A lélek nyugalmáról

Igehirdetés 2014. január 26.

A lélek nyugalmáról

 

Lekció: Mt 11,20-27
Textus: Mt 11,28-30

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, taníts meg minket arra, miként járhatunk a te orcád előtt. Ne hagyd, hogy gondolataink és tetteink, akár a messziről jött vándorok, csak ritkán látogassanak el hajlékodba, hanem add, hogy érezzük: itthon vagyunk, és tenálad lakunk. Add, hogy soha ne feledjük el, a keresztyénség életút, és legyünk bár a te királyságod legszélső határán, messze és magánosan, mint egykor a vámszedő, add, hogy arcunkkal mindig feléd fordulhassunk. Óvj meg attól, hogy hátra tekintgessünk, elhagyott bűnök és meghaladott, gyógyulni akaró sebek felé, mint az a szántóvető, aki méltatlan lett a te országodra. Segíts, hogy vándorbotot vegyünk a kezünkbe, és bízzunk ígéretedben: a legkisebb is nagyobb lesz a mennyek országában, mint az asszonytól születettek közül a legnagyobb. Ámen.

 

Igehirdetés

Mai igehirdetésünk a lélek nyugalmával kíván foglalkozni. Bárki kifogást emelhetne a téma ellen azzal, hogy amikor ennyire bajban van az embervilág, itt a nyakunkon a pénzügyi krízis meg a klímaváltozás, azután a többi súlyos társadalmi megoldatlanság, ugyan miért foglalkoznánk ennyire öncélú és individuális ügyekkel, mint a lélek nyugalma. A válasz egyrészt az, hogy Megváltó Jézusunk is fontosnak ítélte a témát annyira, hogy tanításába foglalja, úgyhogy nekünk is helyénvaló ezzel foglalkozni – másrészt azonban az is, hogy Isten országa, egy boldogabb és tisztább élet ezen a földön csak a megbékélt szívű, a lélek nyugalmára valóban eljutott emberekből épülhet.
Voltak olyan görög filozófusok, a sztoikusok és az epikureusok is, akik sokat beszéltek a szenvedélymentességről (apateia), meg a lélek rendíthetetlen nyugalmáról (ataraxia). Ám ez a dolog nekik csak az emberi egyéniség ügye volt: legyél önálló ember, aki kinőtt már a védelmező családból, a mögötte álló közösségből. Állj meg a lábadon, ne hagyd, hogy elsodorjanak saját érzéseid és szenvedélyeid, építsd ki a magad autonóm létezését, vagy éppenséggel ragyogó különállását (splendid isolation), ahogy később az angolok elnevezték e dolgot. Mond-e vajon Jézus valami többet ennél, amikor a kezünkbe akarja adni a lélek megnyugvásáról való tudást?
Igen, nagyon is mond. Először is azt, hogy a lélek megnyugvása elképzelhetetlen az embernek Istennel való megbékélése nélkül. Ott kezdődik a dolog, hogy az élet homályos útvesztőiben vagy éppenséggel rémisztő, sötét erdőiben az ember egyszer csak ráébred a maga fiúságára, s élete Urát már nem csak egy ismeretlen, távoli hatalomnak látja, hanem “mennyei Édesatyjának” meri nevezni. Bibliatudósok szerint a leginkább magához Jézushoz köthető újszövetségi mondások éppen azok, amelyekben ő Istent atyának, héberül Abbá-nak nevezi, mert ebben a kedves, bensőséges szóban rejlik az a kapcsolat, amit a bibliai időkben fiának tórát magyarázó, barátságos lelkű apa, meg a fia zavartalan, pozitív kapcsolata példázott. Éppen ezt a nagyszerű dolgot adta Jézus a világnak: számára ilyen volt Isten!
Miért nincs akkor ott sok ember, még hívő emberek életében sem ez az “Abbá – Atya”? Vagy ha ott van, miért marad elvi szinten, akit aztán elhomályosít a mindennapok sok baja és törettetése? Azért, mert nem őt vesszük komolyan – nem őrá figyelünk egész szívünkkel, nem őt szeretjük egész lelkünkkel, nem őfelé törekszünk elménkkel és teljes erőnkkel – hanem nagyon is átadjuk magunkat különböző sötét árnyaknak, ijesztő „mumusoknak”, hogy úgy mondjuk – mert az élet mindig hoz ilyeneket. Ezek elzárják előlünk a jövőt, tönkreteszik a derűt és nem marad más az uralmuk alatt, mint az aggódás, vagy éppen a pánik.
Ide kívánkozik a történet az egyszeri lelki betegről, aki azt képzelte magáról, hogy ő három szem kukorica, a kakas pedig meg akarja őt enni. Elment a pszichiáterhez, aki hosszadalmas terápiával sikeresen meggyógyította, aztán a páciens egyszer mégis megint rettegve és remegések közt állított be az orvosához. Az megkérdezte tőle, ugyan mi a baj, hiszen ő már tudja, hogy nem három szem kukorica. Én már tudom, hangzott a válasza – de a kakas még nem tudja! Aki rettegni akar, az mindig meg fogja találni az okot rá. Egészen addig, amíg az Abbá-Atyát el nem kezdi úgy igazán komolyan venni.

 

Ő sem azt mondja az embernek, hogy problémátlan életed lesz. A napokban olvastuk, Jézus mondja tanítványainak: jöhet helyzet, amikor egyszerűen szaladjatok egy másik városba! (Mát 10,23) Nem kell mindenáron meghalnotok a hitetekért, ha még élhettek is érte. De ne a rettegés legyen életetek alaphangja; mi lesz a holnappal, a családdal, a túlnépesedő földdel, az egész világegyetemmel. „Edd örömmel kenyeredet, idd jókedvvel a borodat, mert ez kedves Isten előtt, hogy ezt tegyed. A ruhád legyen tiszta, fejedről se hiányozzon az illatos olaj, és élvezd életedet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján – mert ez a te osztályrészed az életben.”  (Préd 9,7-9) Ilyen dolgok fakadhatnak abból, ha valaki tényleg visszatalál Istenhez, mint szerető mennyei Édesatyjához!
A bennünk így „restaurált” istenfiúság révén aztán még azt a nagyszerű ajándékot is megtapasztalhatja az ember, hogy ő is tudja úgy szeretni az Atyát, amint az Atya szereti őt. Jézus egész gyógyító energizáltsága, másokat megépíteni képes lelke ebből, az Atyával való közeli barátságából táplálkozott:  senki sem ismeri úgy a Fiút, mint az Atya, és az Atyát sem ismeri úgy senki, mint a Fiú!  (Mát 11,27) Istenről, mint Atyáról való tudásunkat – ha egyszer valóban megszereztük – már nem veheti el tőlünk senki és semmi.
De Jézus mégis megszólít minket, és azt mondja, van tovább, akad tanulnivalónk még ezek után is. Jöjjetek énhozzám mindnyájan! Milyen fontos mondat ez, hiszen arról szól, hogy senki nincsen kizárva az üdvösségből. Sőt, akik azt hiszik magukról, hogy ők nagyok és erősek, vagy bölcsek és értelmesek, azok távolabb vannak tőle, mint a kicsik, akikről pontosan tudjuk, hogy a szegények, a bűnösök és a kirekesztettek voltak Jézus számára ezek. “Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől”  – akik túl sokat gondolnak magukról – “és megmutattad a kicsinyeknek.”  (Luk 10,21) A senkiknek; akik szegények, bánkódók, vagy éppen önbizalom vészes hiányával küszködnek. Nem lehet elégszer elmondani, hogy Jézus nem zár ki senkit a boldog életből: mindenkit hív, kivétel nélkül mindenkit, hogy részesedjen belőle. De ehhez el kell indulnunk felé. Jöjjetek énhozzám! Aki ott akar maradni, ahol van, nem akar elindulni, nem kész arra, hogy vándorbotot vegyen a kezébe – az ne csodálkozzon, hogy semmit nem kap ebből. Nem lehet egyszerre otthon is maradni, meg egy szép kirándulásra is elmenni: döntenie kell az embernek, melyik akarja.
Miben áll a „kirándulás”, az út, amire ő hív bennünket, s aminek bejárásával valóban el lehet érkezni egészen a megbékéléshez, vagy ha úgy tetszik, a lélek nyugalmához is? Jézus mondása, ami erre vonatkozik, ószövetségi gyökerekből nőtt ki. Jeremiásnál olvassuk:  „Így szól az Úr: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, s azon járjatok; akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” (Jer 6,16) Az „ősi ösvények”, amikről itt a próféta beszél, olyan tudást jelentenek, amik réges-régen hozzáférhető mindenkinek, nem ma kell feltalálni őket. Alkalmazni kellene őket, szerintük élni – s akkor lenne nyugalma a léleknek. Ez megint oly nagy evangélium: nem kell vért izzadnia az embernek, hogy rájöjjön, miket is kellene megtanulnia a boldogsághoz. “Csak azt, hogy alázatosan járjon Istenével, és szeresse az irgalmasságot”  (Mik 6,8), tehát szeresse Istent és szelíd legyen embertársa iránt.  “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok!”  Igen, ezeket mindig újra tanulnia kell azoknak is, akik már elindultak a keskeny úton, mert éppen ez a keskeny út maga – amin nem is olyan könnyű megmaradni és valóban rajta is járni.

 

Ki az, aki erre valóban képes? Ezt a választ kapjuk:  “az én Atyám mindent átadott nekem.”  (Mt 11,27) Hirtelenjében nem tudjuk, mire gondoljunk. Mit adott át az Atya Jézusnak? Mi az, amit az istengyermekségre jutással mi is megkapunk onnan felülről? Mit jelent ez a „minden”, amit az Atya átadott őneki? Egy olyan tudást, amiből már nem hiányzik semmi. A szív tudása, nem a fej és az értelem adathalmazai. Sok ember próbálja a maga ilyen vagy olyan tudományos képzettségéből levezetni a “bizonyítékokat” a hite mellett – s kínlódik, mert ez nem megy. A tudomány csak adott feltételek között érvényes dolgokat tud mondani, ezt tűzte maga elé; az egészről, a teljességről hallgatnia kell. A hit ellenben a feltétel nélküli isteni szeretet elfogadását, az annak való odaadást jelenti – nem a pedig a részinformációkat.
Így olvasunk erről ökumenikus imahetünk vezérigéje kapcsán: „Senki se dicsekedjen emberekkel, mert minden a tiétek. Akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők – minden a tiétek. Ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.”  (1 Kor 3,21) Mit jelent ez? Olyan tudást, amiben elfér egymás mellett nem csak Pál és Apollós – akikre egyébként külön-külön esküdtek akkoriban a meghasonlott korinthusi gyülekezetben – hanem megfér már egymás mellett az egész világon minden, de minden; élet és halál is. Amíg éretlen a hitünk, azt kérdezzük: miért teremtett Isten életet, ha adott mulandóságot is. Amikor a hitünk beérik, meg tudjuk köszönni mind a kettőt – az életet és a testi elmúlást is, ahogyan Assisi Ferenc teszi a Naphimnuszban. “Minden a tiétek.”

 

Ebben a végleges tudásban elfér egymás mellett a jelenvaló és az eljövendő – már nem ellentétek. Ha Atyánk kezéből tudjuk venni a mai napot, miért ne tudnánk tőle venni azt is, ami még nincs itt, csak majd eljön? Erre tanít Jézus, amikor biztat: ne aggodalmaskodjunk a holnap felől, elég minden napnak a maga feladata. Csak keressük első helyen Isten országát s annak megvalósítását, az igaz életet; s minden más egyszerűen megadatik, nem lesz hiányunk majd.

 

Amikor életemben először találkoztam ezekkel a szavakkal úgy, hogy meg is értettem őket, vagyis “igévé” lettek számomra, valami végtelen nagy békesség vett erőt rajtam. Öröm és hálaadás, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. Hiszen ha felkészülhetek arra, hogy minden az enyém, élet és halál is, akkor ez annak köszönhető, hogy én Krisztusé vagyok, Krisztus pedig Istené!
Kis unokánk nemrég tanult meg járni. Össze-összeakadnak még a lábai, még csak másfél éves. Néha megijed valamitől e nagy önállóságban, ami még ismeretlen számára, hogy ő járni is tud – és már kezd is lefelé görbülni a szája. Egészen addig, amíg az édesanyja vagy a nagyanyja, vagy akiben megbízik, meg nem fogják a kezét. Ez a “fentről lefelé” nyúló kéz, mely meleg és puha, biztonságot ad és nem hagy cserben – ez szólal meg itt is; e jóság szólít meg bennünket, amikor azt halljuk: minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.
Ezt érdemes megtanulnunk Jézustól. Ilyen jóságot tapasztalt ő meg az Atyában, s ez a mennyei jóság “adott neki át” mindent. Szerető szüleit, Józsefet és Máriát, a madarakat az égen, a mezők liliomait, de még a farizeusok értetlenségét és végül Pilátus kegyetlenségét is. Ez a „mindennel bírás” azt jelenti, hogy ha ér is még meglepetés az életben, már nem háborodok fel rajta; ismeretes vagyok mindennel. “Mint semmi nélkül valók, de mindennel bírók” – halljuk máshol. (2Kor 6,10) Ez a titka a megbékélt léleknek! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, légy áldott, hogy te nem csak elhoztad a példát, amit követhetünk, hanem eljössz hozzánk, ide a szívünkbe, és erőt adsz a megvalósításhoz. Hiszen te magad vagy, aki bennünk lakva szereteted az Atyát, és tudod szelíd lélekkel szeretni az embertársainkat is. Add, hogy megtanulhassuk tőled, hogy te magad ilyen vagy, szelíd és alázatos szívű, és tőled ezt eltanulva valóban nyugalmat találhassunk lelkünknek a te követésedben. Imádkozunk a kisgyermekes családokért, a tél idején nehéz körülmények közt élőkért, az elaggottakért és a betegekért. Te az ő oldalukon áltál, a kicsinyekén és azt kérjük, segíts mindnyájunkat a most következő hét napjain megmaradni a te szeretetedben. Ámen.