A megtérés, mint jel

2006. szeptember 17.
dr. P. Tóth Béla

A megtérés, mint jel

Lekció: Lukács 11,29-36
Textus: Lukács 11,29-30

“Mikor a sokaság hozzá gyülekezett, Jézus ezt kezdte el mondani: E nemzetség gonosz; jelt kíván, de jel nem adatik neki, csak a Jónás próféta jele. Mert amint Jónás jelül volt a Ninivebelieknek, úgy lesz az Embernek Fia is e nemzetségnek.”

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük ajándékaidat, az életet és az egészséget, megköszönjük a testi eledelt és az otthont, ahonnan eljöhettünk ma szent házadba. Köszönjük neked, hogy adtál erőt mindennapi teendőinkhez az elmúlt héten és köszönjük, hogy megtapasztaltuk, te úgy is gondot viselsz rólunk, hogy azt észre sem vesszük, csak egyszerűen adva van számunkra minden jó, ami szükséges. De látod Urunk, a lelkünk gyakran üres és meghasonlott, hitünk pedig néha annyi sincs, mint egy mustármag. Éljük mi is a világ fiainak életét, mintha nem a te gyermekeid lennénk és mintha semmit nem tudnánk megváltó Krisztusunk szeretetéről. Bocsásd ezt meg nekünk. Segíts most rajtunk, hogy kizökkenhessünk a köznapiságunkból, és meglássuk azt, ami örök. Add meg nekünk, hogy meghalljuk szavadat és megértsük Lelked útmutatását. Nagy szükségünk van erre, Urunk. Tekints szívünk szomjúságára és adj nekünk az élet vizéből, hogy éljünk mi is veled és általad örökké, amint te magad örökké élsz. Jézus nevében hallgass meg minket imánkban.

Ámen.

Igehirdetés

Amit mi emberek a magunk civilizációjával teszünk, az a kezdetek óta nem más, mint a világ megszilárdítására tett kísérlet. Kiestünk Isten közelségéből, a paradicsomi állapotokból, és ezzel egy ellenséges és idegen világban találtuk magunkat, ahol minden bizonytalan, csak a szenvedés és a halál biztos. Az ember orcája verítékével keresi kenyerét, a föld nem terem neki magától mást, csak gyomokat, az életadás az asszonynak fájdalmas és nehéz gondokat hoz, sok elégedetlenséggel, és a végén kiderül, hogy por vagyunk és ismét porrá leszünk. Az élet kétes vállalkozás, ahogyan Goethe mondja, és az ember legalább házat épít magának, mégpedig azokon az égöveken is, ahol nyugodtan ellehetne anélkül, hogy legyen egy hely a világon, ahol az élet bizonytalanságával szemben valami kicsi védelmet talál. Aztán az ember törvényeket és jogot alkot, és ez is az élet megszilárdítására tett kísérlet, legyen a közösségben valami elfogadott minimum, mert különben elemésztenék egymást az emberek. Legvégül pedig még ott tudomány is, legalábbis az erőfeszítés, találni egy egészen bizonyos és megdönthetetlen igazságot, ami nem hagy cserbe, való, biztos és igaz.

De ezek a megszilárdítási igyekezetek valahogy sosem tökéletesek, mert az otthonban mindig emberek laknak és nem angyalok, ahol aztán ezért magától, vagyis szeretet nélkül sehol nincs békesség és elégedettség. A jog, legalábbis manapság és minálunk, csak arra való, hogy ügyes emberek megtalálják rajta a hézagokat és elérjék a maguk céljait, meggazdagodjanak például mások kárán, vagy a legdörzsöltebb ügyvédeket megfizetve kimutassák a feketéről, hogy fehér és büntetlenül távozzanak tízmilliárdokkal. A tudomány pedig, amire olyan büszkék vagyunk, az élet igazi jelentőségének felmutatása helyett mindössze kétes értékű kényelemhez, és minket, embereket meg nem illető fizikai hatalomhoz segít, aminek ára lassan a világ tönkretétele lesz, ha fel nem ébredünk végre.

Mégis azt mondhatjuk, hogy mind ezek, és a többi megszilárdítási kísérlet is, amiről most nem is szóltunk még, elég jól beválnak azért a köznapokban, és olyan szilárd burokkal veszik körül a mindennapi embert, hogy a legtöbben nem is akarnak tudni az élet fizikai és szellemi tekintetben hallatlanul veszélyes és bizonytalan mivoltáról. Ez a kemény burok, amit magunk köré építünk, akár közgondolkodásnak is nevezhető, amely közgondolkodás aztán fel van háborodva, amikor egy természeti katasztrófa bekövetkezik, pedig mindenki tudta, hogy ha száz évente egyszer is, de számolni kell tengerrengéssel vagy szökőárral. Ez a közgondolkodás meg van rendülve és nem érti a dolgot, amikor a történelem színpadán váratlan kataklizmák tanúi vagyunk és milliók halnak meg értelmetlenül és fölöslegesen. Pedig évtizedeken át eszeveszetten készülődtek a hatalmak arra a borzalomra, mindenki szeme láttára és hatékony közreműködésével.

De ott a kéreg az emberi lelkeken és az ember emiatt nem tanul, hanem erősítgeti magának buzgón tovább a maga zárt rendszerét a maga igazságaiból, és ez a gondolati rendszer, ez a közgondolkodás fölfelé, az ég jótékony erő irányába gyakorlatilag mindig zárt, mert az ember, az Istentől elszakadt ember csak ilyen rendszert tud építeni magának. Ilyen kéregbe zárták magukat a Jézus korabeli zsidók is, ami ott és akkor az ő vallásosnak gondolt igazhitűségük volt, és pontosan ezért kívántak jelt Jézustól. Mutass nekünk jelt, valami izgalmas és különleges mutatványt, cirkuszi trükköt, vagy bármi lenyűgözőt, ami felbontaná a mi zárt gondolkodási rendszerünket és bebizonyítaná nekünk, hogy a világ mégsem olyan, mint amilyennek mi gondoljuk. Mutass nekünk jelt!

Ilyesmit azok az emberek mondanak, akik nem állnak készen a hitre, az ég iránti bizalomra, az ajándékozó, örök szeretet iránti gyermeki figyelésre. Ez a “megszilárdított” és önmaguk szemében megdönthetetlen gondolkodású emberek hangja. Később ugyan ezek kiáltották oda a kereszten az őt odaszegzőkért imádkozó Jézusnak, hogy szállj le a keresztről, és hiszünk neked. Még azon is csúfolódtak, hogy másokat megtartott, magát nem tudta megtartani – mintha lehetne embernek másokért önmagunk odaáldozása nélkül élni!
Amikor Jézus azt mondja, e nemzetség gonosz s közben még jelt is kíván, mintha olyan nagyon vallásos lenne, akkor igazából azt mondja, ember, ne légy a saját gondolkodásmódod megszállottja, ne légy a mindenkori közgondolkodás bálványimádója, tudjál újat gondolni, merjél újat hinni, sőt legyen bátorságod újat is akarni. Mert ami ott és akkor a bibliai időkben a vallásos önigazultság volt, az ma a hitetlen ember szent meggyőződése arról, hogy Isten nincs, az ember állat és a halál teljes megsemmisülés. Ezek a dogmák úgy beleívódtak mai iskolázottságunk révén a közgondolkodásba, hogy az embernek gyakorlatilag védekeznie kell, ha nyilvános körben valami mást próbál meg képviselni. Ma így illik gondolkozni mindenkinek, aki nem ezt teszi, kinevetik.

Ne hadakozzunk ezekkel a tételekkel most, inkább forduljunk befelé és vizsgálódjunk saját magunkban: nem lett-e egy és más gondolatunk, egy és más igazságunk ilyen megdönthetetlennek tetsző dogmává számunkra. Az, hogy miként látunk bizonyos embereket, hogyan ítélünk meg ügyeket, mi módon gondolkodunk arról, mi is a boldogság. Mert ezekkel a vélekedéseinkkel látszólag szilárd burkot tudunk vonni magunk köré mi is, ami meg is véd minket valahogy a világ bizonytalanságától, de az ég felé, fölfelé mégis lezár minket, mint a Jézust kísértő írástudókat is lezárta.

Az egyetlen fontos kérdés ez: mennyire van nyitva az ember lelke az örök szeretet, a mennyei jóság iránt. Megszólítható-e még, vagy már lezárta a szívét fölfelé, hogy aztán a bomlasztó, alantas erőknek annál jobban kiszolgáltassa magát. Megérinti-e még egy-egy embertársa komolysága, jósága, észreveszi-e a nem egészen jól sikerült emberi igyekezetekben is a csipetnyi jó szándékot, tud-e még lelkesülni elsőre hihetetlennek gondolt terveken, szán-e még időt az igazság keresésére, tud-e áldozatot hozni a közösség életének ápolására.

Nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele. Ez a jézusi mondat arról beszél, hogy a megtérés megkerülhetetlen dolog. Jónás ugyanis rossz irányba ment, Isten utána nyúlt és Jónás erre ráébredt, hogy meg kell fordulnia. Ez a jel adatik a gonosz nemzetségnek, semmi más. Egy megtért ember. Akit utazónak nézhettek a hajósok, vagy kereskedőnek, vagy kalandornak, pedig valójában Isten embere volt. Vagyis álegzisztenciát viselt, amíg meg nem tért, nem az volt, aki ő valójában lett volna. Nem azt tette, ami rá volt bízva.

A világ ma is tele van álegzisztenciákkal. Emberekkel, akik nem a saját életüket élik, mert láttak valamit az ötöd rangú a filmekben és azt hiszik, hogy akkor hát ők is csak úgy lehetnek boldogok. Tele van a világ emberekkel, akik álegzisztenciában élnek, mert éppen bujkálnak, mert elrejtik az örömeiket mindenki elől, titokban élnek, eltagadott örömökkel, ahelyett, hogy életüket közkinccsé tennék és mindenki számára azok lennének, akik. Aztán tele van a világ emberekkel, akik főfoglalkozásban keresnek valamit és soha nem találnak semmit, mert az örök keresés olyan jól áll és egyébként is ez a korszerű. Aztán tele van a világ emberekkel, akik beásták magukat valamilyen gondolkodásmódba, és abból, mint valami biztos fedezékből lövöldöznek a gyanútlan járó-kelőkre, de róluk valahogy soha ki nem derül, hogy kicsodák is valójában. Mert még a nyíltságba is lehet menekülni, még a mindig panaszolkodó ember is viselhet álarcot, és noha folyton őt kell hallgatnia a családjának, a barátainak, mindenkinek, azért saját maga jól elrejtőzik valahol a mélyben.
Az egyetlen jel, az egyetlen igazán megrendítő jel a megtért ember. Jónás, aki leteszi álegzisztenciáját és megtanul imádkozni a hal gyomrában, hogy aztán tegye azt, ami tényleg rá van bízva, most már menekülés, könnyebb út és kitérők nélkül. Aki látott már ilyen embert, az lehetetlen, hogy ne rendüljön meg és előbb-utóbb ne térjen meg maga is. Az egyetlen jel a megtért ember, ő az Isten-bizonyíték, ő a megnyílt ég követe, neki lehet egyedül hinni. De neki érdemes!

És amint Jónás jel volt annak a nemzedéknek, úgy az Ember Fia is jelül adatik. Mert végső soron ő maga, Jézus a jel, amióta ő itt járt köztünk, már nem kell az égnek még külön meghasadnia. Mert ahol valaki annyira Istenre bízza magát, mint ő, hogy kész akár az összetörettetésre, a szeretetből való megfeszülésre, sőt, a teljes kudarcra és a teljes elhagyatottságra is, ott nem kell semmi további jel. Délnek királyné asszonya eljött a föld széléről, hogy lássa Salamon bölcsességét, és íme, nagyobb van itt Salamonnál. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak fel majd ezzel a nemzetséggel, és megítélik ezt a nemzetséget, mert ők megtértek a Jónás prédikálására, és íme, nagyobb van itt Jónásnál. Aki a Jézus szeretetét már látja és érti a nagyságrendjét, és mégsem tér meg, azon nem lehet segíteni. Mert ennél többet, hogy Krisztus, maga Isten sem mondhat nekünk. Ez a legtöbb, ez minden, ez tényleg maga az élet. Az út, igazság és az élet.

Aki ezt a Jézust megtalálja, annak azonnal kinyílik az élete fölfelé, mert ilyen módon csak az örök atyai szeretetből lehet élni az embernek. Hol keressük máshol, mint ahol ő is megtalálta ennek a fajta életnek forrását? Egy ajtó nyílása az égre, vagy a szívünk ajtajának nyílása ő előtte, az Ember Fia előtt, ez egy és ugyanaz. Ő hozza nekünk el az ég szeretetét. Hívjuk csak be az életünkbe és más emberré leszünk, mint addig voltunk!

Nem lesz már magától értetődő, hogy mi is részt veszünk az országot elöntő trágárságban és mosdatlan beszédben, valami miatt különösen nőknél sikk, hanem szép és tiszta lesz a beszédünk. Nem fogunk hinni többé a kenőpénzben és a többi, ma érvényes élettechnikában, hanem lesz helyette más hitünk, jobb és üdvösségesebb hit. Nem fogjuk hátunkat mutatni az Istent keresők közösségének, mert tudjuk, hogy másoknak is szüksége lehet ott ránk és ha más nem, a szeretet egybe kell minket terelgessen, ha mi valóban hisszük az egyetemes anyaszentegyházat és a szentek egyességét. És nem lesz többé kérdés, hogy ki kezdje a békülést, ahol békétlenség támadt a családban vagy a munkahelyen, mert tudni fogjuk, hogy boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak.

Ezek jegyében induljunk a most következő hét napjainak. Civilizált, “megszilárdított” életünk kulisszái mögül bizony, váratlanul elő-előtűnik a sok eltagadott bizonytalanság és veszély. Igen, éppen ezért merjük belátni, és merjük vállalni, hogy nem állhat meg a mi zártnak hitt gondolati rendszereink és megdönthetetlennek vélt hazugság-szisztémáink közül egy sem. Álljunk ehelyett egészen pőrén, fedetlen fővel és nyitott szívvel az igaz Bíró elé, és azt fogjuk tapasztalni, hogy ő jó mihozzánk. El ne utasítsuk az egyetlen jelt, a megtért embert, hanem legyen iránypontunkká, ha már láttunk ilyent. És mindenek fölött nyíljon fel ajtónk a nálunk kopogtató Ember Fia előtt, mert ő keres minket, kétezer év óta immár minden napon, és a világ végezetéig, mert ő az, akit hozzánk küldött az Atya.
Hozzá szálljon az imádságunk:

“Ó, Jézus, árva csöndben az ajtón kívül állsz,
Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, te vagy a név, a jel,
Ó szégyen, hogy te légy az, akinek várni kell!”
(457.ének 1. vers)

Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, nehéz megválni a hamis biztonságtól, a látszatoktól, az álegzisztenciánktól. De tudjuk, hogy minden könnyűvé válik ott, ahol már te munkálkodhatsz, ahol nem a mi erőink, hanem a tieid működhetnek. Segíts minket önmagunk iránti megbecsülésre, hogy el ne vesztegessük az időket és alkalmakat, amiket a megtérésre elkészítettél. Légy áldott a jelekért, amiket elhelyeztél utunk mellett, hisszük, ez a mai nap is ilyen. És légy áldott az igaz jelért, aki nagyobb Salamonnál és nagyobb Jónásnál, aki értünk is imádkozott a kereszten. Urunk Jézus, hozzád jövünk, hozzád térünk, benned és nálad keressük az életet, ahol az egyedül megtalálható. Imádkozunk hozzád, aki feltámadtál és élsz, gyászoló testvéreinkért, akik szerettükre, családtagjukra, és akik barátjukra, ismerősükre emlékeznek. Arra, aki itt volt, de nem jön már vissza többé. Tedd maradandóvá a jó ajándékokat, amiket ő bennük adtál, és tedd megszenteltté az emlékezést minden gyászoló szívben. Adj vigasztalást és adj lelki megbékélést. Hozzád visszük betegeinket, és imádságban téged kérünk a gondokban élő testvéreinkért, akiknek segítségét a te szeretetedtől várjuk. Taníts minket egymás terhét hordozni, és úgy betölteni törvényedet. Hallgasd meg imánkat és cselekedj velünk irgalmasan.

Ámen