A lelki rugalmasság titkáról

Igehirdetés 2011. április 10.

A lelki rugalmasság titkáról

Lekció: Ján. 6,1-15
Textus: Fil. 3,7-8

„Ami nekem egykor nyereség volt, azt kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélem mindazt Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélem mindazt, hogy Krisztust megnyerjem.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked ezt a ragyogóan szép, tavaszi vasárnap reggelt. Köszönjük, hogy véget ért a téli hideg, és eljött a napfényes kikelet, és azt kérjük, ébressz fel most bennünket lelkiképpen is arra, mik az igazán fontos dolgok az életben. Add meg nekünk, hogy ne csak saját gyarlóságainkat lássuk, hanem a te végtelen nagy atyai irgalmadat is, amivel azt akarod, hogy mi emberek a lehető legjobb életre jussunk el. Adj ehhez nekünk elegendő alázatot, halló szívet és értelmes lelket. Add hozzá a magad mondandóját, és segíts minket, hogy ami rajtunk áll, azt magunk is meg tudjuk tenni, bent a szívünkben, döntéseinkben és elhatározásainkban éppen úgy, mint szavainkban és cselekedeteinkben. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Igehirdetés

Van a lélekgyógyászatnak egy sajátos kérdése. Mivel lehet magyarázni, kérdezik a szakemberek, hogy bizonyos emberek, akik átélnek egy nehéz időt, megszégyenülést, elhagyatást, talán katasztrófát, gyászt vagy sorscsapást, összeomlanak és depresszióba esnek, mások viszont, akik ugyanazt élték át, nem csak rendben túlélik az ilyen időket, hanem esetleg gyarapodva és lelki növekedéssel jönnek ki ugyanabból. Nagy irodalma van ennek a kérdésnek, de a sok könyv és tanulmány egyetért abban, hogy a pozitív kimenetelhez nagy lelki kultúrára, mindenek felett pedig komoly lelki rugalmasságra van szükség. Ez a rugalmasság azt jelenti, ha egy képpel akarunk élni, hogy egy fizikai tárgy a behorpasztása után visszanyeri az eredeti alakját, éspedig anélkül, hogy maradandó károsodást szerezne. Egy ping-pong labdát például be lehet valamennyire horpasztani, aztán megint szép kerek lehet – viszont ha már rálép valaki, akkor ott marad a nyoma ennek az eseménynek a felszínén, még pedig akkor is, ha utólag sikerült valahogy kipattintani azt a behorpadást.
A mi emberi lelkünk is be-behorpad az életben ettől vagy attól. Legtöbbször már a gyermekkorban, a családi otthonban kapunk, és sajnos, bizony adunk is ilyen „horpadásokat”, és valljuk meg, hogy nincs ember, aki ilyesminek ne lenne okozója is, meg elszenvedője is. Felnőttként inkább okozói, gyermekként pedig elszenvedői vagyunk az ilyesminek. Aztán éveken vagy évtizedeken át hordjuk a nyomokat, viseljük a forradásokat magunkban. A lelki rugalmasság kutatói azt mondják, hogy akkor jön el a gyógyulás, amikor az ember újra tudja értelmezni, és át tudja értékelni azt, ami vele megesett. Gyermekek például felnőtt fejjel elismerik, hogy a szüleik jót akartak nekik, ha ez nem is ment mindig csak simogatással vagy abszolút tökéletes példaadással. De felnőttek is szoktak egymásnak behorpadásokat okozni, magáról az életről pedig ne is beszéljünk, mert nincs ember, aki forradások nélkül megúszná azt, ami vele az életútján megesett.
Így aztán az átértékelés ritka és értékes pillanat, tulajdonképpen kifejezetten kegyelmi ajándék, hogy ti. eddig így láttam valamit, mostantól kezdve azonban felfedezem annak a dolognak egy egészen más és új olvasatát. A bajok idején olyan nagyon szükséges lelki rugalmasság egyik legfontosabb tényezője éppen az átértékelésre való belső képesség. Az evangélium ilyen „átértékelési történetként” meséli el az ötezer megvendégelését. Jézusnak akkor már nagyon nagy híre volt Izraelben, közel volt a húsvét is, mindenhol róla suttogtak abban a nyomasztó légkörű országban. Emlegették a gyógyulásokat, amik a közelében történtek. Ha megtudták, hogy hol van, akkor sokan akarták látni, és így ment ki hozzá ott arra a hegyre is több ezer ember, és hallgatták a tanítását. Egy idő után aztán nyilván az arcokon is meglátszott, hogy farkas éhesek, és Jézus a tanítványokra bízza, hogy adjanak enni nekik. De csak öt árpakenyér és két hal van. Amikor azonban leültetik őket, Jézus imádkozik, és kiosztja ezt az embereknek, akkor azoknak az nem csak elég, hanem még marad is belőle bőségesen.
Mi történt? Az, hogy az emberek nem csak úgy általában ettek, hanem a Jézus kezéből ettek – és ez mindent megváltoztatott. Ha ők maguk vették volna elő az elemózsiát a tarsolyukból, nem laktak volna jól talán még egy kiadósabb mennyiséggel sem, de az a pár szem morzsa, amit kaptak, az a Jézus kezéből volt, és így elég volt számukra. A sok maradék pedig arról szól, hogy nem csak elég volt, hanem bőségesen volt elég. Nyilván az úrvacsora csodájára utal ezzel az evangélista, aminek emberi oldalról éppen az a rendeltetése, hogy megtanítson minket másként látni a kenyeret és a bort, mint ezeket Jézus nélkül látjuk. A kenyér a mindennapokat, a bor az ünnepnapokat jelenti, és az úrvacsorában értjük meg, milyen mások lehetnek a munkanapjaink is, meg az ünnepnapjaink is, ha a Jézus közelében átértékelődnek a dolgok. Ennek az átértékelődésnek a többletét élhette át Pál is, amikor utólag visszatekintve élete bizonyos részeire azt mondja, hogy volt idő, amikor valami nyereség volt számomra, és eljött az idő, amikor ugyanazok a dolgokat már kárnak és szemétnek látom. „Ami nekem egykor nyereség volt, azt kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt, most is kárnak ítélem mindazt Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélem mindazt, hogy Krisztust megnyerjem.”
A hegyen Jézust hallgató éhes emberekben az történt, hogy a testi éhségüknél fontosabbnak bizonyult a lelki éhségük, az elégedettségük pedig valóban nem a nagy adag ennivalóból fakadt, hanem egyszerűen a Jézus közelségéből. Attól, hogy azokat a kis morzsákat, amik ott nekik juthatott, az ő kezéből vették és megértették, hogy milyen nagyon fontos dolog ez. Irigyeljük most meg őket, és gondolkozzunk el azon, mennyi mindent vehetnénk mi is az ő kezéből, és akkor talán képesek lennénk mi is az átértékelésre, és másként látnánk életünk bizonyos dolgait, mint eddig.
Vegyük először mindjárt a saját lényünket. Az ember hol magyarázza, vagy éppen mentegeti magát, hol pedig roskadozik a szégyentől, ki is vagyok én tulajdonképpen. Próbálkozunk még azzal is, hogy másokhoz mérjük magunkat, és általában mindenki tud is találni magánál elmarasztalhatóbb embereket, ami megnyugtató. De az ember mégsem tud elégedett lenni magával, amíg szembe nem néz igazi mivoltával, a bűn mélységével és realitásával, és aztán nem engedi, hogy a kegyelem mindenestől újjászülje őt. Az újjászületett ember ugyanis azt éli át, hogy már nem is ő él, hanem Krisztus él őbenne – „élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – és onnéttól már nincs az embernek többé baja önmagával.
Hadd világítsa meg ezt a dolgot egy kedves történet. Valaki azt álmodta, hogy véget ért az élete, és közeledik a mennyország kapujához, ahol az angyalok kérik tőle a belépő jegyet. Neki ilyen nincs, mondja – mire felszólítják, hogy kutassa csak ki a zsebeit, hátha mégis talál. Meg is teszi, és valóban talál is egy papírdarabot, amire ez van felírva: „Szerencsétlen, kegyelemre szoruló bűnös ember vagyok.” Azt gondolja azonban, ilyen belépővel biztosan nem fogják beengedni, ezért hát kihúzza, ami oda volt írva és ráírja, hogy „Jó református ember vagyok.” Átnyújtja a belépőt, de nem engedik be vele. Gondol egyet, kihúzza azt, hogy református, és így annyi marad, hogy „jó ember vagyok” – de így sem engedik be. Elszégyelli magát, kihúzza még azt is, hogy jó, így már csak ennyi marad, „ember vagyok”. Nagy megrökönyödésére azonban még így sem mehet be. De már annyit javítgatott a papíron, hogy azt nem lehet folytatni rajta, hát megfordítja, ahol viszont ez olvasható: „Szerencsétlen, kegyelemre szoruló bűnös ember vagyok, de Jézus nagyon sokat szenvedett értem.” Most már semmit nem javít a papíron, nem húz ki és nem ír bele, hanem lehajtott fejjel ezt nyújtja át az angyaloknak, akik bólintanak és mosolyogva beengedik.
Igen, az ember bűne tény, éspedig súlyos és valóságos tény. Nem szépíteni és nem magyarázni és nem eltagadni kell, hanem elismerni. De ugyanilyen súlyos és valóságos tény a kegyelem, az, hogy Jézus nagyon sokat szenvedett értem, és ha ezt én olyan komolyan veszem, ahogyan ő vette, akkor még a mennyország ajtaja is kinyílik előttem. Vannak, akik azt nem ismerik el, hogy ők valaha is vétettek volna, mások viszont a kegyelem tényét nem engedik közel magukhoz, pedig mind a kettő egyenlően igaz és fontos valóság. Ahol elismerik őket, ott kinyílik a mennyország kapuja. Mindenki maga tudja, nála miben kell álljon az átértékelés, melyik felét nem ismeri el eléggé ennek a kettős-egy igazságnak. Lehet, hogy mi még a belépő javítgatásánál tartunk, pedig végre talán meg is fordíthatnánk már. Ezt jelenti az, hogy saját magamat, önmagam új valóságát a Jézus kezéből venni.
Aztán vehetjük a többi embert is az ő kezéből, de csak akkor, ha már a magunk új énjét őbenne tényleg megtaláltuk. Ehhez kell aztán a rugalmasság és az átértékelés. Mert egy másik ember – Krisztus nélkül nézve őt – valójában rendszerint a legrosszabb énjét jelenti számunkra. Ha volt velünk valaki életében csak egyszer is tapintatlan, türelmetlen vagy erőszakos, akkor mi onnéttól kezdve mindig arra gondolunk, ha látjuk őt, hogy ez a valaki tulajdonképpen olyan, mint akkor volt, csak most éppen udvariasan szerepet játszik és viselkedik. Ha Jézustól azonban elfogadjuk az új életet és vele együtt az igazi lelki rugalmasságot, akkor azonnal életbe lép az, amit „mentegető szeretetnek” lehetne nevezni, hogy az ember akár az ellenségéről is elkezd más oldalról gondolkodni, és ilyeneket mond: nézzük csak, mit is írhatnánk az ő javára? Aztán meg: végül is ő is csak ember, talán éppen rossz napja volt. Vagy, amit a legnehezebb kimondani: lehet, hogy tulajdonképpen jót akart, csak én értettem rosszul. Minden bizonnyal valami ilyesmire vonatkozik az, hogy szeressétek ellenségeiteket, amire mi magunktól addig tökéletesen képtelenek vagyunk, amíg nem a Jézus kezéből fogadjuk először a saját új énünket, azután pedig a másik embert is. Mert ahogyan ő nekünk tud új életet adni, úgy a másik ember is egészen más fényben jelenik meg abban a pillanatban, amint az ő kezéből veszem át. Átértékelődik, amint a az öt árpakenyér morzsái átértékelődtek és elégnek bizonyultak, sőt, még bőségesen maradt is, mert a Jézus kezéből vették. Hát vegyük mi is embertársainkat az ő kezéből.
Végül pedig a legnagyobb falat, és ez nem más, mint az egész nagy világfolyamat. Mert ezt is lehet az ő kezéből venni. Amikor mi nem ősrobbanásról beszélünk, hanem mennyei Atyánk gondoskodó teremtő munkájáról, akkor éppen ezt tesszük. A fizikusok arról beszélnek, hogy „kezdetben” az egész Univerzum egyetlen szinguláris pontban rejtőzött (nem tudom egyébként, hogy fért el benne) – akkor tulajdonképpen ők is ezt mondják, csak éppen rejtjelezetten és megrendülés nélkül, egy geometriai lehetetlenséget állítva, és ezért általuk az Egy csodája nem fogalmazódik meg méltó módon és áhítattal, ahogyan pedig az illene. Nekünk az teremtő Atya olyan szentséges és hódolatra méltó, hogy még a nevét is alig merjük kiejteni.
De nem csak az Univerzum forrásának tudjuk őt, hanem azt is tudjuk, hogy földi életünk összes, apróbb és nagyobb eseményét sem lehet nekünk másként értelmes egészbe foglalni, mint éppen őrá gondolva és neki a méltó helyet megadva. Ha van valami, ami gyógyít, akkor pontosan ez a gondolat: ő jobban tudja még nálunk is, mi van a javunkra, mint mi saját magunk. Ebben a tényben megnyugodni és ebben az igazságban békességet találni földi életünk igazi beérkezése. Amikor Jézus úgy imádkozik, hogy „mindazáltal legyen meg a te akaratod, ne az enyém”, tulajdonképpen ezt mondja ki. Te Uram, jobban tudod, még mi magunknál is, hogy mi van a javunkra úgy igazán. Az ember persze nehezen mondja ki ezt a döntő igazságot, inkább lázadozik, elméleteket gyárt és másokat hibáztat, esetleg saját magát teszi meg főbűnösnek, de amikor magát a világfolyamatot, az élet összes lehetséges tényével együtt az ő kezéből tudjuk elvenni, akkor már nem sok növekedni valónk maradt.
Rugalmasság és átértékelni tudás – igazi lelki kincsek ezek. Boldog ember, aki nem keseredik bele élete egyik vagy másik olvasatába, hanem tudja újabb és újabb szemszögekből nézni saját magát, a másik embert, és még az élet eseményeit is. A legjobb ezeket mind az Úr kezéből venni. Magamat, mint szerencsétlen, kegyelemre szoruló bűnös embert, akiért azért Jézus nagyon sokat szenvedett. A másik embert, akire a „mentegető szeretet” vonatkozik attól a pillanattól, hogy én magam megmentett emberré lettem. És az élet minden dolgát is az ő kezéből venni, és meglátjuk, minden egészen új színben fog megjelenni. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, te azt is tudod, amit mi emberek még felfogni sem tudunk, és ismered életünk valódi lehetőségeit. Köszönjük, hogy arra tanítgatsz bennünket, miként szemlélhetjük több oldalról és másként azokat a dolgokat, amiket eddig csak egyetlen szemszögből láttunk. Köszönjük, hogy a te Lelked egészen új emberi tulajdonságokkal is megajándékozhat minket, olyanokkal is, amik eddig távol voltak tőlünk. Imádkozunk a belső, lelki rugalmasság csodájáért, hogy képesek legyünk átértékelni és újra gondolni a saját életünket éppúgy, mint másokét és magát az egész nagy életfolyamatot is, aminek részesei vagyunk. Vigasztald, kérünk azokat, akiknek fáj a megtört szíve, ébreszd fel a szunnyadókat, intsed az eltévelyedőket, hogy jó útra térjenek. Adj hűséget a szolgálatban, mentegető szeretetet ellenségeink iránt, és helytállást a kísértések között. Ámen.