadtatnak a felhőkön az Úr fogadására a levegőbe” (1Thess 4,17-18), azt az állapotot rajzolja meg, hogy lehet az embernek sokkal, de sokkal közelebb lenni a feltámadott Jézushoz, mint azt értelemmel egyáltalán képesek vagyunk fölfogni!
Számomra azt jelenti ez, hogy már itt a földi életünkben is van tovább annál, mintsem folyton úton járunk és “minden nap hoz új küzdelmet”… Eljuthat az ember a földöntúli szépség és nyugalom, harmónia és békesség ajándékáig, ahol az ürességet mennyei tartalom tölti be, mert “mindenkor az Úrral vagyunk.” Találkoztam már csaknem teljesen megbékélt lelkű emberekkel, akikből szeretet áradt, mert mindenkor az Úrral voltak… Azért mondom, hogy “csaknem” megbékélt lelkűekkel, mert a végső teljesség odaát lesz. A Biblia szava erre görögül így hangzik: pléróma, ami első jelentésében azt jelenti, hogy folyadékban feloldanak valamit, amíg megtelik azzal, amit beletettek – mondjuk úgy, telített az oldat.
Földi életünk csak a halállal szembenézés által teljes – anélkül félig vagyunk készen. Ám mindazok, akik “Krisztussal együtt megfeszíttettek” (Gal 2,20) – első énjüknek meghaltak, őbenne megtalálják “mélyebb énjüket” (Rilke) – az igazit! Az a mennyei valójuk képes már az áldozatra, szeretetre – azokra a jókra, amik nélkül az élet üres és hiábavaló.
Hát helyezzük el magunkat az “íven” a kezdetektől, ahol az ember még csak anyagi gondokat és örömöket ismer. Aztán tovább, ahol már kilépett ezek mindenhatóságából és küzd és harcol, mert tudja, az igazság fölötte van – s neki méltóvá kell lenni ahhoz. Végül pedig következhet a felhőkön túli szépség, a nyugalom és harmónia, amire mindnyájan hívattunk is, s ami megcsillan életünk egy-egy áldott pillanatában, amikor az Úrnál vagyunk. Erre a legmagasabb életre táplál minket az új kenyér, amely az úrvacsorában hit által az örök élet drága eledele számunkra. Ő adjon bocsánatot ma a bűnösnek, vigasztalást a gyászolónak, és reményt azoknak, akiknek fogytán a hite! Akkor majd “mindenkor az Úrral leszünk – vigasztaljátok egymást ezekkel az igékkel!” Így is legyen. Ámen.
