A megválás tudománya

Igehirdetés 2010. június 13.

A megválás tudománya

 

Lekció: Mát 19,16-26

Textus: Mát 19,27-29

„Akkor megszólalt Péter és azt kérdezte: Mi elhagytunk mindent, és követtünk téged, mi lesz hát a jutalmunk? Jézus erre ezt mondta neki: Bizony, mondom nektek, hogy ti, akik követtek engem, a megújult világban, amikor az Emberfia beül dicsőséges királyi székébe, ti is tizenkét királyi székbe ültök, és ítéletet tartotok Izrael tizenkét törzse felett. És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvérét, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és örökségül kapja az örök életet.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked a hetedik nap áldását, hogy itt lehetünk szent házadban és együtt dicsérhetünk téged, minden jók adóját. Köszönjük testi egészségünket, az erőt a munkához és otthonunkat, szeretteinket. Jó nekünk hozzád jönni, aki megnyugosztasz és tanítást adsz az örök életre. Nyisd ki most szívünket az igazság előtt, a te igéd igazság. Tegyél képessé a megválásra, ha az, ami a kezünkben van elválasztana tőled. Segíts olyan hitre, amiben befogadás rejlik, és amely hit tovább visz bennünket onnét, ahol jelenleg állunk. Adj nekünk most egyszerű szívet és halló füleket, hogy meggazdagíthass mindnyájunkat! Ámen.

 

Igehirdetés

Az élet egyik legmélyebben belénk ivódott ösztöne a szerzés. Hozzájutni, ami még nincs, többre vinni, meggazdagodni, lenni valamivé… Oly magától értetődő igyekezetek, hogy nem is szorulnak semmi magyarázatra, mindenki azonnal elfogadja és fejet hajt előtte. Ember az, aki szerezni akar – s ez így van rendjén.

Jézus azonban egy másik embertípust ismertetett meg a világgal: aki tud megválni és tud elengedni. Ő maga is ilyen volt, mégpedig nagyon is konkrét formában, hiszen még saját házat sem vásárolt és azt mondta magáról: “A rókáknak barlangja van, az égi madaraknak fészkük – de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Azt olvassuk, hogy még Jeruzsálemben is az Olajfák hegyén lévő olajütős, héberül Getsemáné kertben aludt. Azon az éghajlaton persze könnyebben meg lehetett ezt tenni, mint a mínusz húsz fokos éjszakákkal járó Közép-Európai éghajlaton, akár a mi országunkban is – de minden bizonnyal nem is Jézus életmódjának közvetlen utánzásról van szó, amire ő minket tanítani akarna, hanem egy olyan lelki alapállásról, amiben nagyon is követhetnénk őt.

Ez pedig nem más, mint az élet rugalmasságának megőrzése. Az apostol így beszél erről: „Én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít. Mindazáltal jól tettétek, hogy nyomorúságomban részesekké lettetek.” (Fil. 4,11-14)

Ha mélyebben és őszintébben elgondolkodunk e szavakon, s megmérjük rajtuk magunkat, azt kell mondjuk, bizony, bővölködni talán már tudunk (és általában szeretünk is), szűkölködni viszont már kevésbé. Nem túl sokan képesek megtenni, amit Albert Schweitzer megtett, hogy odahagyta jól fizető bázeli egyetemi tanári katedráját, hogy elmehessen fekete Afrikába gyógyítani olyanokhoz, akik semmivel nem tudtak neki fizetni orvosi munkájáért.

Inkább eszünkbe juttatja a magunk felől gondolkodás a bennszülöttek trükkjét, amivel meg szokták fogni az erdőben a majmokat. Szűk nyakú üvegbe rizst tesznek, amit a majom belenyúlva ki akar onnan venni, ám kihúzni már nem tudja a kezét az üvegből, mivel a rizst nem akarja elengedni. Kezén az üveggel nem tud jól menekülni és könnyen elfoghatják. Pontosan így kapaszkodunk olykor különböző dolgokba mi is, akár  a “gazdag ifjú” a vagyonába – és mivel nem üres a kezünk, nem vagyunk szabadok, ezért Isten királyi uralmát elzárhatja előlünk ez vagy az a ragaszkodás. A kapaszkodó ember! Markolni már megtanult, de elengedni még nem. Azt halljuk az ifjúról, hogy szomorúan kellett elkullognia, mert többre becsülte, amit szerzett, amit megmarkolt – annál, amit Isten királyi uralma akart adni neki…

Merítsünk most erőt az elengedéshez. Lehet, hogy csak egy emléket kell elengedni, talán éppen egy megbántottság emlékét. Esetleg egy illúziót, egy túl szépre festett képet. Talán a kényelmünket, vagy az egyszemélyes boldogságra berendezett, önző életfelfogásunkat. Sok minden lehet az ember összeszorított markában, de mindenki egyedül maga tudhatja, az ő esetében mire vonatkozhat a jézusi mondat: Menj el, add el, amid van, s ha fel tudtad áldozni a ragaszkodásodat meglátod, milyen gazdag leszel Isten királyi uralma alatt. Akik szerezni már megtanultunk, vajon meg tudjuk-e tanulni a megválást is? Nagy kérdés – és sok múlik rajta, hogyan felelünk…!

Péter úgy felel a kérdésre: Uram, mi mindent odahagytunk érted. Ebben nem volt semmi túlzás, mert ezek az emberek tényleg partra húzták hajóikat, összegöngyölték a hálót és maguk mögött hagyva mindent valóban elindultak követni a Mestert. Mi lesz a jutalmunk? – kérdezi a korabeli tanítvány, ami ma így hangzik: Megéri-e  valódi Jézus-követőnek lenni, a dolog összes konzekvenciájával együtt?

Amit ebben a tekintetben tisztázni kell, hogy van ennek a lelki “jutalom-kérdésnek” egy rossz és egy jó olvasata. Rossz értelmezés az, hogy az embernek valami külön jutalom járna, mert távol tartja magát, mondjuk a világot ma átjáró korrupciótól. És várjuk érte a jutalmat, ahogyan az automatába bedobtunk érméket, amiért valami terméknek ki kellene onnan jönnie.  Így várja az öreg juhász Tamási Áron „Rendes feltámadás” című novellájában a végítélet napján, hogy most aztán a sor elején lehessen, ne pedig, mint itt a földön, mindig a sor végén. Tisztességes volt egész életében, hol van hát a megszolgált jutalom? És nem kapja meg – amint bennünket sem dicsérnek meg, hogy nem vettünk fel kenőpénzt, legfeljebb csak csodálkoznak. Aki elismerést kíván tisztességéért, az félreértette az egész dolgot.

Nincs jutalom: egy magasabb életminőség van, ahová az ember beléphet önfegyelme és önkorlátozása révén. A jutalom a jó lelkiismeret és a tiszta szív. Nem kapunk semmit, amit aztán felmutathatunk, összesen egy magasabb életminőség részesei leszünk, ha Isten királyi uralmáért elengedünk valamit a kezünkből, amibe kapaszkodtunk. Sok szomorúan elkullogó ember van a világon, ha ott a kérdés: mit tudsz elengedni, hogy tied lehessen Isten országa…

Jézus mégis felsorol néhány fontos dolgot, amikor Péter az odaadó tanítványi élet jutalma felől kérdezi. Azt mondja, hogy amikor ő ül majd dicsőséges királyi székében, a tanítványok mindegyike is ilyen trónszéket kap, s ők ítélik Izrael tizenkét törzsét. Nem nehéz megfejteni a jelképet. A korabeli zsidó értékrend szerint mindig a közösség, a “káhal” ítélhetett az egyén felett, soha sem fordítva. A Jézus uralma alatt élő tanítvány azonban már pontosan ugyanannyit ér, mint az egész együttvéve, vagyis egyenrangú partnere népének, akit ítélhet is: nincs mindenestől népe hagyományai, szokásai, életrendje alá rekesztve.

„A fiak szabadok”, mondja Jézus egy másik helyen – éppen a napokban olvastuk. (Mát 17,27) Ami azt jelenti, hogy senki nem hibáztathatja népét, nemzetét, egyházát, hogy az miért nem tökéletes és hibátlan, miért nem üdvözíti őt jobban. Nem háríthatja át a felelősséget másokra: neki pontosan olyan autonóm személynek, önmagáért erkölcsileg felelő lénynek kell lennie, mint amit népétől, mint egésztől megkövetel! Hányszor tesszük felelőssé boldogtalanságunkért a többieket, vagy csak néhányat, olykor egyetlen egyet – pedig magunk sem jutottunk még el az állapotra, hogy függetleníteni tudjuk lelkünket a kívülről érő dolgoktól. Függésben maradtunk: egymástól várjuk a dicsőséget, elismerést, a jó bánásmódot és a boldogítást, holott ezen az úton járva mindig csalódnunk kell, gyermekkorunktól fogva sokszor megtapasztaltuk már.

Ha az én tanítványaim vagytok, mondja Jézus, akkor királyi székekben ültök, nem pedig elismerést koldultok egymástól! „Dicsőséget emberektől nem nyerek” – mondta Megváltónk magáról. (Ján 5,41) És folytathatjuk a hatalmas igét magunkra nézve akár így is: Nem teszem függővé lelkemet attól, elismernek-e mások, megadják-e a nekem járó bánásmódot, úgy szeretnek-e, ahogyan elvárom tőlük. Minden jó forrása bennem, saját magamban lakik, ha megértettem: „Én tibennetek, ti énbennem” – ahogy Jézus mondja tanítványainak. (Ján 14,20)

A “jutalmak” felsorolása így folytatódik: amit odahagytál, annál százszor többet kapsz. Hóseásnál olvassuk, hogy „Vessetek magatoknak igazságot, és akkor hűséget fogtok aratni” (Hós 10,12) – ami azt jelenti, hogy az igaz úton járó ember az, aki megtapasztalja Isten hűségét. Ő számon tartja még a hajszálakat is fejünkön – mennyivel inkább számon tartja a cselekedeteinket! Amit vet az ember, ahhoz méltó dolgot is fog aratni. (Gal 6,7)  Ha magatoknak igazságot vettek, százszor többet – Isten hűségét fogjátok betakarítani! Mi teszünk egyetlen lépést, ő pedig megtesz értünk tízezer mérföldet – ez a kegyelem léptéke… Próbáljuk ki, és meg fogjuk tapasztalni, hogy így van. Aki elhagyta házát vagy testvérét, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért – a százszorosát kapja!

A legszebb azonban még e százszoros reményt adó ígéretnél is több. Aki a Jézus tanítványaként képes magát eloldani attól, ami a kezében van, amitől a boldogságát várta, s mindent oda tudott hagyni ebből, annak öröksége az örök élet. Nem megszolgált jutalomként, hanem természetesen, ahogyan valaki a szüleitől örököl valamit. Az örök élet a Biblia nyelvén nem a mennyiségileg végtelen élet, hanem az Isten előtt megőrzésre méltó, hiteles élet, ahogyan mindig, mindenhol, mindenkinek helyesen élnie kellene és lehetne. Ezt a minőséget kapja cserében, aki szabaddá tette magát bálványaitól! Ez pedig nem százszor, hanem ezerszer ér többet mindennél a földön, mert az örök életben részesülni annyi, mint Isten örökkévalóságában részesülni.

Ez az élet annyi, mint eggyé lenni ővele. “Élek pedig nem én, hanem él bennem a Krisztus!” (Gal 2,20) Amíg csak én élek a magam tulajdonságaival, érzékenységeivel, vágyaival és sérülékenységeivel, addig az idő és a történelem rabságában élek. Pedig élhetnék az örökkévalóságban is, időtlenül: ez a fölülemelkedés a legnagyobb és a legszebb ajándék. Nem zavarnak már emberek, nem dühít a mindig csalárd világ – megtaláltam békességemet őbenne. Eljutottam az életre, ahol már “örökség szerint” enyém a helyes út, amit senki és semmi el nem tud venni. Elkobozhatják a vagyonomat, minden tulajdonomat, még az életemet is: de ezt az egyet, belső békességemet senki el nem veheti – ez maga az Úr, aki bennem lakik és én őbenne. Amikor pedig nem én élek már, hanem ő bennem, akkor elmondhatom: “Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te szabaddá akarsz tenni bennünket, nem pedig bilincseket raksz ránk. Köszönjük, hogy erőt adsz a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítod: adj hitet a megváláshoz, hogy százszorosan megajándékozhass minket a tőled való új élettel! Ámen.