Igehirdetések

A látomásokról

Az emberi élet színes és változatos, néha pedig üres és hiábavaló – nem is tudjuk pontosan, milyen. Néha csak egészen távoli fények vezérelnek az éjszakában, amik mégis csak fontosak, mert tulajdonképpen belül vannak – s ha figyelünk rájuk, erőt is adnak. Erről szól az alábbi igehirdetés.


Igehirdetés 2018. február 4.

A látomásokról

 

Lekció: 2Kor 12,1-10

Textus: 2Kor 12,1-4

„Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira.

Ismerek egy embert Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt, hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig. Az az ember, hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak Isten tudja – elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania.”

 

Igehirdetés

Józan református hívek a látomások világát általában a megbízhatatlanság körébe sorolják, túlfűtött lények lelki egyensúlyvesztését és mértékvesztését sejtve bennük. Mi tagadás, előfordulhat ilyesmi. Viszont az a férfiú, aki egymaga többet tett Krisztus ügyében, mint a többi tanítvány együttvéve (1Kor 15,10), tehát Pál – maga is beszámol „az Úr megjelenéseiről és kinyilatkoztatásairól.”

Különös módon azonban harmadik személyben beszél arról az önmagáról, aki ezeket megtapasztalta. Ezt mondja levelében a korinthusiaknak: „Ismerek egy embert Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt, hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak Isten tudja – elragadtatott a harmadik égig.” Miért fogalmaz ilyen furcsa módon, harmadik személyben az apostol? Azért, mert nem kíván tetszelegni, nem akarja saját személye kiválóságának tulajdonítani a lelki ajándékot, amit ott kapott – s ennek jegyében szól „arról az emberről” ezen a sajátos, távolságtartó módon. A rendkívüli események rendkívüli lenyomatot hagynak: köznapi nyelvi formuláink nem is alkalmasak kifejezésükre. Egy amerikai teológus egész könyvet szentelt a témának „A nyelv széleinél” címmel. (Paul van Buren: The Edges of Language, 1972) Ennek lényege az, hogy a valóban különleges tartalmak csak a nyelv törvényeinek és határainak átlépésével szólaltathatóak meg – s az Isten-élmény ide tartozik. A mi feladatunk, hogy kövessük a különleges formulázás kijelölte nehéz utat a Biblia lapjain, s lehetőleg eljussunk az autentikus jelentéshez.

Pál azért beszél a „kijelentés nagy voltának” pillanatáról úgy, mintha az egy másik emberrel történt volna, akit ő csak Krisztusban ismer – mert az ott valóban nem is az ő mindennapi, hanem a „mennyei énje” volt. Egy átszellemült Pál, aki teljességgel „Krisztusban” van – szemben azzal a Pállal, melyet itt a földön némelykor elragad a harag, munkatársaival sem mindig fér össze – egyszóval pontosan olyan gyarló és esendő lény, mint akiknek éppen hitbeli erősítő levelét írja a züllött kikötővárosba, Korinthusba. Beszámol az ottani gyülekezetnek, melyet egyébként maga alapított, hogy tizennégy évvel ezelőtt testben-e vagy testen kívül, ezt csak Isten tudja – látomásában a harmadik égig emelkedett.

Amit ma légkörnek hívunk, arra nincs külön héber szó a Bibliában. A korabeli felfogás szerint az ég hatalmas, láthatatlan kupola, amelynek egymás fölötti rétegei vannak (némely felfogás szerint három, hét vagy éppen tíz) – erre utal a „mennyek” fogalma. Ez a régió tartalmazza a felső vizeket is (1Móz 87,11), melyből az eső esik, de a láthatatlan szellemi erőket és hatalmasságokat is. A földhöz legközelebbi, legalsó réteget az Isten és emberiségellenes erők lakják, azok a „levegőbeli hatalmasságok”, amik a korszellemet alakítják. (Ef 2,2  Ef 6,12) Mindezeken túl, legfölül pedig ott az Örökkévaló lakóhelye, amit paradicsomnak is hívnak – Pál ezt nevezi levelében „harmadik égnek”.

Elmondja ottani élményéről, hogy elragadtatásában embernek kimondhatatlan beszédeket is hallott – s mi tudjuk, hogy azok ott valóban teljesen átalakították az  életét. Isten jelenlétének tudása ma is mindent megváltoztat. Általa megtelik élő tartalommal az, hogy „fent” – mely nem csillagászati vagy éppenséggel mitológiai fogalom többé, hanem a tisztaság, szentség és az értelmes élet “helye” – ahova mindenkinek törekedni érdemes, belépnie pedig a legnagyobb kiváltság. Egy csodálatos, fénylő felsőbb világ, amit nekünk, embereknek csak Krisztusban lehet megismerni – abban a megdicsőült személyben, aki valamikor a kereszten önmagát áldozta a világért. Mióta őróla tudunk, s őt magát a kijelentéséből naponként jobban és jobban megismerjük, azóta a mi életünk sem marad a régi. Ahogyan Pál emlékszik tizennégy év előtti mennyei látomására, s bár nehezen beszél róla, az mégis alapjaiban meghatározza életét – úgy a mi szellemi-erkölcsi lényünket is az formálja a legdöntőbben, hogy mit tudunk az Úrról!

Az ember lényének mindig van valamilyen tendenciája: vagy a jóra és Isten felé irányul, vagy pedig lefelé hull és távolodóban van tőle. Minél testközpontúbb egy személy, annál nagyobb hatása van lelkében a nehézkedésnek, a mulandóságnak és természetesen a félelemnek is – egyszóval a negatív, lehúzó erőknek. Isten szeretetének vonzáskörében viszont meglepően tisztul, nemesedik és emelkedőben van – ez a valódi jelentése a mennynek és a földnek. Bárki lehet „Krisztusban” – aki ővele együtt kész meghalni a bűnnek (Róm 6,8-11) – ami viszont nem kevesebbet jelent, mint hogy elfordulva a nyilvánvaló romlástól, s odafordulva Jézushoz az ember naponta részesül az örök életet adó, mennyei erőkben! (Róm 6,22)

Ezek után bizonyára kezd világossá válni, mi a jelentősége a látomásoknak. Segítségünkre van megértésében a ma egyre használatosabb „vízió” kifejezés is – ami tulajdonképpen az angol vision szó értelmében terjed, s célt, koncepciót jelent. Ma már a kereskedőknek és autógyáraknak is víziója van arra nézve, miként növeljék a profitjukat – mindenesetre az ember lát maga előtt valamit, ami vonzza őt, s az értelemmel, fénnyel tölti el. Ebben az értelemben fogalmazza egyébként a jeles gondolkodó is ironikusan az étkezést ilyenformán: „A gyomor számára az étel a fény.” (Hamvas B.)

Vízió nélkül azonban valóban nem lehet élni, amint a test is elvész eleség nélkül: az ember számára ugyanis mindig az a legfontosabb támpont, hogy mit lát maga előtt, hova törekszik. Aki előtt csupán a romlás sejlik fel, az rendszerint oda is érkezik, hiszen amit az ember immaginációjába, életképzeletébe enged, az elvégzi ott a maga művét. Pál a mennyei világot, Isten örök lakóhelyét látta maga előtt – éspedig nem csupán felvillanásként, egy pillanatra, hanem legkevesebb másfél évtizeden át, és bizonyosan. Ennek során aztán akkora munkát végzett paradicsomi látomásának vezérletével, sokszorosan beutazva a Földközi tengert az akkori lélekvesztőkön, ha kellett harminc kilométert is gyalogolva, miután kövekkel agyonverték (Csel 14,19-20), gyülekezeteket alapítva, éhezve, veszedelmek közt szárazon és veszedelmek közt tengeren (2Kor 11,26-30) – hogy nélküle bizony mi sem tudnánk ma Európában Jézusunk megváltó szeretetéről semmit!

Becsüljük meg hát magunk is, amit lelki értelemben egyszer megpillantottunk. Ápolni és erősíteni kell bensőnkben minden jót, különben elvész – gondoljunk arra, hogy a legszebb rózsa is hamar elsatnyul a kertben, ha nem kapja meg a neki járó gondozást. Száraz idők pedig, sőt még a „hét szűk esztendő” is bármikor eljöhet! Hogy kinek mit jelent a hite és belső élete ápolása, az természetesen egyénenként különböző lehet – mégis van néhány alapvető működés, amik gondozása megkerülhetetlen.

Első és legfontosabb az igével való táplálkozás, mert nyilvánvaló, hogy „Nem csak kenyérrel él az ember!” (5Móz 8,3  Mát 4,4) Aki ezt nem tudja, vagy tudja ugyan, de nem veszi komolyan, tehát életét pusztán a testi szinten éli, az rendszerint hamar kiüresedik – és ne csodálkozzon, ha egyszer függésbe jut akár a saját fóbiáitól, akár pedig az internettől, vagy bármi mástól. Ezen nincs mit szépíteni, így működik az ember. Nem kell az Isten Szentlelke – jön helyette gonosz és lehúzó erő; s ha azt kitakarítjuk is onnan, egy idő múlva jöhet helyette akár hét másik, az előzőnél is gonoszabb lélek! (Mát 12,43-45) Nézzük meg a visszaeső szenvedélybetegek borzalmas vergődését – ilyesmivel akarnánk betölteni ürességünket? Sok minden vehet ám erőt a lelkünkön nagyon romboló hatalommal! Az igével táplálkozás ezért lelki értelemben életszükséglet: legyőzi bennünk a romboló démonokat, és felépíti a Krisztusban való második, új embert.

Van azonban egy következő nélkülözhetetlen pillére is a belső növekedésnek – ez pedig az imádság. A “hely” az élő Isten színe előtt, ami a valódi ima, ugyanis arra való, hogy megtanuljunk őszinték s hitelesek lenni – ami pedig ezerszer többet ér minden beterjeszthető kívánságlistánál. Rendben van egyébként, hogy vágyainkat is az Úr elé vigyük, ez egyáltalán nem tilos – ám várjuk is meg, hogy ő szépen sorban véleményezze is azokat! Az ilyesmi közelebb visz majd az imádság bibliai fogalmához, mint kéréseink puszta fölsorolása. Érdemes továbbá néhanap arról is statisztikát készíteni, milyen arányban kérünk imáinkban magunknak valamit, s milyen arányban másoknak – érdekes belátásokhoz juthatunk majd…! Elférnek-e ott egyáltalán rokonok, gyógyulásra váró ismerősök, nagy terhet hordozó szolgálattevőink, városunk és országunk elöljárói? Egy öreg szolgatársam, szüleim barátja mondta el valamikor mosolyogva, már nyolcvan körül járva: „Érted pedig pénteken szoktam imádkozni, mert akkor kerülsz sorra!”

Visszatérve azonban a látomásokra, mondjuk ki ezt is: senki sem azért kap Istentől kijelentést, hogy brand-et építsen rá, és céget alapítson – ilyesmi a szektavezérek tempója. El is veszik jutalmukat. Ezt akartad? Tessék, megvan – ennyi! (Mát 6,2  Mát 6,5) Természetesen akadnak különleges alkatok, akik lelki szemei előtt valahogy könnyebben nyílnak meg egész világok, talán még a mennyek rétegei is, mint az átlagos, vagy éppen tuskólelkű (ma így mondják: zokni) ember előtt – de ők legfeljebb jelül, vagyis elgondolkodtatásunkra és ébresztésünkre vannak, nem pedig mintának. Minden ugyanis azonnal megromlik, amint tetszelgés és magamutogatás lesz belőle – mert ez az, ami biztosan tilos. Gondoljunk arra, hogy Jézus is azt parancsolja az éretlen hívőnek, hallgasson gyógyulásáról (Márk 1,44), és hogy Pál is harmadik személyben, vagyis végtelenül óvatosan szól „arról az emberről” aki a paradicsomi beszédeket hallotta! Ha egyáltalán szabad elmondanunk másoknak ilyesmit, azt kizárólag lelki épülésükre és a jóban való megerősödésükért tehetjük – ami azonban gondos megítélést igényel. A hitében valamelyest is érettebb ember számára ez a gondos mérlegelés éppúgy lehetséges, sőt kötelező is, mint a lelkek megítélése, a „diakrisis ton pneumaton”. (1Kor 12,10)

Ennek jegyében viszont elmondom egyetlen ilyen tapasztalásomat magam is. Harminc és negyven között jártam, életem közepe táján: telve a gyermekkorból hozott álmok romjaival s a rám váró lelki növekedés nehezen elfogadható feladataival. Küzdöttem, mint mindenki más. Éppen mentem a fővárosban dolgom után egy hétköznap délelőtt – ragyogóan sütött a tavaszi nap, nyüzsgött az utca, áramlott a forgalom. Nem sokkal déli 12 óra előtt járt. A Keleti pályaudvarnál sokad magammal vártam a 7-es busz érkezését. Egyszer csak „…hogy testben-e vagy testen kívül, csak Isten tudja” – ott voltam Jeruzsálemben, a Jézus megfeszítése napján, s láttam őt a kereszten. De még ennél is több történt: ő rám nézett, pontosan énrám, senki másra! Álltam földbegyökerezett lábbal, a találkozás megrázkódtatásában. Jézus lát engem! Szelíd szemét, mert végtelenül szelíd volt az a tekintet – a szenvedések közepette sem vette le rólam. Nem tudom pontosan, mennyi idő telt el. Nem értettem, mi ez, hangot egyáltalán nem hallottam – csak álltam, s bámultam az elmenő buszok után. Aztán lassanként gondolkodni kezdtem. Éreztem, hogy most valami fontos dolog történt, de először nem fogtam fel, micsoda. Aztán fokozatosan megértettem, bár ez legalább két-három napba telt, hogy a külső Krisztus, akiről sokat beszéltem már szószékről is, belsővé lett, s íme, ezzel ajándékozott meg: ismeri szívemet, látja küzdelmeimet, velem van az utca forgatagában is! Könny szökik a szemembe, amikor csak fölidézem azt a pár percet! Elmondom mégis bátran, kárára senkinek nem lehet, gondosan mérlegeltem is  –

Végül pedig még annyit a látomásokról, hogy mindezek dacára is akadhatnak tartalmak, amiket „nem szabad embernek elmondania.” Meg kell őrizni titkainkat az Úrral, amik elmondására ő nem hatalmazott fel – ez is hozzátartozik a hívő élet rendjéhez. Nem öncélúan és nem a titkolózás végett, hanem azért, mert Isten gyermekei vagyunk – s ez minden létező dolognál fontosabb! Ha szeretetébe ágyazottságunk stabilan megalapozott, akkor az szűrni fogja azt is, kire mi tartozik Istennel való megtapasztalásainkból. Apróságnak tűnhet e belső „titoktartási kötelezettség”, de nagyon is jól kiábrázolja, hogy a fecsegés és közlékenység sosem lehet fontosabb, mint a hitbeli bizonyosság: Isten gyermekei vagyunk! A hívő ember ne éljen folyton élete külső szféráiban (Csel 17,21), állandóan az események sodrában: legyen belső élete! Tudjon esetenként hallgatni, egyáltalán nem szólni – s főleg nem visszaszólni. Nem kell az embernek azonnal kimondani, amit gondol vagy érez. Mennyi, de mennyi bajt megelőzne, ha fegyelmezettebbek lennénk azzal, mit mondunk ki, s mit nem…! Persze, az is az “életünk külső szféráiban” tanyázás lehet, ha születési adottságainknál fogva éppenséggel túlságosan titokzatosak, nehezen kommunikálóak lennénk – az ilyen léleknek nyilván ebből kell Krisztus által gyógyulnia. A lényeg a megújulás – vagyis az a “jó”, ami általa és tőle érkezik hozzánk!

Az bizonyos, hogy Pál látomása, amennyit elmond belőle teljességgel ránk tartozik – másként nem olvashatnánk a Bibliában. Épüljünk általa, azért kaptuk. Emlékezzünk mindazokra, amikre ő képes volt elragadtatottságának titkos erejével, s bátorodjunk föl: magunknak is van mire emlékeznünk! Ha nem ilyen élményekre, hát más, pontosan ránk méretezett megtapasztalásokra. Bányásszuk csak elő ezeket, s ápoljuk őket magunkban – akadhat éppen elég. Bizonyára mi is eljutunk majd általuk a hit végső, diadalmas igazságáig: „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős!” Az ilyen megvilágosodott, s nyugodtan mondhatjuk immár, látomásos ember ereje ugyanis nem magában rejlik, hanem annak szeretetében, aki önmagát adta értünk – az a szeretet pedig magáé Istené!

Őrá bízva magunkat pedig nem fogunk csalatkozni, hanem minden nap újra mondhatjuk a szép dicsérettel:

 

“Istenre bízom magamat, Magamban nem bízhatom,

Ő formált s tudja dolgomat, Lelkem ezzel biztatom.

E világ szép formája

Az ő keze munkája!

Mit félek? – mondom merészen:

Istenem és Atyám lészen!

 

Öröktől fogva ismerte, hogy mire lesz szükségem,

Éltem határát kimérte, Szükségem s elégségem.

Lelkem hát mit sűlyedezsz?

A hitben mit csügedezsz?

Egy kis bajt nem győznél-e meg,

Hogy tántorítana ez meg?”  (269. dics. 1-2. v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

 

Fohász

Urunk, a mi életünk olyan színes és változatos, hogy nem mindig találjuk benne a rendet. Csak azt tudjuk, hogy te öröktől fogva üdvünket akarod – add, hogy valóban meg is találjuk azt áldott igéd és Szentlelked által! Ámen.