A lelkünk átvilágítása

Igehirdetés 2015. január 25.

A lelkünk átvilágítása

Lekció: Luk 9,51-56

Textus: Péld 20,27

„Az Úrtól való mécses az ember lelke, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, a te szavadra lett a teremtéskor a világosság, és te választottad el a sötétséget a világosságtól, hogy helye legyen a világban olyan csodának is, mint az emberi élet. Minden, ami csak él, a fény felé törekszik, hiszen az élet és a világosság összetartoznak egymással. Áldunk téged a megvilágosodás pillanataiért, amikor kiemelkedik lelkünk a sötétségből és homályból, ahova a bűn taszított bennünket, és megpillantjuk a te örök és végtelen jóságodat, ami éltető erő és visszaadja elvesztett hitünket. Fogadj minket magadhoz, mert nem győzelmekre és sikerekre vágyakozunk, hanem atyai szeretetedre, amely megtisztít és felemel, s erőt ad az igazság és méltányosság cselekedeteire. Szólalj meg Urunk, hadd halljuk hangodat, és ragyogtasd ránk orcád világosságát, hogy lehessen valódi békességünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Elég régi igazság, hogy minden emberben lappang egy titok. Ez a titok azonban nem az elrejtett szavak vagy érzések világát jelenti csupán, nem is a múltunkban rejlő, nem túl dicső tetteket, amiket esetleg magunk sem szívesen idézünk fel, hanem az igazi titok maga az emberi lény, vagyis az, hogy kicsoda is igazából az ember. Ahogy a költő mondja:

 

„Vagyok, mint minden ember fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces messzi fény, lidérces messzi fény.” (Ady: Szeretném, ha szeretnének)

 

És a költő azt is mindjárt hozzáteszi:  „De jaj, nem tudok így maradni”  – éspedig azért nem tud így maradni, mert nagyon szeretné magát megmutatni, és azt is nagyon szeretné, ha így szeretnék őt, ahogy van, és lenne valakié. Mélyen őszinte és nagyon emberi szavak, hiszen szeretetre szorulunk mindnyájan, és tökéletesen igaz az a mondás is, hogy „szeretet nélkül csak őrjöngeni lehet.” (Hamvas B.) Ha nincs szeretet, ami elfogad és ami jóságosan feltárja a lényünket, ami segít megmutatni magunkat, a titkunkat, a lényünket, akkor előbb-vagy utóbb felrobbannak az érzések, és az már részletkérdés, hogy ez dühkitörésekben, esetleg fékezhetetlen aktivitásban, vagy éppenséggel rosszkedvben, depresszióban és tehetetlenségben mutatkozik-e majd meg. Az emberi életnek éppen oly nagy és súlyos ösztöne a magunk megmutatásának igénye, mint a létfenntartás és a faj fenntartása; tehát ahogyan elemi erővel érint az eleség megvonása vagy a jó társ hiánya, éppen olyan súlyos lelki zavart okoz, ha nem tudunk kibontakozni, méltó módon megmutatkozni, kik is vagyunk valójában. A dolgot nehezíti, hogy magunk előtt is titok, mi rejlik a lényünk mélyén: csakis kommunikációban, másokkal való kapcsolatban és “párbeszédben” tárul fel, mi is lakik ott.

Mai igénk üzenete, hogy az örökkévaló Isten, akié egyedül a halhatatlanság, és aki maga hozzáférhetetlen világosságban lakik (1Tim 6,16) – adott nekünk, embereknek egy kicsi mécsest, éspedig a saját lelkünket, mely csodás módon alkalmas arra, hogy bevilágítson lényünk legsötétebb mélységeibe. Ez jó hír, valódi evangélium; hiszen elég sokan letesznek arról, amit egy 20. századi német filozófus, Karl Jaspers úgy nevez, hogy „az egzisztencia átvilágítása”. Azt mondják, nekem az úgyse megy, s ha eddig nem sikerült, már úgyis mindegy – és élik is a maguk átvilágítatlan életét. Viszik őket tulajdonságaik egy bizonyos irányba, amit utólag aztán úgy szokás nevezni, hogy sors.

 

A tapasztalat azt mutatja, hogy az átvilágítatlan lelkű ember egy sereg negatívummal kell megküzdjön, s ez a megküzdés gyakran egyáltalán nem is sikerül. Csak néhány jelét hadd soroljam fel, a magam megfigyelései szerint mivel jár, ha elmarad lényünk átvilágítása. Az ember például maga sem érti, hogy került oda, ahol van, és jobb híján az előbb már említett sorsot emlegeti. Aztán, az ember megismétli a gyarlóságokat, amik már bajokat okoztak az életében, mintha körben járna, s mindig újra ugyanott találja magát – pedig összesen arról van szó, hogy saját átvilágítatlan tulajdonságai vezérlik. De ide tartozik a szubjektivitás is: akit szeretünk, azt segítjük, akit nem, azt cserbenhagyjuk vagy hátráltatjuk. És ennek jellemzője az önsajnálkozás is, mint életmagyarázat, a kudarcok feldolgozásaként, pontosabban fel nem dolgozásaként; aztán a méltatlan és súlyosan negatív érzések és gondolatok, valamint mindenképpen a másokkal való diszharmonikus embertársi viszonyulás. A tanítványok kérdezik, kérjenek-e égi tüzet a samáriaiakra, mert azok éjszakára nem fogadták be őket – és Jézus így dorgálja meg őket: nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. (Luk 9,55) Hát ez a baj: nem tudjuk, milyen lélek lakik bennünk, csak visznek minket a bennünk lakó mélység, a pusztulás és harag erői.

Az egyik ember mindig goromba – átvilágítatlan a lelke; a másik mindig hűtlen, az is átvilágítatlanságból fakad. Akad, aki folyton panaszkodik és másokat okol, ő ott se volt, csak a többiek tehetnek mindenről. A következő szeret úgy tenni, ő aztán mindenhez ért, s hozzá is szól mindenhez, kivétel nélkül, amiről csak szó esik. Megint más folyton magáról beszél, nincs számára érdekesebb téma – soroljuk tovább? Ez mind a lélek átvilágítatlansága.

De emeljük fel fejünket és lássuk meg e vasárnapon azt, aki “hozzáférhetetlen világosságban lakik”, hiszen tőle kaptuk lelkünket, e parányi, mégis végtelenül értékes kis mécsest, aki révén – és vegyük észre, hogy a Biblia itt nem azt mondja, hogy „ami” révén – mégiscsak bárki bepillanthat lénye mélységeibe. Az apostol egyébként továbbviszi a gondolatot, mikor azt mondja, hogy nem csak saját szívünk mélységeit, de még Isten mélységeit is vizsgálja a lélek (1Kor 2,10), vagyis kimondhatatlan méltóság embernek lenni. De most maradjunk a saját mélységeinknél. Van egy néhány terület, ahol különösen fontos lenne, hogy az ember képes legyen magát átvilágítani, de ezek közül csak ezeket hadd említsem: az indítékok, a hangulatok és a szándékok világa.

Igen, legelőször is az indítékok világa. Ha azok rejtve maradnak, nem sikerül levenni álarcaikat, akkor sok bajt és még több sebet okozhatnak. Vegyük a hozzánk legközelebb álló vágyat, az élet akarását. Ezt igazán senki nem kifogásolhatja bennünk, hiszen az élet éhsége, vagy amint ezen a héten estéről-estére hallottuk, az élet szomjúságának (Ján 4.) vágya ott van mindenkiben. De ha már a hatalmi ösztön húzódik meg mögötte, és az „élni akarok” címszóval valaminek vagy valakinek a megszerzése a cél, tekintet nélkül a következményekre, akkor talán jobb lett volna idejében átvilágítani azt a nagy életszomjúságot. Vagy vegyük a segítést és a gondoskodást, ami önmagában elemi szülői kötelesség – egészen addig, amíg a gyermekek nem kezdenek el felnőni, esetleg már régen családosak. Amíg a gondoskodás rászorultságot segít meg, vagyis szükséget elégít ki, addig rendben van – de amint már a segítő uralkodni vágyását takarja, s valójában arról van szó, valaki ezen a címen – mi csak segíteni akarunk nektek – beleszólhasson a fiatalok életébe, akkor már tanácsos lenne átvilágítani. Még a bíróság is mérlegelni szokta, mit milyen indokból követtek el; és a szándéktalanul, gondatlanságból történt emberölést az ószövetség is csak száműzetéssel büntette, nem pedig halállal, mint az előre elhatározott, szándékos gyilkosságot. Mert az indíték, ami a cselekedet mögött van, éppen olyan fontos, sőt néha fontosabb, mint maga a tett.

Aztán a hangulatok világa. Ezt megint nagyon tisztelni szoktuk, és valóban meg is kell érteni, ha valakinek éppen rosszkedve van, nyűgös, fáradt vagy éppen csalódott. De az már, hogy a hangulatok nevében bármi megengedhető, mulasztástól kezdve a szolidaritás felmondásáig, talán túlzás. Elég sok zűrzavar támadt már a világban csak abból fakadóan, hogy valakinek ilyen vagy olyan kedve volt. Komoly élethelyzetekben, amikor sok múlik egy-egy döntésen, különösen fontos, hogy fölé tudjunk emelkedni a hangulatainknak. Rossz kedvem van ugyan, de nagyon ártanék neked, vagy egy fontos ügynek, ha ennek jegyében viselkednék – hát átvilágítom a lelkemet, hadd lássam, miért is van tulajdonképpen rossz kedvem. A klasszikus példa Jónás – aki várta Ninive pusztulását, egy kis ingyen tűzijátékot, kívülről, nézőként – és mivel az nem jött, hát meg akart halni. „Jobb meghalnom, mint élnem” mondta. És az Úrnak egy tököt kellet felnövesztenie egyik nap, a másikon pedig egy féreggel elszárasztatni, hogy megértse Jónás, a sok-sok ember, aki ott él abban a nagyvárosban, és szánalmasan nem tud még különböztetni jobb keze és bal keze között – talán mégis nagyobb érték, mint az ő rossz hangulata.

Leírják a történészek, hogy 1963-ban majdnem kitört a 3. világháború. A szemben álló világhatalmak képviselői fenyegették egymást, nyilatkozatokkal, rakéták telepítésével, majd tengeri hadiflották felvonulásával, és amikor az atombombás veszély már tényleg közel jött, akkor a döntő pillanatban kölcsönösen olyan táviratokat küldtek titkos csatornákon egymásnak, amitől a másik elképedt, hogy nahát, ilyen rossz lelki állapotban vannak odaát? Akkor hát ők is csak emberek, mint mi, nem vadállatok – és a már kiadott rakéta-kilövési parancsot – mert volt ilyen – az utolsó utáni pillanatban mégis felülbírálták. Mi történt? Az a különös mennyei ajándék, hogy átvilágították – egymás hangulatát. A magukét nem tudták, de a döntő pillanatban néhányan mégiscsak embernek bizonyultak, és a hangulatok mögé néztek, ha mindjárt egymás világában gondolkodva is. Milyen jó lett volna, ha nem jutnak idáig – talán éppen saját lelkük átvilágítása tette volna ezt lehetővé már hamarabb, az egész lakott föld végveszélyének közelsége nélkül.

Végül a szándékok világa, vagyis a jövő. Vannak, akik szeretnek rémeket látni, és olyasmitől is rettegnek, hogy majd bekövetkezik, ami abszurdum, mások pedig az egészen kézenfekvő veszélyekbe is félelem nélkül sétálnak bele. Hol a határ? Mit vegyünk mértékül, amikor a jövőt formáljuk döntéseinkkel? Az emberi józanság sokat ér, de önmagában kevés, vagy néha éppenséggel túl sok. Egyetlen igazi mértékünk van, ez pedig Isten világossága. Az a nagy és hibátlanul tökéletes világosság, amely a saját vesztébe futó embervilágnak elküldte Krisztust, hogy legyen a világ világossága. (Ján 8,12) Az ő fénye nélkül bizony összezavarodnak a szándékok: jót akarunk, és rossz sül ki belőle. Ahol pedig ő ott lehet, az történik, amivel József summázza testvérei gyilkos szándékainak kudarcát: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.” (1Móz 50,20) Hát erre a világosságra van szükségünk, Isten közelségére – és mi is megvilágosodunk általa.

De embernyi emberekre is szükség van, ránk s másokra is, éspedig őszinte és jó kommunikáció formájában. Emberek jóságából tudunk ráeszmélni ugyanis Isten szeretetére a legközvetlenebbül. Isten atyai voltát is az ember Jézus által értjük meg – hát szolgáltassuk ki ezt a szeretetet és jóságot mi is azoknak, akiknek szüksége van rá, s meg fognak változni. Megvilágosodnak, ha arra van szükség, megtanulnak megbocsátani, ha arra, s elkezdenek maguk is szeretni.

De minden mi magunkkal kezdődik. Azzal, hogy a parányi mécses, a Teremtőnktől kapott lelkünk elkezd befelé világítani. Először lelepleződnek indítékaink, aztán átvilágítódnak hangulataink, végül pedig tisztává és világossá, igen, isteni értelemben, az ő fényétől áthatottan “világossá” lesznek a jövőt formáló szándékaink. Így jutunk el onnan, hogy „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” odáig, hogy „Az Úrtól való szövétnek az ember lelke, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.” Hát így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, légy áldott, hogy asszonytól születve tökéletességre jutottál és örök üdvösség szerzőjeként a világ világossága lettél. Magad mondtad, hogy aki téged követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága, vagyis a tisztázott, szép emberi élet. Add nekünk ezt az ajándékot, amikor megtanítasz önmagunkba nézni és tisztába jönni indítékainkkal, hangulatainkkal és szándékainkkal. Adj világosságot szívünkben, emberi kapcsolatainkban, és gyógyítsad a sokféle módon beteggé lett embervilágot áldott, lelki napfényed erejével. Áldd meg e szent nap hátralévő óráit, és vezess a most következő hét napjainak feladatai között, hogy magunk is forrásai lehessünk a világosságnak.  Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.