A legitim kalandor

Igehirdetés 2012. augusztus 19.

A legitim kalandor

 

Lekció: Jel 21,1-5 Jel 21,9-14  Jel 21,17-27
Textus: Zsid 11,8-10

„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákobbal, ugyanannak az ígéretnek örököseivel. Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója Isten.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, áhítattal jöttünk szent házadba; sóvárogva, hogy újra megszólalsz és továbbsegítesz az életünk útján. Jó lenne, ha arról szólhatnánk, rászolgáltunk jóságodra, de csak olyasmik jutnak eszünkbe, amikkel nem büszkélkedhetünk. Nem soroljuk fel ezeket hangosan, hiszen te ismered a szívünket. Tudod, hogy vannak közöttünk, akiknek éppen hála van a szívében, mert előmenetelt, családi boldogságot és pihenést is kaptak, és vannak olyanok is, akik nagy és súlyos terhet visznek a vállukon. Olyanok is eljöttek, akiknek veszteség, súlyos gyász és értetlenség most a része. Segíts mindnyájunkat, hogy bármit is hoztunk ide a szívünkben, az tőled való értelmet nyerjen, igéd és Szentlelked által biztos tudássá erősödjön. Add nekünk a megértés kegyelmét, hogy nyilvánvalóvá legyen, ami most még elrejtett. Hozd el közénk a Jézusban adott fényt, a világ világosságát, hogy megépüljön bennünk, ami romos, gyógyuljon minden, ami beteg és tisztuljon, aminek csak tisztulnia kell. Az ő nevében kérünk, hallgass meg minket, és közöld velünk üdvözítő szeretetedet. Ámen.

 

Igehirdetés

A nagy orosz író, Dosztojevszkij élete utolsó, minden emberi tapasztalatát és tudását összefoglaló művében, a Karamazov testvérekben azt mondja, hogy az ember, ha csak egyetlen kedves emléket is fel tud idézni gyermekkorából, már meg van mentve. És felvonultat aztán regényében egy pár változatot azok közül, akiknek nincsen a gyermekkorából egyetlen szép és idilli emléke sem, csak a felnőttek romlottsága, rossz példája, a gyermeki lélek zűrzavara, a magánossága és az elhagyatottság – s bemutatja, mi fakad ebből évtizedek múlva ezeknek a gyermekeknek felnőtt életében. Ugyanez a nagyszerű életismerő mondja e regényében, hogy a hívő ember gyűjtse össze a környéken található gyerekeket maga köré, s meséljen nekik Ábrahámról, Sáráról, Izsákról, Mózesről és Jóbról, de legfőképpen Jézusról, mert aki gyermekként ezekkel a szívében nőhet fel, annak lesz majd ereje megküzdeni az élete legnehezebb próbáival is.

Hadd mondjam el személyes szóval és szüleim iránti mélységes hálával, hogy számomra megadatott, hogy legyen kedves és idilli emlékem a gyermekkoromból, nem is egy, hanem sok, sőt, olyan felnőttek voltak körülöttem, akik valóban meséltek nekem Ábrahámról, Sáráról, Jóbról, a szenvedő igazról és Jézusról.

Örömteli találkozás volt aztán később a Biblia lapjain azokkal, akik valamikor fehér szakállú bácsik voltak a gyermekkori mesékben – de amikor már az életem értelmét kutattam, és utat kerestem magamnak felnőttként, akkor ők a vigasztalóimmá és a segítőimmé lettek. Ki tud például megállni egy váratlan, felfoghatatlan gyászban, mikor valaki a családból talán az élete induló éveiben elmegy innen, értelmetlenül és hiábavaló módon, ha nem ismeri Jób történetét? Hét fiát és három lányát temette el ez az ember, elveszítette minden gazdagságát és még a felesége is ellene fordult. Átkozd meg az Istent és halj meg, így vigasztalta élete párját a bajban. És Jób nem átkozta meg, hanem azt mondta, ha a jót elvettük az ő kezeiből, a rosszat hogy ne vennénk el tőle. Jób hűséges maradt, és ma is erősít mindenkit, akinek gyásza, vesztesége, szomorúsága van, mert lehet úgy is gyászolni, ahogy ő tette.

A fehér szakállas bácsik közül is kiemelkedett Ábrahám, aki Nóé és Matuzsálem mellett valahogy mégis mindig a legöregebbnek tűnt. Nagy örömmel leltem rá a hit hősei között az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben, ahonnan ma is felolvastuk ennek az igehirdetésnek az alapját. „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy. Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákobbal, ugyanannak az ígéretnek örököseivel. Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója Isten.” Ahogy keresgélek magamban, hogy a szép fehér szakállon kívül ugyan mitől is volt kedves számomra Ábrahám, azt a furcsa megfogalmazást mondhatom, hogy ő volt a legitim kalandor.

A gyermek számára minden érdekes, ami a megszokott és jól ismert otthonon kívül van: kirándulás, nyaralás, utazás – mert ezek mind magukban rejtik a kalandot. A kaland pedig maga a koncentrált és hatványozott élet, ahol minden érdekes, mert sosem tudjuk pontosan, mi következik, mindig történhet valami nem várt és valami szokatlan. Egész földi életünk egyetlen nagy kaland – viszont a kalandok bajjal is járhatnak, veszélybe is lehet kerülni – úgyhogy veszélyes dolog embernek lenni. A dolgok nem mindig zajlanak olyan szépen, mint a Verne ifjúsági regényeiben, ahol végül minden jóra fordul. Néha megeshet az is, ami „A legyek ura” című Golding regényben áll előttünk, hogy a gyanútlan és éretlen kis emberpéldányok számára feltárulnak a borzalmak, sőt eljönnek még a legsúlyosabb bűnök és rontások is, és megtörténhet az is, ami jóvátehetetlen. Mert hát ilyen kaland embernek lenni. Kalandornak lenni kétélű dolog, és talán még az Odisszeát is azért szeretjük, mert a főhős a rengeteg veszély után végül valahogy mégis hazatalál az otthonába. De vannak olyan kalandorok is, mint Don Juan, aki belevész a saját kalandjaiba, mert a túl sok élet végül is halálos lehet. És Dante is a maga poklában nem egy pápát és nem egy uralkodót szerepeltet, akik az ő izgalmas életükkel, valójában erkölcsi kalandorságukkal örökre a sötétségre és szenvedésre kárhoztatták magukat, s nincs visszaút. Mert minden betűje hazugság a reinkarnációnak, hogy újra lehet kezdeni. Teljes félreértése az indiai hagyomány legmélyebb rétegének, amit ma csinálnak belőle. Most és mindörökre vagyunk emberek, egyetlenegy lehetőségünk van – ez a Biblia egyértelmű és világos tanítása. És senki ne áltassa magát azzal, hogy ő visszaemlékezik valamelyik előző életének ilyen-olyan eseményeire, mert az emberi tudat mélységeinek ismeretlen sarkaiból bármikor bármi elővarázsolható, ami aztán megejtő öncsalássá, áltató félrevezetéssé válik. Most és mindörökre, egyetlen egyszer élünk – pontosan ezért olyan nagy kaland a földi élet, mert nincs belőle kettő!

Ábrahám személyében azonban egy „legitim kalandort” látunk, aki odahagyja ugyan a maga kényelmes otthonát, pompás városát és a biztonságot adó rokonságát – de nem az élményszerzésért, hanem az Úr megszólítására, s ez nagy különbség. Egyszerűen elindul a szóra, és a családjával sátrakban lakva folyamatosan vándorol, holott nem is tudja, hova megy. Ez aztán a kaland. Ugye, milyen pontosan beszél a Szentírás földi életünkről? Nem is tudjuk, hová megyünk, még sokszor akkor is, amikor valaki Istennek engedelmeskedik. Ha megpróbáljuk összeszedni, mik is a „legitim kalandor” vonásai, akkor ezeket találjuk: nem a kalandéhség, a mindenáron, „hatványozott élni akarás” (Ady E.) vezérli, hanem Isten indítja útra, az ő világos szavát, ma így nevezzük, igéjét a szívébe fogadva veszi nyakába a világot. Mondjuk ki, hogy nagyon is vannak olyan kalandorságok, ahol az újdonság keresése öncél. Mert érdekesebb és még érdekesebb élet kell, s ha nincsen más, történjen már legalább valami borzalom – hány ember rontja el így az életét. Holtra unná magát, ha nem történnének benne legalább borzalmak. Az ilyen kalandorság egyáltalán nem legitim, hanem – hogy ismét Dosztojevszkijt idézzük – pusztán „szégyentelen életéhségből” fakadó önszórakoztatásról és hazárdírozásról van szó. Ábrahám nem ilyen volt. Abban különbözött a profán kalandoroktól, hogy élete minden állomásán vitte a szívében Istennek személyesen neki adott ígéretét, vagyis emlékezett arra, mit beszélt meg Istennel. Gyülekezetünk öreg gondnoka három évtizede elmesélte, a vesztes háborúban visszavonulva csapatával a puszta földön aludtak az erdőben, hullott a hó egész éjszaka, meleg ruha és ennivaló nem volt. El akarta dobni az életét, ott volt erre a fegyvere – de megbeszélte előbb a dolgot élete Istenével, aki azt mondta neki, ezt nem szabad tennie. Ő emlékezett erre: s hazatért. Becsülettel ledolgozott évtizedek után, nyugdíjasként minden erejével és szabadidejével ezt a mi gyülekezetünket szolgálta. Sok-sok hűséggel végzett szolgálat után késő vénségben, betelve az élettel hunyta le a szemét.

Ábrahám is emlékezett, mit beszélt meg Istenével, azt komolyan vette és annak hátterén útja minden állomásán megtanulta a rá váró újabb és újabb tanulnivalókat. Mert attól lesz „legitim”, vagyis törvényes és helyes a kaland, mint élettartalom, hogy ha nem is mindent értünk út közben, de igenis mindig törekedünk arra, hogy vezetetten járjunk. Aki tudja, mit jelentett a Mórija hegye Ábrahám életében, ahol Izsákot fel kellett volna áldoznia, az azt is tudja, hogy kockázatot vállalni is csak akkor szabad, ha arra maga Isten vezéreli az embert, aki a próbatétellel együtt mindig a kimenekedést is megadja. (1Kor 10,13) A „legitim kaland” is kaland abban az értelemben, hogy izgalmas, mert ismeretlen utakon járunk, ezt szellemi téren például minden komolyan és rendszeresen Biblia-olvasó ember ismeri – de ennek a kalandnak újdonságai nem a szórakoztatásra, hanem a lényünkkel való tanulásra s az életünk valódi érlelődésére valók.

Az emberre, ahogy halad az élete útján, mindig újabb kezdetek várnak. Elkezdünk a járóka után egyáltalán a két lábunkon járni, aztán iskolába megyünk, aztán családunk meg munkahelyünk lesz, aztán talán munkahelyet változtatunk, aztán meg kell válni egyik vagy másik szerettünktől, nem is mindig boldog körülmények között, aztán végül szembe kell nézni még a saját mulandóságunkkal is – mind-mind csupa újabb állomás, ahol lelki értelemben mindig fel kell lépnünk egy magasabb lépcsőre. Meg kell értenünk és meg kell tanulnunk valami fontosat. Ábrahám élete tele van ilyen megértett és valóban a helyére tett dolgokkal, és bár saját maga sem mindig járt el helyesen, de utóbb feltétlenül tanult belőle, gondoljunk a fáraóval való szerencsétlen találkozására. Ha van fontos üzenete a „legitim kalandorságnak”, az biztosan így hangzik: ne maradj azon a lelki-erkölcsi szinten, ahol eddig voltál, ebből a célból kaptad életedben ezt a mostani új kezdetet. Igaz ugyan, amit H. Hesse így mond, hogy „Mert minden kezdetben varázs rejlik / Mely megsegít, hogy éljünk” – de az új kezdetek igazi varázsa valójában abban van, hogy érlelhetnek rajtunk. Nyugodtabbak, csendesebbek, igazabbak lehetünk általuk. Ábrahám mindenesetre így lépett lépcsőfokról-lépcsőfokra, s így érdemelte ki a „Minden hívők atyja” meg az „Isten barátja” elnevezéseket, és került a hit hősei közé.

Bizonyára jól tesszük, ha most arra gondolunk, milyen új életszakasz is érkezett el, vagy éppen most mi jön el hozzánk, talán a családunkban, talán a munkánkban, az életkorunkban, vagy bármi másban, és ugyan mit kell megtanuljunk, hogy meg tudjunk felelni annak az új kezdetnek!

Ábrahám „legitim kalandorságának”, vagyis izgalmas és tanulságokkal, tényleg megtanult dolgokkal teli életének legszebb vonása mégis az volt, hogy „Várta a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója Isten.” Az ő életének ez volt az alaphangja: sátrakban lakott, mindig valamerre tovább vonulva. Aki csak egy-két hétig élt már így tudja, hogy ez megviselő műfaj – ám ő ezenközben mindig egész szívével várta a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója Isten! Amikor kimondjuk ezt a nagyszerű bibliai mondatot, feltétlenül ki kell emelnünk belőle azt a tudást, hogy a hívő ember számára igenis van egy olyan város, aminek nem hevenyészett az alapja, mert nem a mi saját, emberi teljesítményeinkre és nem a mi igazságunkra épül.

Jó ezt a hírt újra és újra meghallani! Van egy város, ahogy a Jelenések könyvéből hallottuk, amely a mennyből száll alá s olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony! Ez a Mennyei Jeruzsálem lelki valóság, ami valójában maga az üdvösség. Isten megígérte nekünk, ahogyan Ábrahámnak is – s nekünk szabad mindig innen újratájolni életünket. Félünk a holnaptól? Nem látjuk elég tisztán a mennyei Jeruzsálemet, folyton csak az élet gondjaira tekintünk. Meghasonlásban élünk, mert a saját értékeinket nem valósítjuk meg? Jó lenne olvasgatni egy kicsit a Jelenések könyvének 21. fejezetét – az evangéliumokról nem is beszélve! Bosszant a világ romlottsága, mindenhonnan csak azt halljuk, hogy megölte, leszúrta, felnégyelte? Talán gondolkodhatnánk néha azon, mit is jelent, hogy Isten városának minden kapuja éjjel-nappal nyitva van, s mind a tizenkét kapuját más-más ékkőből rakták ki. Micsoda gazdagság, mennyi lehetőség! Csakhogy minden alapkövön egy-egy apostol neve van, mert a szent üdvösség alapja a tanítványi lét. Nincs is más módon üdvösség, csak a tanítványi lét révén. S aki nem akar Jézus tanítványa lenni, az csak lopja s élvezni próbálja a kegyelmet, de nem akarja még életét megváltoztatni. Egy kis lelki békét, egy kis megnyugvást akar csenni valahogy magának. A Mennyei Jeruzsálem mind a tizenkét drágakőből való alapkövén egy-egy tanítvány neve van felvésve!

Egyszóval a magunk és a mások dolgai helyett fordíthatnánk már egy kis figyelmet Isten dolgaira: elsősorban arra, hogy ő ilyen várost, ilyen Jeruzsálemet, ilyen üdvösséget szánt nekünk! Miért engednénk ezt elvenni magunktól? Nem ez kellene legyen a sarokpontja minden eszmélődésünknek? Nem innen kellene kiindulni a gondolatainknak, s ide megérkezni? Ez a mi igazi otthonunk, mint Odüsszeusznak a köves Ithaka volt – mi ide tartozunk! Ki ne hagyjuk a számításainkból, el ne feledkezzünk róla. Mi az üdvösség emberei vagyunk, erre szánt bennünket – bele ne süppedjünk az Isten üdvössége nélküli, profán életbe!

Ha pedig valóban létezik az a város, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és megépítője Isten – akkor kapjunk kedvet mi is ahhoz, hogy Isten barátai legyünk! Ezt a közelséget és beszélgető viszonyt nem pótolja semmi. Lehetünk sikeresek, halmozhatunk javakat is, lehetnek irigyeink, elérhettük céljainkat – a belső beszélgetést, a vezetettséget, az ebből fakadó végső bizonyosságot nem helyettesíti semmi. Ettől vagyunk nem csak hívők, hanem egyáltalán emberek. Isten azért alkotott bennünket, hogy megtanuljunk vele beszélgetni, ahogyan az ember a barátaival beszélget! Ábrahám eljutott idáig – mi tiltja, hogy mi is eljussunk? (Jak 2,23 Ézs 41,8) Vigyük csak hozzá, amit nem értünk, ami nagyon hiányzik, ami nagyon fáj, amit szégyellünk – s meglátjuk, az ő békessége valóban minden emberi értelmet felülhalad! (Fil 4,7)

És meséljünk a gyermekeknek Ábrahámról, Sáráról, Jóbról és legfőképpen – Jézusról! Induljunk a magunk vándorútjára, ha nagyon megálltunk volna egy helyben. Tanuljuk meg minden állomásnál a mindig újabb tanulnivalókat. És tartsuk szemünk előtt hűségesen “a szilárd alapokkal bíró várost” – mely a mennyből száll alá, s melynek tervezője és kivitelezője maga az Úr. Az, aki üdvösségre hívott el mindnyájunkat! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus légy áldott, hogy sokszor és sokféleképpen szóltál hajdan az atyáknak. Köszönjük, hogy nekünk az igét adtad – a drága, szent könyvet, és a sákramentumokat, amelyekben veled magaddal találkozhatunk, s ahonnan a te hangod szólongat bennünket. Vedd el restségünket, szívünk süketségét, adj értelmet a tanuláshoz, felismeréseket életünk újabb és újabb állomásainál. Vigasztald azokat, akiknek most gyász van a szívében, és szabadítsd meg azokat, akik megkötözöttséget hordoznak. Áldást kérünk hazánkra, a nemzeti ünnepre készülő országunkra, választott elöljáróinkra, és minden jóakaratú emberre. Adj békességet otthonainkban, hasznos munkát a munkahelyeket, és pihenést minden megfáradt szívnek, aki maga is várja azt a várost, amelynek tervezője és építője te magad vagy! Ámen.