A magától eljövő idők

Igehirdetés 2014. május 11.

A magától eljövő idők

Lekció: Ap Csel 17,22-28
Textus: Ap Csel 3, 17 és 19, Ap Csel 17,28

„Most már tudom, atyámfiai, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint elöljáróitok is…Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, és eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje.”

„Mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.”

Imádkozzunk!

Urunk, a sugárzó napfény rád emlékeztet, a te határtalan szeretetedre, mint ahogy a termékenyítő esővel teli felhők is jóságodról és gondoskodásodról beszélnek. De ha igazán eléd állunk, zavarodottság és szégyen vesz erőt rajtunk, hiszen még ahhoz is a te segítséged kell, hogy ne éljünk önáltatásban és magunk mentegetésében, hanem képesek legyünk szembenézni valódi állapotunkkal. Látod Urunk, a te segítségedet és vigasztalásodat kérjük, holott ellened vétettünk. Mégis milyen jó, hogy hozzád jöhetünk, aki minket semmiképpen ki nem vetsz, el nem utasítasz, hanem magadhoz ölelsz és feloldozol bennünket attól, ami nyomaszt. Hadd dicsérjünk téged felszabadultan, teljes szívvel, és megújult élettel – ezt kérjük ebben az órában, és tudjuk, hogy Krisztusért sokkal inkább megadod, mint azt mi kérni merészeljük. Ámen.

Igehirdetés

A Biblia egyik legszebb pár sora arról szól, hogy mindennek megvan a maga ideje. (Préd 3,1-8) Születés és halál, háború és béke, építés és elbontás, szólás és hallgatás, gyász és tánc…ha eljönnek életünkben a nagy és súlyos élet-valóságok, akkor fel kell nőjünk hozzájuk. Készületlenül és méltatlanul is megélhetjük őket, de csak az van a hasznunkra, ha megtaláljuk minden életfordulatnak a maga méltó értelmezését. Az évszakok változásáról is vehetjük a példát, hiszen a tél után most is itt a tavasz, s az orgonaillatra máris eljött az akác meg a jázmin, amit szépen sorban a hársfa illata szokott követni, mégpedig anélkül, hogy mi emberek bármit is hozzátehetnénk ezekhez a változásokhoz, hiszen az idők változásaitól, mintegy maguktól jönnek el. Számomra mindig különösen is kedves ajándék, amikor először fecskét láthatok egy hosszú tél után az égen cikázni – mert lám, ezek a tenyérnyi kis lények ezerötszáz kilométert repültek, hogy itt lehessenek velünk. Jó nekik itt, ahol mi élünk, és vajon nekünk, embereknek miért ne lehetne jó itt? Ha ők megtalálják a helyet tengereken átrepülve, ahol tavaly világra jöttek, és ahova most „nyaralni” jöttek – ugyan miért ne találhatnánk meg mi is a magunk helyét ebben a világban?
Az ige szerint az életben különböző idők jönnek el, és a mi dolgunk nem kevesebb, mint hogy megfeleljünk a hozzánk eljövő időknek. Egyebek közt megvan az ideje életünk megjobbításának is, amely idő egyszerűen eljön hozzánk, és ha mégis anélkül száll el a fejünk felett, hogy egyáltalán észrevennénk, akkor annak magunk látjuk a kárát. Talán csak marad minden a régiben, talán már eljön a megkeményedés és a megátalkodás is – egyik sem túl bíztató lehetőség. Jó ezen elgondolkodni, hogy amint a télre jön a tavasz, úgy az ember életében is jön a szétesés és a csöndes elpiszkolódás idejére a megtisztulás és az újra megépülés ideje. Aki nem veszi észre ezt a kegyelmi időt, és nem él vele, az megy tovább a hibás úton, ahol nem talál „felüdülést”, hanem él továbbra is a nyűgös elégedetlenségben, a mások hibáztatásában, a szorongásban, a gyanakvásban, és mind a többi negatív lelkületben, amik pedig még a fizikai egészségünket is aláássák. Pedig élhetne az ember örömben, hálában és tiszta szívvel mások javán munkálkodva, vagyis szeretetben is. Hát kapjunk kedvet a pillanatok valódi tartalmának felismeréséhez, hiszen ettől vagyunk igazán emberek.
Tudjuk, hogy kétféle idő létezik a Szentírás fogalmai szerint. Egyik a telő-múló idő, ahogy az órák követik egymást, meg a napok és az évek is a naptár lapjai szerint. Az ilyen időnek mennyisége van, ezért mérhető, amint az órákkal azt meg is tesszük, és az ilyen idő egyszer minden ember életében lejár. A másik fajta idő a lehetőséggel teli pillanat, amikor alkalom van valamire, és az alkalom nem tart örökké, hanem elég hamar lezárul. Az ilyen időnek nem mennyisége, hanem minősége van, és boldog ember, aki felismeri, melyik órát mire is kapta a maga életében.
Ha ez valóban így van, akkor érdemes azon elgondolkodnunk, hogy sehova nem kell sietnünk, és semmit nem kell sürgetnünk, mert az idők úgyis eljönnek hozzánk. Ahogyan nem tudjuk siettetni a tavasz beköszöntését, mert az a tél után magától jön el, hát úgy jön el hozzánk, teljesen magától életünk megjobbításnak ideje is. Ez, amikor eljön, mindig megfordulással jár, ahogyan van téli és van tavaszi napforduló is – és ez a mi emberi világunkban pontosan arról szól, hogy eddig mentünk egy irányba, de annak lejárt az ideje, valami másnak kell következnie – mi pedig észrevesszük ezt, és változtatunk az utunkon. Megfordulni, vagy bibliai szóval élve megtérni csak az tud, aki hajlandó magába nézni és korrektül megállapítani, hova jutott, miben is van ő jelenleg valójában. Ilyenkor a nagy kérdés az, hogy tényleg észrevesszük-e, hogy a szétesés ideje, a tél után következnie kell már az újraépülésnek, a tavasznak, a feléledésnek. Minden új kezdet önvizsgálatból fakad, és ha ezt valaki elmulasztja, ne csodálkozzon, hogy nem lép tovább, marad a maga régi vágányain.
Igei szóval azonban nem csak azt mondhatjuk, hogy az életünkben új szakaszok jöhetnek el, hanem azt is, hogy maga az Úr is eljön. Ezt valljuk a Hiszekegyben is, ha hittel mondjuk azt a mondatot, hogy Jézus az Atya jobbjára ült, de : „…onnan jön el ….” – vagyis mi túlláthatunk a magunk életének apróbb, sőt, még a nagyobb ügyein is, egészen oda, hogy ő eljön! Éppen ezt tapasztalták meg a húsvét utáni tanítványok, hogy Jézus egyszerűen eljött hozzájuk, noha az ajtók be voltak zárva a félelem miatt. De ő eljött. És látunk emberi életeket ma is, ahova ő eljön, és átalakítja azokat az életeket. Eddig önző és erőszakos volt valaki, ezután pedig megtanulja az Úrtól, aki eljött hozzá, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és az illető nyugalmat talált a lelkének. Eddig élt valaki önsajnálkozásban és felelőtlen önsors-rontásban, talán egy szenvedélybetegségben vagy valamilyen emberi, lelki tulajdonságának hatalma alatt – de az Úr eljött hozzá, és lett belőle szabad ember. Erősödjünk hát meg ebben a hitünkben, ha pedig nincsen még ott ez a hit a szívünkben, akkor alapozzuk meg magunkban, és kezdjünk el ráépíteni mindent – és legyen a hiten is túlnőve immár tudássá, hogy ő – eljön.
Mondhatnánk azt is, hogy függesszük tekintetünket az égre, mint a tanítványok tették Jézus mennybemenetelekor – de az égi angyalok azon a napon azt mondták nekik: Mit álltok itt égbe függesztett szemekkel? Ez a Jézus, akit láttatok most átmenni a látható világból a láthatatlanba, ugyanígy jön majd el hozzátok, ahogy láttátok őt felmenni a mennybe. (Ap Csel 1,11) Amíg pedig ő így eljön hozzánk, addig, ránk bízza, hogy meghozzuk a magunk döntéseit. Ebben vagyunk nagyon emberek, hogy magunk kell megtöltsük tartalommal a pillanatokat. Szabadok vagyunk, és bár a szabadság néha nagy kín, és látjuk, hogy emberek nem tudnak mit kezdeni vele, szinte menekülnek tőle, és hálásak, ha valaki gondolkodik helyettük – hát a felelősséget mégsem vethetjük le magunkról. Az életünk pontosan olyan lesz, amilyenné magunk tesszük. Amilyen tulajdonságoknak engedjük, hogy vezéreljenek bennünket, amilyen érzéseket magunkban táplálunk, amilyen barátokat és tanítókat választunk magunknak, hát olyan lesz az életünk, annak pontosan megfelelő. És semmi jogunk panaszkodni és elégedetlenkedni, mert a felelősség a miénk.
Ez az igazság arra biztat bennünket, hogy vegyük birtokba a saját képességeinket, legyünk tudatában annak, hogy mire vagyunk képesek és hol vannak a határaink, s kérdezzük csak meg magunkat, vajon betöltjük-e lehetőségeinket, vagy pedig a léc alatt szaladgálunk át. Hány embert tesz lelki rokkanttá a saját testi vagy szellemi tunyasága! Pedig mindnyájan kapunk bőven lehetőséget, igazán senki nem panaszkodhat, hogy neki semmi nem jutott. Aki csak egy kicsit is körülnéz, hamar megtalálhatja a maga feladatát a közvetlen létfenntartáson túl, hiszen annyi, de annyi nyomorúság van ebben a világban. Annyi embert nincs, aki meghallgasson, annyi tévelygő, iránytalan élet keres magának valami érvényes és méltó példát, amihez igazíthatná magát. De ha nem fordulunk is azok felé, akik így nagyon rászorulók, mindig vannak ránk bízottak, gyermekek, elaggott szülők, vagy ott a társ, akinek megértésre van szüksége, és ott a gyülekezet is, ahol volna mit tenni sokaknak. Igen, meg kell hozni a magunk döntéseit, és azok szerint kell élni. Vannak persze álhatatlan természetek, akik mindig szükségét érzik, hogy megváltoztassák az irányt, amerre éppen mennek – szerencsére ők a rosszban sem szoktak nagyon állhatatosak lenni, és ezért az sem ver igazán mély gyökeret bennünk. De elgondolkodni és magukba nézni nekik is nagyon szükséges, mert megfordulni anélkül senkinek nem szokott sikerülni. Érett, felnőtt lélekké csak az lesz, aki vállalja a maga döntéseit, és tudja, hogy azok nélkül csak iránytalan bolyongás, állandó keresés az élete, amiben mégsem talál igazán semmit. Eszünkbe juthat Ödisszeusz, aki húsz esztendőn át bolyongott, de tudta, hogy valahol várja őt Ithaka, elhagyott hazája, ahova egyszer hazaérhet. Milyen más úgy bolyongani, hogy tudjuk, vár bennünket a hely, ahová valóban tartozunk. És amikor eljön majd a végső óránk, az sem történetesen ér bennünket, hanem pontosan akkor, amikor annak a maga ideje van.
Hogyan állnak tehát a dolgok? Az-e fontos, amit mi határozunk el, amivel mi magunk töltjük meg a pillanatot, vagy pedig az, amivel örök Atyánk akarja megtölteni azt? Az Isten nélküli ember csak saját magát, a saját döntéseit látja, és azokat véli fontosnak. A kegyes ember, ahogyan ezt mostanában Kalauzunk szerint Jób barátainál is látjuk, egyre kevesebbet tulajdonít az emberi lehetőségeknek, és lehetőleg mindenben a mennyei akaratot azonosítja. A valóság ezekkel szemben az, hogy az Örökkévaló ugyan ránk bízta, hogy hozzuk meg a döntéseinket és legyünk is felelősek azokért, tartsuk is magunkat azokhoz, amiket jónak és helyesnek gondolunk, de az igazán boldogító az, amikor az emberi akarat és Isten örök végzése szépen egybeesik. Van T. Mann nagy tetralógiájában, a József és testvérei c. regényben egy szép gondolat. Eljön a Nílus tavaszi áradása, de a naptár szerint nem mindig pontosan akkor van a tavaszünnep. Igazán jó és boldogító mégis csak az olyan év lehet, mondja a szerző, amikor a tavaszünnep és a Nílus áradása magától egybeesnek. Ilyenkor mindenki boldog és elégedett. Valahogy így van ez Isten és az ember akaratával is: igazán boldogító csak az lehet, ha a mennyei akarat, meg a mi földi, emberi igyekezeteink és döntéseink egybeesnek, vagyis amikor magunk is azt akarjuk már, amit Isten elkészített számunkra. Ezt legtöbbször csak utólag szokta az ember felismerni, de milyen jó, amikor már a jelen időben boldogan és egész szívünkkel mondunk igent arra, amit ő ad nekünk.
Ebben az van igazán segítségünkre, amit ő igéjében közöl velünk. A világban bolyongó ember számára ez az iránytű ad egyedül biztos útmutatást. A saját érzéseink megcsalnak, félrevezetnek, a világ állása is vagy elkeserít, vagy pedig kótyagossá tesz. Nagyon ritkán kapunk egyértelmű és biztos vezetést magából a világból. Hova tájékozódjon hát az ember? Arra figyeljünk, mondja az ige, akiről az apostoli szó azt mondja, benne élünk, mozgunk és vagyunk. Őt megpillantva, az ő szavát meghallva nem csalóka tündérmesék fognak már ámítani, nem is a világ mocska fog keseríteni és elrémiszteni – hanem olyan egyszerű és világos útjelzéseket kapunk, ami rámutat a tennivalóinkra, és ki fog derülni, hogy mikor minek az ideje is van az életünkben. „Uram, a te igéd nekem / a sötétben szövétnekem…” – énekeltük az előbb. A szövétnek régi magyar szó, ami lámpást, mécsest jelent. De a bibliai időkben, amikor nem volt még éjszaka közvilágítás, viszont voltak kígyók és skorpiók, amik a mezítláb vagy egyszerű szíj-saruban közlekedő embert nagyon is megmarhatták – hát egy botra erősítették a mécsest, és az egyetlen lépést ugyan, de mégis csak megvilágított az útból az éjszaka közlekedő számára. Ilyen nekünk Isten igéje, ami a következő tennivalót, a megtenni való egy lépést mindig egyértelművé teszi.
Onnan indultunk, hogy hittel hihetjük, mert ő maga ígérte meg, hogy eljön az Úr. Ezt az ő eljöttét félelem nélkül, igazi szívbéli bizodalommal várhatjuk. Ahogy Heidelbergi Káténk fogalmazza, fölemelt fővel várhatjuk őt az égből ítélő bíránkul. (HK 52.) Ahol az iránta való bizodalom ilyen rendíthetetlen és biztos, ott már jók az alapok. A folytatás azonban így szól: legyél a magad döntéseinek gazdája. Ne hárítsd át a felelősséget, ne hibáztass fű, fa, virágot – legyél felnőtt ember, aki ott áll a maga szavai és a döntései mögött. Ha kell, vedd észre, hogy eljött életed megjobbításának tavasza. Végül azonban ide érkeztünk: akkor jó a tavaszünnep, ha egybeesik a folyó áradásával – akkor jó az ember döntése, ha azt akarjuk, amit mennyei Atyánk is akar velünk. Az ilyen döntéseket soha nem kell megbánni, az ilyen utakról nem kell visszafordulni – csak a nélküle, a magunk választotta utakról. Kisebb kilengések, a helyes iránytól való eltérések elkerülhetetlenek, hiszen emberek vagyunk – csak vegyük észre ezeket idejekorán, meg ne szokjuk, magyarázni ne kezdjük őket, mert akkor elvesztünk. „Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek, és eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje.” És honnét vegyétek ehhez a bátorságot, az elszánást, a hitet? Attól, akiről ezt hallottátok: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” És ha rá figyelünk, lesz majd szövétnek a lábunk előtt a legnagyobb, legsötétebb éjszakában is. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy olyan közel vagy hozzánk, valóban benned élünk, mozgunk és vagyunk. Minden tőled jön, ami csak éltet minket ebben a világban, de te adsz időket és alkalmakat a megújulásra is. Segíts felismerni, melyik órát mire szántad, hogy eljöhessenek hozzánk a megújulással együtt a felüdülés idői is. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért és a gyászolók szívének gyógyulásáért, hogy az üresen maradt helyet betöltse a te eljöttöd. Vezesd lépteinket a most következő hét napjain, Jézus nevében kérjük ezt tőled. Ámen.