A magabiztosságról

Igehirdetés 2016. augusztus 21.

A magabiztosságról

„Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.” (Lk 23,12)

Találkozunk a mindennapokban emberekkel, akik szelídnek vagy éppenséggel megszeppentnek tűnnek. Amikor azonban arra kerül a sor, nem tennék-e meg ezt vagy azt, most az nagy segítség lehetne valamilyen összefüggésben, akkor hirtelen kiderül, hogy olyan befolyásolhatatlanok és önfejűek, mint egy bivaly. És a fordítottja is gyakori: emberek elszántnak tűnnek, fennhangon hirdetik ezt vagy azt a nevezetes hitüket és elkötelezettségüket, aztán az első komolyabb erőpróbánál kiderül, mint Péterről a főpap udvarában, hogy mi is rejlik a nagy hangerő mögött.

Magabiztosság – ez a téma elég trükkös és bonyolult, szinte olyan, mint egy többfenekű hajó és annak biztonsági szeleprendszerei: nehéz átlátni, mi micsoda benne és hogyan működik. Emberi lelkünk, melynek tulajdona vagy hiánya a magabiztosság, önmagában is összetettebb rendszer minden elképzelhető gépnél, sőt számtalan géprendszerénél együttvéve is – így hát nehéz néhány általános igazsággal leírni, micsoda is valójában az a „magabiztosság”. Olykor nélkülözhetetlen kellék, mondjuk egy leánykérésnél – hiszen ki mondana boldogan igent egy „talán meg kellene kérjelek, de az még nem biztos…” jellegű ajánlatra? Máskor meg éppenséggel ellenszenvet kelt valaki az ellentmondást nem tűrő, túl magabiztos kiállásával – vagyis nincs egyszerű válasz arra, jó dolog-e vagy sem. Akinek kevés jutott, általában irigyli a többieket, akinek viszont sok, az észre sem veszi ezt, vagy éppenséggel szenvedi a következményeit. Manapság bizonyos munkaadók már aszerint adnak oda egy állást valakinek, hogy megnézik, miket posztol az illető a facebook-on, mert a megnyilvánulásaink valamilyen módon árulkodnak arról, kik is vagyunk. Mindig az „összbenyomás” érint bennünket egy másik emberrel kapcsolatban, s nehéz megmondani, abban milyen szerepe van a valakiben meglévő, vagy belőle éppenséggel hiányzó magabiztosságnak.

A Biblia sem foglal állást elvi síkon és úgy általánosságban a magabiztosságról – de elénk ad ezerötszáz oldalon egy hatalmas képeskönyvet sok-sok helyzet és lehetőség felmutatásával, mintha ezt mondaná: így is lehet, úgy is, sőt amúgy is – tessék választani! Ma mindenesetre két magabiztos államférfi képmását jeleníti meg számunkra a passió-történetben Jézus arcképe mellett – mint a bírósági tárgyalásokról készült rajzok szokták az újságokban, tartalmazva a legfontosabb, üzenet-értékű emberi vonásokat.

Pilátus az első – aki nagyvárosi rómaiként unja a világvégi palesztinai provinciát, és idegesíti a zsidók vallásossága, amit babonaságnak tekint. Határozott és kegyetlen azonban, amint a pozícióját érinthetik – gyorsan keresztre ad egy lázadót, mert félő, hogy a császárig jut a híre egy helyi zavargásnak, amit ő római helytartóhoz méltatlan határozatlansággal kezelt. Pedig Jézusban a maga részéről egy álmodozót, afféle ártalmatlan vallási megszállottat lát, akiből évente több is elé kerül. Nem szidja ez Rómát, állapítja meg magában – nincsenek is fegyveres támogató csoportok mögötte. Pilátust ez érdekli. El is akarja engedni Jézust a főpapok vádjai dacára, egészen addig, amíg a népet föl nem heccelik, s el nem hangzik a vád, immár Pilátus ellen: ha ezt nem ítéled el, nem vagy a császár barátja! Ez az Achillesz-pontja, itt sebezhető, s maga sem veszi észre, hogy ügyesen, ennek kihasználásával játszanak vele. Mondhatjuk, nincs elegendő önismerete.

Magabiztossága mögött a zsidók lenézése és hitük megvetése rejlett, amihez társult a római katona felsőbbség-érzete, és a megszállott nemzet hagyományainak, szent iratainak nem-ismerete. Önmagát a centrum hivatalos képviselőjének, alattvalóit pedig mindenestől szánalmasan vidékinek, „provinciálisnak” tekintette – mert a hatalmi viszonyokat és a hivatali elöljáróival való kapcsolatát magától értetődően messze fontosabbnak tartotta a szellemi igazságoknál.

Ma is tömegek élnek ilyen megfontolásokkal, s tegyük hozzá, hasonló magabiztossággal. Mert a tudatlanság és a gőg rendszerint kéz a kézben járnak, ez nem is történhet másként. Minél tudatlanabb és korlátoltabb valaki, annál inkább szüksége van egy karakteres maszkra, amit maga elé tartva ezt mondhatja: én is vagyok valaki. A lélektan ezt kompenzálásnak hívja: a belülről bizonytalan ember csuda magabiztosan, sőt lehetőleg támadóan lép fel bizonyos helyzetekben. Lepleznie kell valahogy a valódi igazságot, hogy – belül s az igazán fontos dolgok tekintetében – mennyire bizonytalan.

A tudatlansággal nem az a baj, hogy hiányoznak az ismeretek, bár ez sem mellékes, hanem inkább az, hogy hiányzik a tudás megszerzésének vágya is. Emberek nem „éhezik és szomjúhozzák az igazságot”, pedig úgy áldott életet élhetnének. (Mt 5,6) Ilyen értelemben sokkal „több bizonytalanságra” volna szüksége a legtöbb embernek, éspedig olyan fajtára, amiből valódi megismerésre törekvés következik. Pilátus tudja, amit tud, s az tökéletesen elég is neki – így adja aztán keresztre a világ Megváltóját, s kerül bele a Krédóba – cseppet sem véletlenül – hanem az Isten Fia ellenpontjaként, mint aki alatt csak szenvednie lehetett az igaznak. Óvjuk meg magunkat a mindentudás illúziójától, és különösen mások megvetésétől! De még attól is, hogy nem ismerjük el, szinte semmit nem tudunk abból, amit tudnunk kellene! Parányi és töredékes a tudásunk éppen a legfontosabb dolgok terén. Néha ugyan felnagyítjuk azt a keveset, amit tudásnak vélünk, s úgy teszünk, mintha magabiztosak lehetnénk vele – ám ez alapjában szánalmas próbálkozás. Pilátus önelégült volt a csekély tudásával, lenézte az egész korabeli tarka keleti népséget, s azt várta, mikor kerülhet már a birodalom valamelyik fényesebb és előkelőbb városába.

Neki a Jézus ügye jelentéktelen, mindennapos ügy volt, de arra mégis jó, hogy általa helytartói pozícióját javítsa. A provincia egynegyedének, Galileának elöljárója, Heródes, éppen Jeruzsálemben tartózkodott az ünnep miatt. Őt nagyravágyó, eszes, pompakedvelő emberként ismerték, Jézus egy alkalommal rókának is titulálta. (Lk 13,32) Nem lévén római vérből, megvetett volt Pilátus számára, egyébként pedig vetekedtek is egymással Tiberius császár kegyeiért. Most Pilátustól gesztusként megkapja Jézust, a nevezetes foglyot egy kihallgatás erejéig, s az eddigi feszült viszony után innentől már barátoknak tekintik egymást. Örök mementó ez arról, milyen az, amikor a Jézus ügye csak eszköz valami elérésére – nem pedig maga a cél. Kevés szomorúbb ”jó fordulat” képzelhető el ennél: szerezni valamit a Jézus ügye révén – őt magát pedig elveszíteni… Hát ez Pilátus figyelmeztető üzenete! Ugyan mi az, ami annyit ér, mint Krisztus – a kérdések kérdése az életben!

Lássuk azonban Heródes arcélét is. Hírből ismerte „a Názáretit”, hallott eleget a körülötte történt gyógyulásokról, s ezért most sokáig kérdezgeti – remélve, valami csodát tesz majd a nevezetesség a szeme láttára. Az ő kapacitása ennyi: az élet a szórakozásért van. Élet-halál uraként is igazi tömegember, aki a cirkuszban érzi magát legjobban. Otromba tréfát űz Jézusból, amikor látja, hogy nem megy vele semmire – s úgy küldi vissza Pilátusnak, királyi maskarába öltöztetve – akkor legalább szórakoztassuk el magunkat… Ebben az uralkodóban az élvezetekért élő embert láthatjuk, ami valójában egyszerű lelki éretlenség, mondjuk úgy – infantilizmus. A gyerek véli azt, hogy az élet az élvezetekért van s annyit ér, amennyi örömöt megszerzünk benne. Érettebb szív tudja, hogy itt sem a küzdelem, sem a szenvedés nem elkerülhető, s ezért foglalja össze az Apostoli Hitvallás is Jézus egész földi életét ebben az egyetlen szóban: „szenvedett”.

Heródes azonban szórakozni akar, és Jézusban sem lát mást, mint eszközt erre. Silány életprogram üresség ellen olyasmivel harcolni, ami még nagyobb ürességet hagy maga után – de erre mindig későn ébred, aki nem talált jobb tartalmat magának. Szomorú látni, kik is vezetik egy nagy birodalom tartományait teljhatalmú úrként ott, ahol a Jézus útja is vezet…

Az embernek nem kell keresnie a szenvedéseket, eljönnek azok maguktól, de fel kell nőnie hozzájuk – vagyis élete elkerülhetetlen kínjaiból a legértékesebb tanulságokat kell kihoznia. Az csak a mesék világában van, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Az élet szenvedés, és nekünk ezt a szenvedést nem csak meg kell élni, mert elkerülhetetlen, hanem fel is kell emelni és át kell nemesíteni. Ettől és ennyiben vagyunk emberek. Heródesnek esze ágában sem volt ezen az úton járni. Úgy írta be magát a történelembe, s minden bizonnyal az Örökkévaló emlékezetébe is, hogy kicsúfolta Krisztust. Még annyit tudunk róla, hogy amikor új várost alapított Galileában, azt a császár iránti hízelgésből Tiberias-nak nevezte el, s a Genezáreti tavat is átkeresztelte Tibériás-tengernek.

Jézusról viszont összesen annyit olvasunk, hogy Heródes előtt állva – hallgatott. A hallgatás sokértelmű dolog, amit meg kell fejteni. Erről a hallgatásról itt azonban egy valamit egészen pontosan tudhatunk: értünk történt. Jézus nem vitázott, se nem védte vagy igazolta magát Heródes előtt – aki egyébként a betlehemi gyermekgyilkos, az un. Nagy Heródes fia volt. Neki ott már csak a mi üdvünk volt fontos, semmi más. Hallgatása arra mutat, annak előlege, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!” – ami pedig a semmilyen formában soha meg nem haladott, s meg nem haladható végső szeretet fohásza a kereszten.

Ő azért hallgatott Heródes előtt, hogy tanítson minket „egymásért hallgatni”. Nem vitázni, nem igazolni magunkat – ezeket tudjuk magunktól, tanulás nélkül is. Sajnos tudjuk. Itt egy egészen más út nyílik fel: hallgatok érted, hátha előre lépsz. Hallgatok érted, hátha javadra lesz! Valaki ugyanis értem is hallgatott, mikor Heródes előtt állt, pedig az életéről volt szó – hát én is megpróbálkozom vele. Teérted, aki ugyanolyan küzdő ember vagy, mint magam, s talán holnap majd én tanulok valamit tőled és általad, ami előre viszi életünket. De lásd, a szeretet jele olykor a hallgatás.

Ez a hallgatás a Jézus részéről már nem Heródesnek szólt, és nem is a vallomás megtagadása volt, amivel foglyok olykor élni szoktak a maguk mentésére – ez a hallgatás a végtelen és örök szeretet csendje volt, ahogyan Isten nézi mennyei magasából földi bukdácsolásunkat. Türelmes szeretetből való hallgatás, amivel ő elképzelhetetlenül nagylelkűen teret ad az embernek élete idejére, nyilvánuljon csak meg szíve tartalma szerint. Jézus átvette az Atya végtelen nagy türelmét irántunk, s olyanná lett, mint ő – hisz maga is mindenkor szelíd csöndben figyelt az egek Urára.

Jézusnak ezt a hallgatását nem sajátíthatjuk ki magunknak, mert az egészen az övé. De azért szépen csöndben maradhatunk magunk is, amikor a dolgok logikája szerint éppen indulatos visszavágás következne – s a csöndben elgondolkodhatunk azon, ugyan miért is olyan fontos, hogy nekünk igazunk legyen. Hallgathatunk olyankor is, amikor minden szó csak áltatás lenne, a csönd pedig egyszerű, nemes tartózkodás. Egy hazakészülő, terminális beteg ágya mellett néha ezt kell tennünk. Itt vagyok, veled vagyok, és – veled hallgatok. S van „ideje a hallgatásnak” (Préd 3,7) olyankor is, amikor az nekünk tesz a legjobbat, saját megtisztulásunkat szolgálja. Nem is kell ezt tovább sorolni, értjük már, ugyan mit is jelenthet a régi mondás: „Hallgatni arany – beszélni ezüst.”

Amikor a Jézus követésében előre lépünk, s magunk is elérjük, ha csak pillanatokra is az „aranyló hallgatást”, amivel belső világunkban azonnal az Úr szavának teremtünk helyet – akkor értékesebbé vált a lényünk, gazdagabb lett mivoltunk. Kinyílt az ég, s ez földi életünk legnagyobb kincse. Ne bánkódjunk, ha nem tudunk folyamatosan és mindig ebben létezni – bár ez sem lehetetlen – hanem örüljünk annak a kevésnek is, amennyire éppen most képes úton járó, szakadatlanul változó önmagunk. Fogunk még előre lépni, sőt találunk utat Istenhez is! Nem egyébért, hanem éppen ezért s evégre vagyunk itt!

A magabiztosságról gondolkodtunk hát két nagyon is magabiztos arc vizsgálgatásával. Egyik a hatalom megtartásának, másik az élvezetek megszerzésének embere – s mindketten el is érik céljaikat. Pilátus prokurátor marad Jeruzsálemben, ára a galileai álmodozó, vallási megszállott keresztre feszítése; Heródes pedig immár Pilátus barátjaként élheti világát Galileában új felesége, Heródiás mellett, minden bizonnyal felettébb boldogító módon. Sötét arc mind a kettő. Ám ott van mellettük egy harmadik, a világító arc. Neki nincs hatalma, sem lakomázó örömünnepei – csak szelíd jósága. Szívünkkel mégis őt választjuk, mert legjobb mivoltunkat erősíti.

Ő nem „magabiztos”, holott pontosan tudja, mit akar. A Jézus határozott, kristályos döntései mögött valami egészen más található, mint az uralkodók önteltsége – ez pedig a bizonyosság. „Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted!” (Lk 11,25-27) – nála ebből indul ki minden. Ez alapozza meg, ez tartja meg irányát annak, amit csak szól és tesz. S ezt nem lehet helyettesíteni sikeres politikai manőverekkel, sem hírnévvel, sem pedig pompával vagy akár tömérdek tudással – mert ez az igaz ember, az „Ember Fia” egyetlen fontos vonása. Bízik Istenben, sőt rábízza magát. Ami fényévekre van a „majd lesz valahogy” hitbeli tunyaságától: a kereszten azt vetették Jézus szemére, hogy „bízott Istenben”…! (Mt 27,43) Hát maradjon a mi törékeny, illékony életünk után is majd összesen ennyi: bízott Istenben. S akkor nem kell majd aggódnunk e földi életünk, de örök sorsunk felől sem. Így legyen! Ámen.

Imádság

Urunk, előttünk jártál a szenvedésben és győztél. Hadd kövessünk az Atya iránti igen útján, kegyelemből dicsőségbe! Ámen.