A méltó válasz

Igehirdetés 2009. január 18.

A méltó válasz

 

Lekció: 5Móz 19,1-13
Textus: 5Móz 17,1

„Ne áldozz Istenednek, az Úrnak olyan bikát vagy juhot, amelyben fogyatkozás vagy bármilyen hiba van, mert utálatos az Istened, az Úr előtt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, tudjuk, nem kereshetnénk téged, ha te már meg nem találtál volna minket. Köszönjük a teremtés csodáját, hogy inkább akartad a valamit, hogysem a semmit, és szeretetből világot alkottál, és szeretetből embert alkottál. Megvalljuk, igényeink és követeléseink hangosabbak, mint a hála és a köszönet hangjai. Jó most letelepednünk előtted s azt kérni, hogy hinni taníts, Uram, kérni taníts! Amit kérnünk kell, ahogyan kellene, nem tudjuk. De Lelked segítségünkre jön, tudjuk és tapasztaljuk ezt – s fohászkodik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Adj értő szívet, halló füleket és engedelmes lelket, hogy megteljünk a Jézus Lelkével. Őérte kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

E karácsonyon is minden szentendrei református egyháztag megkapta ajándékba egy testvérünk és családja szeretetéből a Bibliaolvasó Kalauz jövő évi példányát. Reméljük, sokan használják majd naponta, nem csak olyankor, amikor már nagy a baj, s kell a segítség. A naponként olvasott ige a folyamatos lelki növekedést segíti, épülünk általa. Minden megértett ige, ami gyökeret ver szívünkben, vagyis nem csak hangulat és lelkesedés, az később is tartást ad, megerősít és eligazít – éspedig belülről, ahová a jó mag, az ige “gyökeret vert”.

A Bibliaolvasó Kalauzban valamikor minden nap az ótestamentumi ige szerepelt először s csak aztán következett az újszövetségi, ezt néhány éve megfordították. Abból a szempontból, hogy mi keresztyének már az újszövetség népe vagyunk, s a világon minden dolgot, így az Ótestamentumot is az Újszövetség lapjain megismert Krisztus felől nézünk, az ő mércéjével mérünk – azt mondhatjuk, hogy ez az új sorrend szerencsés. Olvasunk olyat az Ótestamentum lapjain, amit nem értünk a maga konkrét voltában: sajnos, sokan nem is veszik elő az Ószövetséget emiatt.

Pedig, ha egyértelmű és biztos újszövetségi hitünk van, tudjuk, hogy minden a Krisztusban kapott istenemberségünkről szól, azt hivatott erősíteni, akkor előbb-utóbb feltárul, hogy a mégoly kemény és véres ószövetségi történetnek vagy parancsolatnak is valamilyen fontos erkölcsi és hitbeli üzenete van a Krisztust követő ember számára. Csak összesen arra van szükség, hogy a dolgot ne önmagában, hanem valóban az Újszövetség felől értsük, tehát mintegy arra történő utalásként, annak előkészülete értelmében fogjuk fel, annak előtörténetét lássuk benne. Ha arra gondolunk, hogy történetileg – s ez is szempont, ha mindjárt nem is a legfontosabb, hiszen a történelem vak és bűnös, és általában jellemző rá, hogy Isten nélkül való – tehát történeti szempontból valóban az Ószövetség a gyökér, ez „hordozza az ágakat”, az Újszövetséget: belőle táplálkozik, onnan kap erőt, onnan merít az új – akkor a régi sorrend is elfogadhatónak tekinthető.

Ma abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy mind a lekciónk, a hosszabb felolvasott rész, mind pedig a magyarázatra kerülő rövidebb rész, a textusunk az Ószövetségből, Mózes V. könyvéből való, amit mostanában olvasunk Kalauzunk szerint naponta. Az egyik a kegyelemről szól, amikor a menedékvárosok törvényét halljuk benne, a másik pedig arról, hogy milyen válasz méltó a kegyelemhez, amikor is az áldozati törvények egy apró részletét halljuk: ne adjon senki áldozatul Istennek olyasmit, amiben hiba vagy fogyatkozás van. Lássuk ezt a két igét egymás után, noha tartalmilag látszólag nincs közük egymáshoz, mert hitbeli szempontból éppenséggel gyönyörűen kiegészítik egymást.

I.

Az ember életében elég sok baj támad vigyázatlanságból. Azt hiszi az ember, hogy nyugodtan felmászhat a fára és nagyobb körültekintés nélkül is szedheti a gyümölcsöt, pedig az ágak néha nem olyan erősek, mint amilyennek látszanak. Sebészektől hallottam, hogy meggyszüret idején közmondásosan több a dolguk fáról leesett emberrel, mint egyébkor. Nem bűnöző az illető, csak vigyázatlan volt, és jó esetben megússza egy kéz vagy válltöréssel, de temettem én már gyümölcsfáról leesett orvost is, és érdekes módon éppen sebész volt az illető. Mert az emberi élet útján sok baj támadhat vigyázatlanságból. Belemegyünk helyzetekbe, amiknek nem látjuk pontosan a kimenetelét, de van bennük valami érdekes, valami kihívó, vagy éppen hízelgő, és egyszer csak ott vagyunk a végén szomorúan vagy szégyenkezve. Emberi kapcsolatok például nagyon meg tudják sínyleni a vigyázatlanságot – hogy kimondunk bántó vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is ígéretes szavakat, és utóbb, amikor a dolog kifejlik, akkor már valami egészen más kerekedik belőlük, mint ahogy gondoltuk.

A Biblia ezért rendelkezik a vigyázatlanságból keletkezett emberölés felől. Azt mondja, ha valaki előre megfontolt szándékkal, gyűlöletből ölt, méltó maga is a halálos ítéletre, amit akkoriban a vérbosszuló rokonnak kellett végrehajtani. De meghúzza a határvonalat, és azt mondja, a vigyázatlanságból esett gyilkosság ne essen ugyanilyen ítélet alá. Ne haljon meg az olyan gyilkos, aki nem szándékosan ölt, hanem meneküljön valamelyik kijelölt menedékvárosba, amíg a főpap meg nem hal – azután visszatérhet a száműzetéséből. Ehhez tudni kell, hogy a régi embernek nem volt bankja, nem volt betegbiztosítása, nem voltak szolgáltatások, amiket alanyi jogon igénybe vehetett volna, csak rokonai voltak. Ha a rokonai közül kiesett valaki, és idegenek közé került, akkor hirtelen nagyon nehéz és védtelen lett számára az élet. A száműzetésben megmaradt ugyan az élete, de minden lehetséges kedvezményét és segítségét elvette tőle ez az új helyzet. Az időtartam pedig bizonytalan volt, mert azt senki nem tudta előre, hogy a főpap ugyan meddig fog élni, és így mikor lesz a főpap-változással járó következő amnesztia, amikor hazatérhet a vétkes.

Olvassuk ezt az igét, a menedék-városokról szóló törvényről ezért mindenek előtt azzal a szemmel, hogy a vigyázatlanságból is támadhat messzire kiható következmény. Egy szakadék vagy nagy mélység szélére nem szabad közvetlenül odaállni csak úgy, mert leeshet az ember, ott illő dolog egy pár méteres „védőtávolságot” tartani. Egy százezer voltos vezetékhez nem szabad pár centi közelségbe menni, mert átüthet a feszültség, és emberéletbe kerülhet a vigyázatlanság. Ezek miatt van benne a tizedik is a parancsolatok között: ne csupán ne vedd el, ami a másé, hanem tartsál védőtávolságot, ott benn, a szívedben, ne is kívánjad. És ha valakinek kétségei lennének, hogy mit ne kívánjunk, a Biblia taxatíve felsorolja: “Ne kívánd felebarátod házát!” – vagyis ne irigyeld azt, hogy ő gazdagabb, mint te. De félreértések elkerülése végett még folytatja is: “…Ne kívánjad felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit (!), ami a te felebarátodé!” (2Móz 20,17)

Ez a védőtávolság nagyon fontos az ember életében, és ezt nekünk magunknak kell kialakítani ott benn a szívünkben. Minden embernek vannak gyenge pontjai, fogyatkozásai, rá jellemző bűnök – amiket, ha vigyázatlan, újra és újra elkövet. Ki kell építeni a védőtávolságot. Olyan fejszével kell menni az erdőre fát vágni, amiről előzőleg meggyőződtünk, hogy biztosan nem fog lerepülni. Ha valakinek nehéz uralkodnia a fantáziáján, annak érdemes megtalálni a módszert arra, hogy miként terelje saját maga a gondolatait más és hasznosabb, konstruktívabb és emberségesebb irányokba. A lélektan úgy nevezi ezt, szoktam emlegetni, hogy be kell tudnunk építeni a saját lelkünkbe ún. neutralizáló struktúrákat – s ezt hívják aztán emberi érlelődésnek. Szókratész, a görög filozófus egészen odáig ment, hogy azt mondta, ami jót az ember megértett, az meg is tudja valósítani. Pál egy kicsit jobban ismeri az életet, mikor azt mondja, hogy elménkkel néha szolgálnánk mi a törvényt, jónak tartjuk azt – de a lelkünk egy másik része, ami nincsen átvilágítva, amit nem ismerünk, aminek nem vagyunk még gazdái – hajlamos arra, hogy elszabadulva önálló életet éljen, más törvényt, néhanap éppenséggel a “bűn törvényét” akarja követni.

Ezért nagy dolog, hogy most arról hallunk, Isten kegyelmes. Nem akarja annak a bűnösnek a halálát, aki nem megátalkodottságból, nem tudatosan rongálja a létet, hanem ad lehetőséget az ilyennek az újrakezdésre. Erről szól az ószövetségi menedékvárosok törvénye. Jelölj ki három várost, még utat is készíts oda, hogy könnyen megközelíthetőek legyenek, és aztán ha megnő az ország, akkor nagyobbítsd meg a kegyelem lehetőségét is, és újabb három menedékvárost jelölj ki. És ez az ószövetségi törvény előre vetíti annak az igazi menedéknek a képét, akit mi az Újszövetség lapjairól ismerhetünk meg: nekünk már maga Jézus a menedékünk (294. ének, 2. vers), ami azt jelenti, valahányszor vétünk, valahányszor elrontunk valami fontosat, újra és újra hozzá kell visszamennünk. Nincs más menedékünk, csak és egyedül ő. Tudjuk, hogy benne olyan főpapunk van, aki „meg tud indulni gyarlóságainkon, mert hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, mégpedig anélkül, hogy elbukott volna (Zsid 4,15), járuljunk hát trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”

Erről az ő nagy kegyelméről nem lehet eleget hallanunk. Nincs olyan élethelyzet, amiben ne volna szükségünk rá. Amikor jól mennek a dolgaink azért, hogy el ne bizakodjunk, és el ne felejtsük, hogy valamennyien kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Milyen sokan elfelejtik ezt! Pedig mennyivel kevesebb erőszak és vérontás lenne ebben a világban, ahol most mindenkinek „igaza van”, ő legalábbis úgy gondolja, és ennek jegyében már a gyerekeket és csecsemőket is válogatás nélkül irtják a felnőttekkel együtt – milyen más lenne a világ, ha ezen az emberek elgondolkodnának: kegyelemre szorult bűnös vagyok magam is, népem is, az egész embervilág. A kegyelem előbb van, és nagyobb és fontosabb, mint az, hogy nekem „igazam van”! Hogyan ne volna szükségünk a kegyelemre, hiszen mindnyájan újra és újra elesünk, és ahogy mondani szokták, a padlón vagyunk. „Nem emel többé föl már semmi sem” – hányszor érzi ezt az ember, és nincs benne semmi túlzás, pedig még nagyobb okunk sincs rá, csak kiégtünk belülről, csak zátonyra futottunk. A kegyelem az, ami fölemelheti a vétkest, a kegyelem az, ami megújíthatja az elkeseredett szívű embert, a gyászolót, a veszteségben élőt.

A kegyelem olyan, mint a mindennapi kenyér – nem véletlen, hogy a mindennapi kenyér iránti kérésünket a Miatyánkban rögtön a bocsánatra való képességünkért mondott fohász, és – mindenek fölött – az isteni kegyelem és bocsánat elismerése követi. Tegyük hát bátran újra életünk tengelyébe a kegyelmet, hiszen abból élünk. Ez adja vigasztalásunkat, üdvösségünk iránti bizodalmunkat, ez ad mindent, ami csak fontos az életünkben. Jusson eszünkbe, hogy „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13), és az is, hogy „az ő kegyelme által vagyok az, ami vagyok.” (1Kor 15,10) Még a megigazulásunk is kegyelemből van, ahogy olvassuk: “Kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka. Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék!”  (Ef 2,9)

II.

Mi a méltó válasz e nagy kegyelemre, ami már a menedékvárosok törvényével is előre mutat az ember helyreállásra, sőt, üdvösségre ébredése lehetőségére? Az áldozati törvény, amely szerint „…ne áldozz az Úrnak, a te Istenednek olyasmit, amiben fogyatkozás vagy bármi hiba van” –  megmondja. Amikor mi erre a kegyelemre igazán válaszolni akarunk, akkor csak hibátlannal szabad áldoznunk. Mert hát mi is a keresztyénség lényege tulajdonképpen? Ezt mondhatjuk: a keresztyénség felelet-adás. Isten kegyelmes, végtelenül jó és türelmes, ennek jeleként adta nekünk Krisztust, és erre nekünk valahogy válaszolni kell. Az is válaszol, aki nem felel rá, mint ahogyan az is „válasz”, amikor egy levélre valaki nem felel. A nem-válasz is válasz, ahogyan mondani szokták.

Nem méltó felelet azonban, hogy csak abból adjunk, ami úgyis maradék, ami nekünk sem kell, mert talán fogyatkozás van benne. Nem méltó válasz Krisztusra, hogy csak akkor szolgálunk, amikor már végképpen nincs más dolgunk. Nem méltó, hogy a maradék időnkből adjunk neki – őhozzá a hibátlan a méltó, ami ép és egészséges, ami nekünk is érték – nem pedig a fölöslegünk. Így tesznek fogadalmat presbitereink arról, hogy egyházuk ügyét mindenkor a saját ügyük elé teszik, amikor a szolgálatról van szó. És így kell érteni, hogy őt egész szívünkből, egész lelkünkből, egész elménkből és minden erőnkből kell szeretnünk. Kevesebb méltatlan őhozzá, aki mindenét ránk pazarolta!

Boldog ember, aki már nem csak félszívvel, a maradék idejéből, esetleg hibás áldozati állattal áldoz, hanem egész szívével, egész lelkével, egész elméjével és minden erejével akarja őt szeretni. Igen, mert ez méltó ahhoz a kegyelemhez, amit ő ad nekünk – és ez van igazán üdvünkre nekünk is. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott, hogy a te kegyelmed úgyannyira bővölködik, hogy felülmúlja még igazságodat is. Ha érdemünk szerint ítélnél Urunk, kicsoda állhatna meg előtted? De te türelmes vagy. Köszönjük neked a lehetőségeket, hogy minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged, és mi erőről erőre jutunk, amíg majd megjelenünk előtted egykor a színről-színre látásban. Kérjük tőled a segítséget addig is a minket érő próbákban és a kísértésekben, ami nélkül magunkban mi meg nem állhatunk. Kérjük tőled a kegyelmet, hogy légy velünk, és taníts minket a szeretetre, ami nélkül csak őrjöngeni tudunk. Imádkozunk a fázókért, hogy meleghez jussanak, a betegekért, hogy meggyógyuljanak, és a háború borzalmai alatt rettegőkért és gyászolókért, hogy megbékélésre jussanak. Imádkozunk a ma kezdődő ökumenikus imahétért, annak minden estéjéért, hogy hittel munkálhassuk a te néped egységét, hogy elhiggye a világ, te küldted Krisztus mindnyájunk megváltására. Add meg, hogy úgy élhessünk, ahogyan az méltó válasz legyen a te végtelen nagy kegyelmedhez. Ebben segíts bennünket a most következő hét minden napján! Ámen.