A lelki és a nem lelki ember

Igehirdetés 2008. május 11. Pünkösd I. nap

A lelki és a nem lelki ember

Lekció: Apcs. 2,1-12
Textus: I Kor. 2,12-14

„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes, mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.”

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, örök Lélek, aki Krisztust adtad ennek a világnak, hozzád száll az ünnepi ének és téged keres dicsőítésünk, aki mindig voltál és mindig leszel, akkor is, amikor mi már nem ebben a testben élünk. Köszönjük neked, hogy kegyelmedből megérhettük az új pünkösdöt, Szentlelked kitöltetésének és az anyaszentegyház születésének napját. Nagy szükségünk van arra, hogy bennünk is a megtérést munkáld, ahogyan az első pünkösdkor tetted háromezer emberben. Mi is vallást teszünk most bűneinkről, és tőled kérdezzük, mit cselekedjünk. Tudjuk jól, hogy az is kevés, ha minden lehetséges erőnket összeszedjük is, mert életünket megújítani egyedül csak te tudod. Ezért kérünk és ezért könyörgünk, hogy jöjj el hozzánk, ahogyan a jeruzsálemi hívőkhöz is eljöttél, töltsd ki ránk is az égi tüzet, Szentlelked megújító erejét, és táplálj most minket is az örök életre! Ámen.

Igehirdetés

Pünkösd eseményei mind egyetlen titok körül forognak – vajon kicsoda az a Lélek, aki szélzúgásban jön el, aki lángnyelvekkel jelöli meg az új életre jutó embereket, és aki nyelveket, nemzeteket, egymástól távoli vagy akár egymással meghasonlott embereket is „egyező hitre” tud vezetni? Pünkösd ugyanis egyetlen hatalmas megrendülés, amiben mást lát a szem, mást hall a fül, mint amit megszokott, megrendül a föld és megrendülnek az emberi viszonylatok is – minden más lesz, mert eljött a Lélek. De ki ez a Lélek? Ez a Lélek, mondja az ige, nem egy titokzatos kísértet, nem is valami ismeretlen égi hatalmasság, hanem egyszerűen és röviden a Jézus lelke, az ő jelenvalósága. Ahol ő jelen van, ott megváltoznak a dolgok, ott átalakul minden – ezt mondják nekünk a pünkösdi képek.
Legfőképpen pedig maguk az emberek változnak meg. A befelé forduló, félelmes szívű, egymással összebújó, rettegő tanítványokból új életre jutott, felszabadultan örülő, másokat is a maguk örömében részeltető emberek lettek. Úgy nevezi őket az ige, hallottuk az előbb, hogy lelki emberek. Mert a Biblia szerint vannak lelki emberek és vannak nem lelki emberek. És nagy a különbség közöttük. Nem azért, mert így születtek, hanem mert így feleltek meg életük kihívására: a mindenkit kereső jézusi Lelket némelyek befogadják, megtöltekeznek vele – ezek lesznek a megújult életek, a lelki emberek. A többiek pedig, akiknek ez a Lélek nem kell, van fontosabb dolguk ennél, maradnak úgy, ahogy az ember Isten Szentlelke nélkül lenni tud.
„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes, mert azokat csak lelki módon lehet megítélni.”
Próbáljuk hát „lelki módon” megérteni, vagyis a pünkösd felől nézve, hogy mi is az alapvető különbség a lelki ember és a nem lelki ember között.
A nem lelki ember éli a saját lelkének ügyeit, örömeit és csalódásait, mert hát mi mást is élhetne. Belőle még hiányzik a Jézus lelke, ezért a saját egyéni érzéseire és gondolataira van hagyatva. A lelki embernek is megvannak a maga saját, emberi érzései és gondolatai, de azok nem állnak magukban, mindig ott van mellettük a Szentlelkes érzés és gondolat, meg a Szentlelkes elhatározás, mint lehetőség. Ez az a többlet, amit a Szentlélek hoz nekünk, embereknek, hogy választhatjuk az Isten útját, sőt, erre belülről unszol minket a Szentlélek, ha tényleg eljöhetett már hozzánk. És itt nem a magunk jóságáról van szó, félre ne értsük, annál sokkal többről. Jézus jelenlétéről van szó, ami mindent meg tud változtatni.
A nem lelki ember azonban, aki még nem a Jézus jelenlétében, vagy úgyis mondhatjuk, nem a Szentlélek erőterében él, az csak magában van a saját érzéseivel és gondolataival, és a tapasztalat szerint általában valóban nagyon magányos is. Gyakori dolog, hogy eltúlozza érzései jelentőségét, túlzásokba esik. Nagyon átadja magát különböző gondolatoknak, néha téves gondolatoknak, vagy akár még rögeszméknek is. Mivel hiányzik az igazi élet, a Krisztusban való élet, hát alkotunk magunknak élet-pótszereket. Izgalmakat, drámákat, fájdalmakat is, még betegségeket és őrületeket is. Ha ilyesmikbe belesodródott az ember, mint ahogy Goethe mondja: „…kétes harcba sodródik az ember, most magával, majd a környezettel…” – nos, ezekből a kétes harcokból aztán elég nehéz kikeveredni bármi ember fiának.
Mert a nem lelki ember igényei az élet és a társak iránt rendszerint az egekig szöknek. Nincs hála és nincs elégedettség, nagyon sokszor még méltányos megítélés sincs. Mindig velük van baj, ők nem elég jók, ők okolhatók a bajokért, nekik kellene megváltozni. Ezt a kielégíthetetlen igényt aztán általában ez foglalja össze: engem nem szeretnek eléggé, a világ, az emberek, a társam, senki. És ez sajnos néha még vád formájában is megfogalmazódik, hogy aztán fájó sebeket hagyjon emlékül.
Aztán szinte mindig jellemző még, hogy a nem lelki ember nem tud szervesen, otthonosan létezni a közösségben, a többiek között, valahogy mindig idegen marad mindenütt. Családban is, gyülekezetben is, az emberek nagy összetartozásában is. Felelősséget lehetőleg sehol nem vállal, házasságot nem köt, őrá ne számítsanak. Nem tartozik igazán sehová, ahol számon tarthatnák, ahol közös terhet hordozna, ahol ő is egy élő kő lehetne a ház vagy a templom falában, ami másoknak védelmet és otthont ad. Mert az embert a saját lelke nagyon sokszor csupán csak arra figyelmezteti: vigyázz, el ne kötelezd magadat, még szavadon fognak és helyt kell majd állnod.
De a Szentlélek nélküli állapotunk legszomorúbb fejezete mégis az örök élet hiánya, ami lelki jelenségként nem más, mint a múlandóságtól való félelem. Jézus távollétében alá vagyunk rekesztve annak az igazságnak, ami paradicsomon kívül uralkodik minden emberen: porból lettünk, porrá leszünk. Mert a Szentlélek nélküli ember, aki nem ismeri a feltámadott Jézust, az a múlandóság alá rekesztett ember. Milyen igaz és tömör is az énekvers: „…nélküled rémiszt a halál.” Igen, nélküle, aki meghalt és feltámadott, aki a Szentlélek által pünkösd óta felkeresi azokat, akik őt hívják, nélküle valóban rémiszt a halál! Amíg ő nem lakik a szívünkben, addig sehol máshol nem találjuk a szabadulást a múlandóság bilincseiből. El lehet róla ideiglenesen felejtkezni, de a legváratlanabb pillanatokban újra kísért és árnyékot dob mindenre, ami érték. Nélküled rémiszt a halál.
De hát ma pünkösd van, piros pünkösd napja, a Szentlélek kitöltésének öröme, az az ünnepünk, amikor minden okunk megvan a reménységre és a jövőre. Hiszen a Szentlélek jövőt alapított, az emberiség egymásra találásának jövőjét. Csakhogy ahhoz lelki emberek kellenek, olyanok, akik számára nem bolondság az, ami lelki, ami a Szentlélektől való. Hát milyenek a lelki emberek?
Mindenek előtt jó lelkiismeretű emberek. A Szentlélek tüze ugyanis kiéget minden tisztátalan, oda nem való dolgot az emberből. Azok a pünkösdi lángnyelvek ugyanis nem hiszem, hogy csak áhítatosan pislákoló gyertyafényeknek volnának értendők. Ahol tűz van, ott megtisztulás van. Tűz próbálja meg még az aranyat is, hogy valódi-e vagy sem, a tűz próbálja meg, hogy mi a maradandó, ezüst vagy arany abból, amit építettünk, és mi bizonyul fának és pozdorjának, ami elég és nem marad meg utánunk. Az első pünkösd emberei megtért emberek voltak, akiknél nem csak egy vasárnapi hangulat és egy szép vallásos érzés volt, hogy ők a Jézushoz tartoznak és az ő jelenlétében élnek. Ezek az emberek a szívükben valóban megkeseredtek, és őszintén azt kérdezték, merre van az út, ami Isten felé vezet. És ez az út a megtérés útja volt, nem más út. Éltek eddig Krisztus nélkül, sőt, keresztre is feszítették őt naponta, mint ahogy mindnyájan tesszük, amíg ő maga el nem jöhet hozzánk, hogy a szívünkben lakjon, de ők nem így éltek. Ezért azt mondták, így nem érdemes tovább élni. És tényleg megfordultak, abbahagyták az Istentől való elfelé menést, elindultak őfelé, közelebb és közelebb hozzá. Ezért volt tiszta a szívűk és ezért volt jó a lelkiismeretük. Vége volt az önigazolásoknak, vége volt az álegzisztenciáknak, a látszatok fenntartásának, mert eljött a Szentlélek, és emberek elkezdtek a Jézus jelenlétében élni, de valóban és igazán.
Aztán ezeknek az embereknek bizonyosság született a szívében. Vége volt a kételyeknek, mert őket nem emberi bölcsességből tanult szavak tanították már, hanem a Jézus Lelke. Megismerték mindazt, amit őbenne, Jézusban az örök szeretet, Isten adott ennek a világnak. Persze, nekik, az első keresztyéneknek is volt, lehetett gondjuk, akadtak nehéz napjaik, volt elhordozni való testvérük is, de a fő dolog világos és egyértelmű volt számukra, hogy az életük megváltott élet, ami nem az övék, hanem egészen Isten tulajdona már. És ez az egyetlen, de mégis központi bizonyosság azt jelentette, hogy a régieknek, a bűnnek és halálnak nincs már hatalma felettük. A régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden! (II. Kor. 5,17) Egy 20. századi gondolkodó azt mondta, hogy kevés bizonyosságra van szüksége az embernek, de azokra nagyon. Jézus pedig azt mondta, hogy „Márta, Márta, sokra igyekezel, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre!” (Lk. 10,42) Aki a Jézus Lelkével megtöltekezik, az megtalálja azt az egyet, amire valójában szüksége van minden embernek. Onnéttól kezdve már nem végső hatalom rajtunk a pénz, a siker, még az egészség és a hosszú élet sem, amire pedig mindnyájan vágyunk. Egy hatalom van onnéttól felettünk, az Isten élő Lelke.
És ez ad nekünk olyan örömöt, mint amilyet a tanítványoknál látunk. Nincs itt semmilyen felületes lelkesültség, sem pedig vallásos túlfűtöttség és rajongás, hanem egyszerűen a bűnből és a halálból kiszabadult emberek boldogsága van. Felszabadultak az ősi kígyó hatalma alól, aki emberölő volt kezdettől fogva, és aki hazug és hazugság atyja, vagyis azt akarja, hogy mi is hazudjunk, mert nem állott meg az igazságban, és mert nincsen őbenne igazság. (Ján. 8,44) Aki ezt az ellenségét látja immár legyőzve, mert Megváltója legyőzte ezt, annak minden oka megvan arra, hogy felszabadult és boldog legyen. Még akkor is, ha körülötte a világ békétlen, ellenséges, talán igazságtalan és hamis.
Az ilyen ember lelki emberré lett, a maga lelke helyén már a Krisztus Lelke uralkodik őbenne. Nem magányos és nem túlozza el a saját érzéseit és gondolatait, nem azok uralkodnak rajta, hanem a Szentlélek. Nincsenek teljesíthetetlen követelései mások iránt, mert látja, hogy ők is csak emberek. Nem éli a felelőtlen, sehova nem tartozó ember életét, belegyökerezik a közösségbe és szeretettel hordozza ott mások terheit is. Jó lelkiismerettel és önigazolások hamisságai nélkül él, kételyeit feloldja a Lélektől vett bizonyosság: megváltott vagyok, Jézus értem is meghalt és itt van, az én szívemben is itt lakik! Ezért eljut a félelmen túlra, az örök élet hitére.

„Jövel, mihozzánk is, részeltess ajándékidban,
Lakozzál mibennünk, mint élő templomidban!
Adj hitet, adj jó reménységet, adj szentid közt egyességet,
Békességet és idvességet!

Oszlasd el homályos elménknek tudatlanságát,
Enyhítsd meg elepedt szívünknek szomorúságát,
Éreztessed még itt létünkben az örömöt a mi lelkünkben,
Melyet adsz örök életünkben!” (376. ének 3-4. vers)

Ámen.

Úrvacsora