A láthatók ideig valók

Igehirdetés 2004. április 11. Húsvét I. nap
A láthatók ideig valók

Lekció: Luk 24,1-12
Textus: Ján 20,27-28 , 2Kor 4,18

“Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Tamás pedig így felelt: Én Uram, és én Istenem! Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott, hogy kegyelmedből húsvét ünnepét ünnepelhetjük. Köszönjük, hogy egykor szabadító szeretettel kihoztad népedet Egyiptomból, és neked köszönjük, hogy az akkor megszabadított nép fiai közül egy ezredév múltán elhoztad az egész világnak Krisztust. Örömmel és irántad való hálaadással mondjuk ki az ő szent nevét, mert ő ismertette meg velünk a te szereteted hatalmát, amellyel legyőzted a bűnt, szenvedést és halált. Jézus, ki a sírban valál, általad megholt a halál – lehet -e nagyobb okunk az örömre ennél? Köszönjük, hogy megváltottaid vagyunk, hogy értünk is meghaltál a kereszten, és most feltámadásod ereje minket is új életre támaszt fel. Köszönjük a te néped és anyaszentegyházad közösségét, köszönjük az újakat, akik most lépnek először asztalodhoz, és köszönjük a régieket, a kipróbált hitűeket. Hirdettesd közöttünk erővel és hatalommal a te igédet, formáld szívünket és fogadj be minket a veled való örök közösségbe a Szentlélek által.

Ámen.

Igehirdetés

Húsvétkor az üres sír, aztán Jézus megjelenései negyven napon át tanítványai közt és végül a tanítványok megváltozott élete, mint három, egy irányba mutató tény áttörést jelentett a feltámadás dolgában: nem csak hit és reménység többé a feltámadás, hanem kézzel fogható valóság is, íme, győzött a feltámadás hitének igazsága. Mégsem csupán úgy áll előttünk a feltámadás, mint egy általános teológiai igazság, hogy tehát akkor valóban van feltámadás, ha Jézus feltámadott, hanem úgy is, mint emberi élethelyzetekre adott válasz.

Egy tanítványnak rossz volt a lelkiismerete, mert háromszor, esküdözve és átkozódva megtagadta Jézust, és íme, a Feltámadott eljön hozzá és lehetőséget ad neki arra, hogy háromszor megvallva szeretetét Jézus iránt helyreállhasson élete és küldetése. Kinek lenne teljesen tiszta a lelkiismerete közöttünk, hogy ő soha, semmikor és semmiben nem tagadta meg őt – és a húsvéti Jézus éppen azokat keresi fel, akiknek rossz a lelkiismerete!

Aztán ketten közülük lehorgasztott fejjel és szomorú ábrázattal mennek Emmaus felé, és a Feltámadott az Írásokat magyarázva vigasztalja meg őket. Jézus, a Feltámadott éppen a lehorgasztott fejű és szomorú ábrázatú emberekhez csatlakozik az úton és nekik mond élő igét!

Aztán tudjuk, éhes és csalódott halászok üres hálókkal készülnek partra szállni egy fárasztó éjszaka után, és a Feltámadott megtölti hálóikat, sőt, amikor partra szállnak, az ő szeretetéből parazsat találnak, rajta kenyeret és halat.

Megint máshol egy tanítvány a kételyeivel küzdött és nem tudott hinni a Jézus feltámadásában, talán ő is tudományos alapokon állott, mint ma is olyan sokan, hát eljött hozzá, megmutatta neki kezeit és oldalát a sebekkel, hogy ne legyen hitetlen, hanem higgyen.

Látjuk tehát, hogy a Jézus feltámadása valóban nem csak egy hitbeli igazság áttörése, ami mostantól kezdve mindenki számára nyilvánvaló lehet, és beírható a teológiai szakkönyvekbe, hanem nagyon is kínzó emberi élethelyzetekre adott mennyei válasz is: a kegyelemnek, a bocsánatnak, a tápláló szeretet megnyilatkozásának pillanata. Örüljünk ennek, mert ez a mostani húsvétban is így van: aki találkozik a Feltámadottal, az ő fényességes személyével, az nem csak egy hitigazsággal találja szembe magát, hanem az életsebére kap gyógyszert. Ne is adjuk ennél alább, ha egyszer így zajlott ez az első húsvétban is, értünk és nekünk támadott fel Krisztus, hozzánk jön, minket keress, engedjük, hogy megtaláljon! Megnyugszik majd a háborgó lelkiismeretünk, elmúlik a szomorúságunk és lesz elegendő testi-lelki táplálékunk, ha a Feltámadott eljöhet mihozzánk, ahogyan eljött Péterhez, Tamáshoz és a többi tanítványhoz!

Legyen most igévé, lelki kenyerünkké ez a rövid, apostoli összefoglalás, hogy a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. Azért fontos ez a mondat, mint húsvéti hitünk összefoglalása, mert valóban valamennyien meglehetősen belefeledkezve élünk abban, ami látható. Nem szükséges most becsmérelnünk azt, ami anyagi, hiszen része az életünknek. Lakás, ház, autó, nyaraló, mind része lehet az életminőségnek is, nem csak az életszínvonalnak, de egy emberi élet mégis végletesen félre tud siklani, ha a súlypontja teljességgel átkerül ezekre a dolgokra, mert valóban úgy áll a dolog, hogy a láthatók ideig valók, és a láthatatlanok örökkévalók. Nem jól építi tehát az ilyen ember az életét.

1./ Azért siklik félre az ilyen ember, mert ha már mindent elért és mindent megvásárolt is volna, egyszer csak szembe találja majd magát a magánnyal, az öregedéssel és a betegséggel, sőt az elmúlással is, és akkor ott a kérdés, hogy amit szereztél, kié lesz utánad? Mire volt jó a nagy hajsza? Ezért születtél? Mit viszel magaddal mind ebből? És nincs válasz, mert a láthatók ideig valók, és az idők egyszer csak tényleg lejárnak. Fiatal testvéreimnek mondom, hogy majd meglátják, harminc év után egyszer csak elkezdenek rohanni az esztendők, és ami régen egy évtized volt, az most úgy telik, mintha csak egy év lenne. Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet, mondja a zsoltáros.

Kiderül a legjobb márkáról is, hogy három év után már zörögni kezd itt vagy ott. Kiderül a kifogástalan egészségről, hogy negyven év elmúltával neki is van vérnyomása és van koleszterin-szintje, vagy ha ezekkel éppen nincs baja, lesz mással. A láthatók ideig valók, még a legnagyobb csoda, az emberi test dolgában is.

Nem ezeket visszük magunkkal az örökkévalóságba, hanem azt, ami láthatatlan. Azt, hogy hová jutottunk, mint emberek. Az jön velünk, akarjuk vagy sem, hogy kik is voltunk, mivé lettünk, mire bejártuk az utunkat. Ahogyan Jézussal vele mentek a sebei, mert az ő életének ez volt a summázata, hogy szenvedett, éspedig minden emberért a világon, így hát az ő halál utáni, feltámadott, lelki testén a sebek voltak azok, amik elmondták, ki volt Jézus valójában az életben.

Vajon rólunk milyen jelek fognak beszélni? Lehet, hogy lesz, akinek akkora lesz a szája, mint életében volt, mert hallgatni sosem tudott, mindent kifecsegett? Lehet, hogy lesz, akinek kard lesz a nyelve helyén, mert mindig csak ítélkezett és vagdalkozott a beszédével? Ki tudja! Ami bennünk erkölcsi tulajdonság, amivé kristályosodik a lényünk, az mindenesetre jön velünk, az örökkévaló. “Az ő cselekedeteik követik őket”, mondja a Jelenések könyve. A láthatók ideig valók, a láthatatlanok azonban örökkévalók.

2./ Talán megijeszt és talán el is szomorít minket, hogy ez így van. De a húsvéti evangélium ennél többet mond. Nem csak azt mondja, hogy amilyen állapotban talál minket a halál, azt visszük magunkkal, az már végleges, hanem azt is mondja, hogy nem vagyunk egyedül, amikor formáljuk erkölcsi énünket, nem vagyunk magunkban, amikor alakítjuk földi életünket, mert Jézus, a Feltámadott eljön hozzánk! Ez a feltámadás lényege, ez a legfontosabb üzenete. Ő nem csak egyszerűen feltámadott, hanem el is jött a tanítványokhoz. Akkor is, ha szomorúak voltak, akkor is, ha rossz volt a lelkiismeretük, akkor is, ha be volt zárva az ajtó, mert úgy féltek a holnaptól. Jézus el akar jönni hozzánk! Kell-e ennél örömtelibb evangélium? Amikor mi nem tudunk hozzá menni, mert élet és halál választ el bennünket, akkor ő el tud és el akar jönni hozzánk! Ez az, ami miatt szép régi énekünk azt mondja: Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, alleluja!

Úgy is mondhatjuk azt, hogy Jézus eljön hozzánk, hogy ad nekünk valamit, ami nekünk nincs ő nélküle, és ez a valami, amit tőle kapunk, lesz bennünk aztán igazán méltó az örökkévalóságra. Mindnyájan tudjuk, hogy amit mi magunktól tudunk, magunkból kitermelhetünk, az kevés. Amit ő ad nekünk, az – méltó az örökkévalóságra! Az bennünk az örökkévaló, ami Jézustól van.

Földi életünk egy törékeny cserépedény, de ezt ő kinccsel tölti meg, ha elfogadjuk tőle, amit ad nekünk. És akkor életünk súlypontja már nem a láthatókban van, hanem a láthatatlanokban. Ezt kívánom minden húsvétot ünneplő testvéremnek: hitével és reménységével helyezkedjen élete láthatatlan, Jézustól való súlypontjába. Legyen ott a lényeg számára, amit ő ad, ami tőle származik, a Feltámadottól, aki eljön, és minden más lehet ehhez képest másodlagos.

3./ Ha ez így lesz, akkor a világ dolgaihoz szinte magától másként viszonyul már az ember. Nem kell sietnie például, hogy gyorsan éljen, mert tudja, hogy nem marad le semmiről. Bizonyos helyzetek, bizonyos emberek jönnek felénk és megtalálnak a maguk idejében, mondja Márai Sándor, és ez valóban így is van. Nem kell sietni, nem kell az életet habzsolni, nem kell félni, hogy lemaradunk valamiről, mert “minden a miénk, mi pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené”.

Aztán, ha életünk fontosabbik fele, a láthatatlan rész valóban Jézustól való, akkor nem kell már olyat keresnünk, ami nincs, és emiatt szomorkodnunk, hiszen megtaláltuk azt, aki igazán és véglegesen van. Figyeljük meg, hogy a mennyi szomorúság fakad abból, hogy az emberek olyasmit keresnek, ami nincs: tökéletes társat, hibátlan főnököt, soha sem rádiózó szomszédot, és mind a többit, így aztán tényleg van okuk a szomorúságra, hiszen amit keresnek, azt nem is találhatják meg. Mit keresitek a holtak közt az élőt? – kérdezi a húsvét reggeli angyal a tanítványoktól. Nem csoda, hogy szomorú az ábrázatotok.

Aki egyszer megtalálta és beengedte a szívébe a Feltámadott Jézust, annak nem kell többé szomorúnak lennie, mert nem keresi a holtak közt az élőt, és nem is kell semmi olyasmit sem keresnie már, ami nincs. Megtalálta Jézust, aki feltámadott és él, és ez mindenre elég. Elég a megbocsátáshoz, ha valaki vétett volna ellenem, elég a megtisztuláshoz, ha eltévedtem volna az igaz útról, és elég a békességhez, ha nem találom azt.

Még az életet is másként szereti az ilyen ember. Weöres Sándor írja ezeket a sorokat:

” Aki úgy szereti az életet,
mint moslékot a disznó,
gyűlöli a halált, ki a vályút elrántja előle.

Aki úgy szereti az életet,
mint szemlélődés idejét:
ha érzékein át lelkét teleszívta,
egykedvűen várja a halált, mint indulás sípját a hajó.

Aki úgy szereti az életet,
mint élvezetes munkaidőt:
dolga végeztével igényt tart a megszolgált elcsitulásra,
benne az életnek és halálnak szerelme ugyanegy.”

Vagy eszünkbe juthat a 20. század egyik magyar költője, Rákos Sándor is, aki egész életét kétkedésben töltötte, mert hiszen a mögöttünk lévő évszázadban nem volt nehéz így felnőni, szinte mindenkinek ez volt az útra indítottsága. Aztán egy hosszú, sok vers születését lezáró élet utolsó alkotásaként halálos ágyán ezt a verset diktálta feleségének, és ez legyen a befejezése ennek az igehirdetésnek is:

Zsoltár

Uram Te nem csak a hívők
A hitetlenek Istene is vagy
Nyisd meg füled beszédem előtt:
Születik és felnő az ember
Nem tudja, hogy van-e célja
Életnek és halálnak
Vagy csak élünk s drámázunk
Üres nézőtér előtt
Aztán eltűnünk
Kinek az utasítása, törvénye szerint?
Itt a földön nyomunk sem marad
S még ha maradna is
Mit őriz meg rólunk az emlékezet
Torzítva és minden bizonnyal részrehajlón
Sorjáztatva viselt dolgainkat.
Csak Te tudod valójában kik és mik vagyunk
Csak a Te elronthatatlan szemed
Ismeri föl igazi valónkat.
Te látsz be lelkünk sötét vermeibe
Te virrasztasz szándékaink fölött
Tetteinket Te vigyázod
– Mert ami egyszer volt változatlanul él tovább
Évmilliókig él és nem változik
Az idők végezetéig
Bűneimmel együtt –
Eléd járulok hát
Bölcsességedre bízom döntésedet
Hiszen el kell döntened hogy mit érdemlek
A pokol izzó padlatára kerüljek-e
Vagy kegyes szíved belátása szerint
Az üdvözültek hűs ligetébe
S ott majd én is kiáltsam a többiekkel
Kiáltom az üdvözültek karával:
Hatalmas a mi Istenünk
Kegyelem és büntetés Ura
Hódolat adassék Neki mindörökké
Legyőzte kételyeim
Engem az örök kétkedőt
Megszabadított kétségeimtől

Ámen