A mezők fehérek az aratásra

Igehirdetés 2011. július 3.

A mezők fehérek az aratásra

 

Lekció: Ján. 4,27-42
Textus: Mt. 9,37-39

„Ekkor így szólt tanítványaihoz: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.”

Imádkozzunk!

Istenünk, jó nekünk hozzád gyülekezni, aki mindeneket alkottál, és szeretettel most is gondoskodsz a világról s benne a mi életünkről is. Tudjuk, hogy tőled van a test, a maga csodálatos működéseivel, és tudjuk, hogy a te ajándékod a lélek, az én-tudatunk is. Szeretnénk, ha újra tiéd lehetne legnagyobb kincsünk, amit kisajátítottunk magunknak, a szabadságunk is – az a kiváltságunk, hogy egészen ránk bíztad, mivé tesszük napjainkat és mik maradunk így az örökkévalóság számára is. Hadd legyen ez a mostani óra a lelki nemesedés eszköze. Vegyél el tőlünk fáradtságot, kiégettséget és minden hitetlenséget. Közöld velünk az élet igéjét, Krisztust, aki az ő Lelke által meg tud minket újítani. Őérte kérünk, áldd meg ezt az órát, és emelj mindnyájunkat magadhoz. Ámen.

Igehirdetés

Néhány napja, Péter-Pál napján vette kezdetét az aratás. Úgy tartja a magyar néphagyomány, hogy ennek ilyenkor van az ideje. Minden technológiai fejlődés ellenére, amit a gépeket és a gyárakat hoztak modern világunknak, életünk alapja továbbra is a kenyér, a mindennapi kenyerünk. Hogy ez mennyire fontos,  láthatjuk abból, hány helyen törtek ki zavargások déli országokban, ahol a mindennapi kenyér árát egyik évről a másikra a duplájára emelték a világ pénzeket mozgatni tudó, láthatatlan kezei. Az aratás kezdetéért ezért mindig, ma is hálával tartozunk. Semmilyen katasztrófa nem vitte el idén országunk kenyerét, sőt, a szakemberek szerint pompás búza aratására van kilátás.
A bibliai időkben az emberek bizony éhen haltak, ha rossz volt a termés az aszályos idő, sáskajárás vagy más egyéb miatt, ezért a három nagy ótestamentumi ünnep közül kettő kifejezetten az aratáshoz kapcsolódott. A pünkösd ünnepe, más szóval a hetek ünnepe az aratás kezdetén volt, ötven nappal húsvét után; a „sátoros ünnep” pedig egy héten át tartó hálaadó vigadozással a betakarítás lezárulásakor, szeptember elején. A két fő termény közül az árpát rendszerint már áprilisban aratni kezdték – de az leginkább a jószág takarmánya volt, csak a legszegényebbek készítettek belőle kenyeret. A búza aratása viszont, amiből rendes körülmények között a kenyér készült, május közepétől június elejéig zajlott. Ezek voltak a legfontosabb termények, amik nélkül egyszerűen nem lehetett megélni – ezek határozták meg az egész gazdasági évet.

Ha szép volt a termés, vígan énekeltek s kurjongattak az aratók, ha pedig silány, akkor néma csendben dolgoztak. Salamon király korszakának aranykori mivoltát azzal is érzékelteti a bibliai történetíró, hogy azokban az időkben exportra is tudtak búzát termelni, nem is keveset: évente 20.000 kór, vagyis mintegy 6000 tonna (!) búzát szállítottak Hírámnak, a tírusi királynak – bartelben, a templom építéséhez libanoni erdőkből szállított cédrusért és fenyőfáért. (1Kir 5,24-25)
Fontos volt tehát az aratás, az élet egyik középpontja – aminek azonban mégsem csupán egy szempontja létezett, mint profán világban, hogy minél több legyen a learatott mennyiség, vagyis több legyen a bevétel. A mózesi törvény három helyen kitér arra, hogy az Isten népéhez tartozó arató ne arassa le szérűje szélét, hanem hagyja meg a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és jövevényeknek (3Móz 19,9) – és azt is leírva találjuk, hogy az elhullatott kalászokat se szedje fel, ha ott felejt egy learatott kévét, ne menjen vissza érte, hagyja meg a szűkölködőnek – Isten így fogja megáldani őt.
Ez tehát olyan tanítás, amit az aratás kapcsán ma is szívünkbe fogadhatunk: Isten elé tartoznak a gazdasági ügyeink is. Nem lehet két külön világunk, ahol az egyikben indoklásra nem szoruló önzéssel és fukarsággal járunk el, senki másra nem gondolva, csak saját magunkra, ott mindent szabad adócsalástól a hamisításig – meg egy másik, ahol vasárnap a perselybe tett aprópénzzel megnyugtatjuk lelkiismeretünket. Már az aratásnál, tehát a megszerzésnél is tudnunk kell, hogy ő az Úr. A szegényekre vonatkozó aratási törvény indoklása szó szerint is ez: Én az Úr vagyok a ti Istenetek – ezért ne arassátok le a szérű szélét!
Úgy fejeződött ki e dolog az ótestamentumi időkben, hogy a legelőször learatott kévéket azonnal elvitték és bemutatták az Úr előtt (3Móz 23,9-14), amikor pedig vége volt az aratásnak, két új kenyeret szintén elvittek és azt is bemutatták az Úr előtt (3Móz 23,15-17). Nehéz félreérteni a jelképet: nem szabad Isten elől elbújva, mintegy az ő “háta mögött” még aratni sem. Oda kell vinni, be kell neki mutatni neki, mit szereztünk – mert ez mindenestől rá tartozik. Ez az igazi “transzparencia”, amit annyit emlegetnek, hogy már nemzetközi szervezete is van. Pedig igazából nem az újságok hasábjaira tartozik, kinek mennyi a jövedelme s mennyi adót fizetett be – hanem az élő Isten elé. Neki kell bemutatnunk, mennyit szereztünk, s vele együtt azt is, abból mennyi jut a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és jövevényeknek.

És azt is jól tesszük, ha nem csupán a ránk bízott anyagiakkal bánunk így, hanem egyáltalán nincs semmi rejtegetni valónk Isten előtt: másoknak meg nem bocsátott vétkek, titkos ellenszenvek, esetleg szégyellni való, magunkban mégis megtűrt gyöngéd érzelmek más ember házastársa iránt. Miért? Mert ő az Úr, a mi Istenünk.
Aratás kezdete táján jussanak eszünkbe ezek a háromezer éves tudások. Nem akkor leszünk gazdagok, ha sokat szerzünk, sőt, ha még többet és nagyon sokat, hanem akkor, ha nem aratjuk le a szérű szélét, ha az ott felejtett kéve búzáért nem megyünk vissza, vagyis, ha gondolunk azokra, akiknek még az is sokat jelenthet. És mindezt nem a külső kontrollok, az újságok és nemzetközi szervezetek miatt, hanem azért, mert ő, az Úr a mi Istenünk.
Van azonban az aratásnak egy mélyebb, jelképi értelme is. A Bibliában számtalanszor olyan kép, ami az ítéletre utal. „Utánam jön, aki nagyobb nálam, arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem – mondja Keresztelő János Jézusról – ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket. Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonát csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt. 3,11-12) Ez azt jelenti, hogy akinek Jézus nem kell, azt a nagy jót utasítja el, amit ő hozott a világnak – az magát ítéli olthatatlan tűzre. És látjuk is, hányan sóvárogják az életet, még többet, még többet – s még sincs igazi élet, csak sóvárgás és szomjúság van, azt is nyugodtan mondhatjuk, valóban olthatatlan tűz van. Mert az ítélet nem odaát “vár ránk”, valójában már itt zajlik, mi csak épp visszük magunkkal, ha itt abban éltünk.
Mai igénkben Jézusnak az a különösen szép mondata, hogy „emeljétek fel szemeteket s lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra” (Ján 4,35) azt jelenti, hogy Samária lám, kezdi elfogadni a Krisztusban kapott megváltást – míg Izrael sok gyermeke elutasítja azt. Egy olyan samáriai asszony, akinek öt férje volt s éppen a hatodikkal élt, aki nem is a férje, megtért, mert az élete teljesen megújult a Jézussal való beszélgetés közben – s itt még ennél is több történik. Kimennek város lakói Jézushoz, hallgatják és azt kérik, maradjon náluk, amit Jézus teljesít. Két nap múlva már sokkal többen hittek neki magának, mint a megtért asszonynak – s azt mondják: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője. (Ján 4,42)
Hányan akadnak, akik még ott tartanak, hogy egy közvetítő miatt hisznek. Van egy rokonszenves lelkipásztor, akinek szép a hangja, szép a lelke – és addig fontos a Jézus ügye, amíg ő nem kerül más gyülekezetbe. Az ilyen hit gyenge lábakon áll, mert csupán emberekre épül. Íme, azt halljuk, van ennél tovább. Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem magunk is hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője. Ez a „magunk hallottuk” azt jelenti, hogy közvetlenül, tőle magától hallom az evangéliumot, aki maga az út, az igazság és az élet! Nem az asszony szavának hiszek immár, nem a lelkipásztor iránti rokonszenv mozgat már, hanem közvetlenül tőle, magától Jézustól hallom, amit mond nekem.

Volt egy idő a német protestáns egyház életében, amikor sokfelé meglehetősen racionalista igehirdetések hangzottak, s emiatt sokan félrevonultak s külön egyházakat alapítottak – ahol több volt a lelkesedés és “jobban érezték magukat”. Maradt azonban egy hűséges mag, akik azt mondták, mi maradunk a gyülekezetünkhöz hűségben egészen addig, amíg a templomban még a Bibliából olvasnak fel, s elhangzik a Miatyánk. Ezek az emberek nem a kedvenc igehirdetőjükért s nem a hangulatért maradt hűségesek. Ők azok közé tartoztak, akik „maguk hallották és tudták”, hogy Jézus a világ üdvözítője. Nehogy elmenjen a fülünk mellett, amit maga mond nekünk, mert az a legfontosabb. Ha a hitünk nem erre épül, csak emberekre és rokonszenvekre, akkor pusztán idő kérdése, mikor fog az a hit mindenestől megrendülni.
Samária “befogadta Jézust”, mert ők egy idő után már közvetlenül őt magát hallgatták. S ez ma is lehetséges. A tanítványok valóban azt láthatták, hogy a mezők már fehérek az aratásra, s nekik mások munkájába kell beállni, ahol olyasmit arathatnak, amit nem is ők vetettek. A felekezeti szempontból “ellenség” samaritánusok Krisztus megváltó szeretetéhez megtérve testvéreik lettek! Az aratás itt a hozzá vezetés munkáját jelenti, amit nem azért kell végeznünk, hogy mások is olyanok legyenek, mint mi, hanem azért, mert magunk valami olyan nagy jót kaptunk, hogy azt meg akarjuk osztani minden szomjazó emberrel, aki még “az olthatatlan tűz” állapotában él. Jó dolog hinni az asszony szavának, ő megtalálta a Krisztust – de még jobb magával a feltámadott, élő Úrral beszélni, hogy mi is elmondhassuk: Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője!
Végül még egy fontos üzenete a bibliai aratás-fogalomnak: az arató begyűjti a termést “az örök életre”. (Ján 4,36) Ez már olyan magaslat, ahol „túlnani” dolgokról van szó – ma szinte nem is merjük lélekben követni. Nekünk egy kis földi boldogság is épp elég lenne, hol vagyunk mi az örök élettől – majd talán öregkorunkba gondolkodunk azon is. Pedig itt valami nagyon-nagyon ránk tartozó dologról van szó, az egyetlenről, amiről nem volna szabad lemaradni – ennek a megtalálásáért születtünk! Ez pedig az örök élet, ami nem mennyiségileg vég nélküli, hanem minőségében “érvényes”, teljes, és Istenben való életet jelent. Ilyen volt Krisztusnak, s ő ma is tud ilyet adni bárkinek. Nem szabad kevesebbel beérni! Ne jöjjünk vasárnap egy kis vigaszért, valami lelki békéért, mikor ő az örök életet akarja adni! “Aki hisz a Fiúban, örök élete van”, olvastuk a minap Jánosnál (Ján 3,36) – éppen ezt utasítanánk vissza? Hiszen a legfontosabb, az egyedül fontos!
Amikor hát azt a szót halljuk aratás, ez is eszünkbe kell jusson: „Az arató begyűjti a termést az örök életre” (Ján 4,36). Ez azt jelenti, hogy minden nap megpillanthatunk valami fontosat Isten országából. Járjuk napunkat, találkozunk emberekkel, ügyeket intézünk – és ezekben bármely pillanatban ott lehet valami, amit megértünk, ami üzenetté lehet, mert ő adta – s amit mi „begyűjthetünk az örök életre”. Úgy is mondhatjuk, épülhetünk általa, hiszen erről van szó. És ha ez történik, már nem ugyanazok vagyunk, akik tegnap voltunk, s holnap nem ugyanazok leszünk, mint ma voltunk.

Ez a szakadatlan tökéletesedés olyasmi, amit nem szabad feladni. Az embernek tökéletesítenie kell magát. Eszünkbe juthat világbajnok öttusázónk, aki ólommal bélelt övet rakott derekára, s úgy tréningezett futva az erdőben. Azt mondta magának, milyen gyorsan leszek, mikor a versenyre leteszem majd derekamról az ólomnehezékeket! Mi meg csak dobálnánk le magunkról mindig minden súlyt: ne legyen rajtunk felelősség, ránk senki ne számítson, mi a lehető legkönnyebb életet akarjuk. Az “arató” ember épp a magára mért próbák által gyűjti a legfontosabb termést – az örök életre. De az sem lehetetlen, hogy az elengedés tudományának gyakorlásával teszi ugyanezt. Fontos volt számára valami, túlságosan is – hát “engedi, hadd menjen”. Nem takarította ki eddig úgy igazán az életét, hagyta szépen csendben elpiszkolódni? – hát egy alaposabb szembenézés és nagytakarítás éppen elkelne. Mindenki maga tudja csak, magának „milyen termést” kell begyűjtenie az örök életre – csak egy a lényeg, folyjék az aratás, folyjon a begyűjtés! Ma se menjünk el üres szívvel Isten házából.
Ezeket hallottuk: Isten elé tartoznak gazdasági ügyeink, a mindennapi kenyér, a „betakarítás” dolgai is – ne legyenek előle rejteni való dolgaink ezen a téren, sem másban. Vigyük elé, “mutassuk csak fel” színe előtt életünk dolgait, mint a zsidók a kévéket s kenyereket a szent helyen! Azt is hallottuk, vele magával beszélhetjük meg hitünk dolgait legjobban, ami hozzá fordulás, megtérés dolga, semmi más. El ne mulasszuk, mert az ilyen értelmű „aratás” önmagunk felett mondott ítélet. Végül pedig arra biztatott az ige, hogy vegyen csak lendületet a hitünk, haladjunk csak tovább azoknál a „kis vigaszoknál” az örök életig, mert azért adta Isten egyszülött Fiát, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Ezt megtalálni az igazi „aratás”, az élet kincseinek végső nagy begyűjtése!

Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjük hát az aratás Urát, küldjön munkásokat az ő aratásába! Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a mezőkön aratókat, akik mindnyájunkért végzik a nagy munkát. Köszönjük, hogy van kenyerünk, s kérjük, taníts méltó módon megosztani azokkal, akiknek kevesebb jutott. Mutasd meg feladatunkat, hol a helyünk a te aratásodban. Adjál munkásokat, mert a munka sok, a munkás pedig kevés. Ne hagyd az olthatatlan tűzben sóvárgókat, hanem segíts, hogy megtaláljanak téged, aki a világ Üdvözítője vagy! Ámen.