A megszabadultak élete

Igehirdetés 2011. június 26.

A megszabadultak élete

Lekció: Róm. 12,9-21
Textus: Ján. 1,29

„Másnap látta János Jézust őhozzá menni, és ezt mondta: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!”

Imádkozzunk!

Urunk, mi sok szükséget érezve körülöttünk, segítségkérés végett e szent helyre feljöttünk. Köszönjük, hogy eléd állhatunk, és magunkat megalázva szívünket egészen rád függeszthetjük. Segíts minket lelki őszinteségre, a könyörgőnek illesd meg szívét és száját, az igehirdetést pedig te szóljad most hozzánk éltető Lelkeddel, a Krisztus lelkével. Szeretnénk olyan szép és tiszta életet élni, mint amire igéd tanít bennünket. Jöjj el a te népedhez, és segíts minket a megtisztulásban és a szentelődésben. Ámen.

Igehirdetés
Keresztyének és nem-keresztyének találkozásakor gyakran felmerülő téma, hogy nagyon szép és magasztos, amit a hívők a keresztyénségről vallanak, de az életük nem mindig támogatja, a cselekedeteik nem mindig hitelesítik a nemes és magasrendű emberi minőséget, amit a tanításaik és a beszédük tartalmaz. Ezt a tényt alázattal el kell ismernünk, még ha fáj is, hiszen valóban nincs közöttünk senki, aki lelki értelemben abszolút beérkezett és tökéletesen készen lévő lenne. Magában a Bibliában is többször hangzik el a súlyos ítélet, hogy „nincsen csak egy igaz is”. Ha el is kezdődött az életünkben már valami fontos és jó dolog, hiszen meghoztuk a hit alapvető döntését és bementünk a szoros kapun, azért mindnyájan úton járunk, jó esetben a keskeny úton, ám a végső célt még nem értük el. Menet közben vagyunk mindnyájan, az úton járás összes bonyodalmával és nehézségeivel. Néha eltévedünk az úton, még komoly kitérőket és varga-betűket is teszünk, sőt, az sem lehetetlen, hogy olykor magához a kezdetekhez érünk vissza, megint ugyanott találva magunkat, ahonnan valamikor elindultunk. Pedig ugye, milyen nagyszerű volna mindig csak előre haladni, folyamatosan csak tisztulni, növekedni és szentelődni!
Próbáljuk most együtt megérteni azt a hatalmas igét, hogy Isten Báránya elveszi a világ bűneit. Mit jelent ez a hallatlanul tömör mondat, amit a kor legnagyobb vallási személyisége, Keresztelő János mondott Jézussal kapcsolatban, amikor felismerte benne a Megváltót? Vagy fogalmazzuk csak meg még konkrétabban ezt a kérdést: ha valóban igaz, hogy Isten Báránya elveszi a világ bűneit, akkor hogyan kellene élni azok, akik ezt hittel elfogadták, és akiknek ő elvileg már „elvette a bűneit”?
Kezdjük talán ott, hogy ő csak azokat a bűneinket tudja elvenni, amikbe mi nem kapaszkodunk két kézzel. Érvényes a kegyelem és van bocsánat, még a legsúlyosabb vétkekre is – de közülük kizárólag azokra, amiket elismertünk bűnnek, megvallottunk legalább Istennek és el is hagytunk. Azokra a bűnökre, amikben még nyakig benne vagyunk, amikkel kapcsolatban még mentegetőzéseink és magyarázataink vannak, ahol még kozmetikázzuk a dolgokat, nem ismerve el a bűnt bűnnek, ott hiába érvényes a kegyelem, ott maga Isten sem tud segíteni rajtunk. Ő aztán tényleg nem gázol bele emberi méltóságunkba, mert szabadságot adott nekünk, és azt várja, mikor kezdünk el végre mi magunk ezzel a világegyetemben példátlanul nagy szabadságunkkal méltó módon gazdálkodni.
Eszünkbe juthat a kocsihajtó antik példázata, amiről éppen úgy szólnak keleti szent iratok, mint a görögországi Delphoi Apollón-szentélyében talált, rézből készült remekmívű szobor. A személyiségünknek vannak külső tényezői, ezek az érzékszerveinkkel látott és hallott dolgok, sőt még az érzéseink és a gondolataink is. Ezek a „lovak”, amik húzzák a kocsit, adják életünknek a lendületet. De a lelkünkben valahol mélyen van még egy szent mag is, a Lélek szikrája, az énünk isteni része, amely arra hivatott, hogy a kocsi hajtójaként szilárdan álljon a lábán, tudva, hogy mit csinál és irányítsa, fegyelmezze a lovakat. Ha a lovak fegyelmezetlenek, nincsenek kordában tartva, akkor hiába volnának erősek és lendületesek, árokba fordítják a kocsit a rajta ülő kocsihajtóval együtt és még halálát is okozhatják. Ilyen az ember, amikor csupán az érzései, a gondolatai vagy az érzékszervi tapasztalatai uralkodnak rajta, ezek előbb-utóbb árokba fordítják életét a kocsijával együtt.
Hát nagyon is érdemes megnézni azt a kocsihajtó szobrot. A gyeplőt tartó rezzenéstelen, komoly arccal néz előre, s a távolságot kémlelve uralkodik a pillanaton. Kezében vasmarokkal fogja a lovak gyeplőjét, tökéletesen tisztában van a pillanat veszélyeivel. Mintázni lehetne róla az összeszedettséget, a szilárdságot. Ha valaki felfogta már közülünk, mint jelent az, hogy az Isten Fia önmagát adta értünk, hogy elvegye a világ bűneit, akkor az ilyen ember álljon a lábán, fogja a kezében az érzései és a gondolatai lovainak gyeplőjét. Ez a szent és komoly igyekezet az első válasz arra, hogyan is éljenek, akiknek Jézus „elvette már a bűneit”. Ne változtassák folyton életük irányultságát, hanem nézzenek előre, tartsák szemüket a céljukon. Amik hátam mögött vannak, elfeledvén, amik előttem vannak, azoknak célegyenest nekidőlve igyekszem az én felülről való elhívásom jutalmára (Fil. 3,14), mondja az apostol. Van a modern városi szlengnek egy közismert szava, amit nem szoktunk szószéken használni, most mégis kimondom: „linkség”. Az a fajta életfelfogás, hogy a világban úgyis minden változik, nekünk sem szabad semmit komolyan venni, az ember hol erre megy, hol meg amarra – és ezt az egészet szabadságnak hívják. Emlékezzünk csak a kocsihajtó tekintetére, az arca komolyságára, belülről fakadó szent elszántságára. Nevezhetjük összeszedettségnek, állhatatos törekvésnek, a linkség írmagja kiirtásának is. Ebben a mai igehirdetésben szent igyekezet a neve, mindenek előtt így kell élnie annak, aki tudja, hogy Isten Báránya neki is elvette a bűneit.
Ahogy tovább gondolkodunk a kérdésen, azt is látnunk kell azonban, hogy emberi természetünk, maga a lelkünk túlságosan mozgékony és dinamikus, nagyon hasonlít a tűzhöz vagy egy röpködő madárkához, és ezért aztán minden szent igyekezetünk mellett is szükségünk van arra, hogy erőinket újra és újra felfrissítsük. Az ember hoz egy elhatározást, az úrvacsorában egyenesen Isten színe előtt ígéri és fogadja, hogy egész további életét az Úrnak szenteli, aztán mégis ott találjuk magunkat egy idő után a világ fiai körében, akik úsznak az árral, akiket nem érdekelnek ígéretek és fogadalmak, hanem megragadják az életet és a kínálkozó lehetőségeket.
Az előbb emlegetett „szent igyekezet” kell bírjon egy lényegi, belső maggal, ez pedig nem más, mint az, hogy a keresztyén embernek minduntalan magához Krisztushoz kell visszamennie. Nem elég a maga összeszedése, bár ez tényleg minden dolog előfeltétele, hiszen összeszedettség nélkül szétesik az ember élete. A magunk összeszedésének szent tartalma valójában azonban az, hogy vissza az Úrhoz. Lehetünk mi műveltek és okosak, felmutathatunk önfegyelmet és összeszedettséget, akár még komolyságot is, de erőt és állhatatosságot igazán csak magától Krisztustól lehet kapni. Isten ezt így adta a világnak, ő maga rendelkezett úgy, hogy Isten Báránya az, aki elveszi a világ vétkeit. A mi erőink elfogynak, néha nagyon is hamar. „Az én erőm kicsiny, S a bűn erős nagyon: Te tudsz s akarsz segíteni, Hát segíts bajomon!” (461.ének, 3. v.)
Akik azonban Jézushoz visszamegyünk, és ezt minduntalan meg kell tennünk, nála megtapasztaljuk, hogy „Akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek, akik nem vérből sem testnek akaratából, sem férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek.” (Ján. 1,12)
E nélkül a hozzá visszamenés nélkül nincs keresztyénség. A különböző vallások zarándoklatokat tartanak fontosnak, megjelölnek városokat és templomokat, ahol az ember teljes bűnbocsánatot kaphat, ha oda elmegy. A muzulmánok életének beteljesedése, ha életükben eljutnak a maguk szent városába, Mekkába – és onnéttól kezdve már nyugodtak lehetnek az üdvösségük felől. Még a mecsetekben is meg van jelölve az imairány, merre van a szent városuk, hogy arra fordulva imádkozhassanak. Igen, az ember életének irányulnia kell valamerre, mi már csak ilyenek vagyunk, emberek. Számunkra, keresztyéneknek ez az irány azonban a feltámadott és élő Krisztus, az Isten Báránya, ő az, aki elveszi a világ bűneit. Ne is legyen más ambíciónk a most következő hétre, mint az, hogy teljes szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel megint felé fordulunk. Vissza az Úrhoz, vissza a Bárány Krisztushoz! Keresztyén ember ilyen szempontból csak egyféle van, éspedig az, akinek élete centrumában nem a saját nagy énje és érzései meg gondolatai vannak, hanem ott Jézus áll.
Őt vetik el, rá mondanak nemet azok, akik nem akarnak megfordulni, nem akarnak megtérni, hanem csak mennek előre a maguk útján. Ézsaúról halljuk, hogy „nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste az áldást”. (Zsid. 12,17) És Júdás is csak maga intézkedett, amikor rájött, mit is tett. Vitte vissza a vérdíjat a főpapoknak, aztán amikor azok elutasították, hogy nem tehetik a templom kincsei közé, akkor egy látványos gesztussal szétszórta az ezüstöket – de az egészből hiányzott a valódi lelki megfordulás, a megtérés. Júdás ugyanaz a saját nevében intézkedő, akarnok ember maradt, aki volt, aki nem figyel Istenre, nem akar megtérni, nem akar hozzá fordulni, mert ő tudja, mit kell tennie. Ez a magabiztos, nagy öntudatú ember, aki képtelen magát megalázni, bűnbánatot tartani, mert neki mindig igaza van, ezek vagyunk mint Jézus nélkül. Hát ezért kell mindig újra hozzá visszafordulnunk.
Végül pedig, a szent igyekezet és a Krisztushoz való visszafordulás után van még egy fontos válasz arra, hogyan éljen az, akinek Isten Báránya elvette a vétkeit. Egyetlen szót hadd mondjunk: felszabadultan. A Krisztusban kapott megváltás olyan nagy változás az ember életében, mint amikor egy rabszolga nép mégis csak kijöhetett Egyiptomból, és szabadon, Istenére figyelve dönthetett arról, hol és hogyan akar élni. Egy mai példával élve a megváltás olyasmi, mint amikor valakiről az orvosok azt mondják, halálosan beteg, nem lehet rajta segíteni. A családtagjai elbúcsúznak tőle, elsiratják, ő is beletörődik a változtathatatlanba – és aztán mégis csak kiderül, hogy életben maradhat. Nekem nem egy ilyen ismerősöm van, akivel ez megtörtént. És a rettegő, megkötözött lélekből egyszer csak szabad és szárnyaló lélek lett, öröm és felszabadulás töltött el mindent, zendült a hálaadó ének és az áldás.
Ezt a felszabadultságot ajánlgatja nekünk ez a mondat, hogy Isten Báránya elveszi a világ bűneit. Aki ugyanis valóban engedi, hogy a bűneiről kiderüljön, hogy bűnök, azokat meg kell vallani és el kell hagyni, annak a lelke ezek meglette után drámai módon könnyűvé és felszabadulttá válik. Egyszerűen új korszak kezdődik. Eddig komoran nézett ránk a törvény s azt mondta, büntetés követi, ha nem ezt cselekszed. Most pedig rádöbbenünk, hogy Isten törvénye valójában a létezés törvénye, vagyis nekünk magunknak a legjobb, ha azokat a törvényeket magunkra mérjük, mert minket védenek és a mi boldogságunkat biztosítják. Onnantól kezdve nem kínos kötelesség a hetedik nap megszentelése, hanem áldott és örömteli lehetőség. A tulajdon védelme sem korlát csupán, hogy nem vehetem el a másét, hanem engem védő örök rend. És az sem nehéz immár, hogy egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt, vagy egymást magatoknál különbeknek tartsátok, netán még ellenségeitekért is imádkozzatok, hanem belülről fakadó, magától értetődő öröm. Az élet feladatai sem kényszerű napi teherként jelennek már meg ilyenkor, hanem olyan ajándékként, amiben kiteljesedhet az életünk. Szent igyekezet, Jézushoz való állandó visszatérés és igazi felszabadultság, ezek a méltó válaszok arra, hogy Isten Báránya elveszi a világ bűneit. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, áldunk téged a felszabadító, jó hírért, hogy az Egyszülött, a páratlan valóban elvette a világ bűneit, és elhozta mindnyájunknak a szabadulást. Köszönjük neked, hogy mi magunk már nem csak tudhatunk Jézusról, mint akik hallottak róla, hanem meg is tapasztalhattuk és részesülhettünk is az ő erejében. Áldunk téged a mindig újra minket hívó szóért, a biztató igéért, hogy Krisztusban van új kezdet, új élet, sőt feltámadás és örök élet is. Így imádkozunk gyászoló testvéreinkért, hogy szívük megnyugvást találhasson, amikor szeretett kedvesük után tekintenek. Így kérünk a betegekért, hogy erőt és gyógyulást kapjanak. Így ajánljuk szeretetedbe a pihenőket, hogy felüdüljenek munkáiktól és megújult szívvel térhessenek haza feladataik világába. Kérünk óvodánk épüléséért, és templomunk belső megújulásáért a most előttünk álló hetekben. Légy a te népeddel, gyülekezetünkkel, anyaszentegyházunkkal és egész országunkkal és add meg nekünk, hogy egyre többen részesülhessünk megváltó szeretetedben. Segíts minket szent igyekezetben élni, hozzád mindig újra visszafordulni és a megváltottak felszabadult örömében élni. Ámen.