A Nagy Életről

Igehirdetés 2009. február 15.

A nagy életről

Lekció: Ján 14,12-21
Textus: Ján 14,19-20

„….Én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked, hogy új reggelre virrasztottál fel minket. Megőrizted életünket és tápláltad testünket az éjszakai pihenéssel. Köszönjük a terített asztalt és a meleg szobát, téged áldunk szeretteinkért és minden ajándékodért. Úgy jövünk hozzád, mint a gyermek szülejéhez, hiszen te valósággal az is vagy számunkra: mindent teremtő szeretetedből kaptunk, amink csak van. Azt kérjük tőled, vedd kezedbe a szívünket is, aminek érzéseit szabadon hajtod ide s tova. Adj nekünk most csendes és őszinte megállást színed előtt, hogy meghalljuk az igét, a te igéd igazság. Gyógyítsad félelmeinket, vedd el sötét foltjainkat, a bűnöket, és tölts el minket Lelked kincseivel, erővel, szeretettel, józansággal. Ámen.

Igehirdetés
Németh László egyik regényében van valahol egy fél mondat, ami így hangzik: „Ahogy beléptek a házba, azonnal látszott, hogy itt sem úgy sikerült az élet, ahogyan szerették volna.” Elgondolkodtató pár szó ez, mert a benne rejlő csöndes utalással azt sejteti az író, hogy ő úgy ismeri az életet, hogy nagyon is sok helyen nem úgy sikerült az élet, ahogy szerették volna. Már-már azt mondjuk, embernek lenni pontosan azt jelenti, indulni álmokkal és reményekkel, amikre az élet aztán rendre rácáfol, és végül valahogy nem úgy sikerülnek a dolgok, mint azt szerettük volna. Bizony, elég sok igazság van ebben.
Mégis, a magam részéről hiábavaló dolognak érzem, sőt olyasminek, ami nem is kevés veszélyt rejteget, a hitünkkel pedig végképp összeegyeztethetetlen, hogy átadjuk magunkat az önsajnálkozásnak. A huszadik század költői közül jó néhány nem tudta elkerülni ezt a csapdát, s cserébe még nagy ünneplésre is számíthatott, mert önsajnálkozás van bennünk, emberekben éppen elég. Nincs a teremtésben vesztes, csak én – hányan vallják ezt. Talán éppen azért, mert minden ember tudja, vagy legalábbis sejti, hogy nem csak romlás, bűn és betegség van ezen a világon, hanem a szívében sejti, hogy van valahol egy Nagy Élet, egy gyönyörűséges, igazi élet, amit a mi mennyei Atyánk elgondolt, és nekünk akarna adni, amit élhetnénk, mi azonban nem ezt a fajta életet éljük. Van valahol egy teljesség, egy igazán ragyogó élet, amit nem is lehet másként megfogalmazni, mint így, hogy „örök élet” – mert Istenből való, az övé és az ő dicsőségét mutatja meg ebben a világban. És mi ennek folyton alatta maradunk. Éhezzük és szomjúhozzuk a Nagy Életet, de nem találjuk sehol. Ott van valahol a boldog gyermekkorban – mögöttünk, ott van valahol a homályos jövőben, előttünk, de ami élünk, ez a mai nap, ez a mostani dolgok világa mégsem az – mi magunk pedig éhezzük és szomjazzuk ezt a Nagy Életet.
Erről a nagy életről szeretnék én most beszélni, mert a János evangéliumának is ez az egyik legfontosabb témája, annak az evangéliumnak, amit mostanában olvasunk Kalauzunk vezetése szerint napról-napra. Nagyon sajnálom azokat, akik kimaradnak ebből, mert hatalmas, megszólító igék vannak benne, amik fölnyitják a szemünket. Megtorpantnak, nem engednek tovább menni, míg meg nem értjük, föl nem fogjuk, hogy egy másik világ ajtaját nyitogatják előttünk a jánosi igék. Még mindig bevezetésként, hadd hívjam fel a figyelmet magára erre a témára, hogy a János evangéliumának főtémája az élet, éspedig a Nagy Élet, az igazi. Kívülállók szívesen hangoztatják azt a vádat, hogy keresztyénnek lenni az élet megzsarolását és megcsonkítását jelenti, és valóban úgy látjuk, a merő élet és a puszta habzsolás, az hogy sosem elég, ez valóban mindig életellenes. Valami olyasmi, ami pontosan az ellenkező irányba viszi az embert, nem pedig az igazi boldogság és teljesség felé, hanem a csömörhöz, az ürességhez és a kiábránduláshoz. Ám az evangéliumok egyöntetű tanúsága szerint Jézus nem azért jött, hogy elvegye tőlünk az életet, hanem éppen ellenkezőleg azért, hogy megajándékozzon minket azzal, ami megérdemli ezt a nevet, hogy élet. „Az én beszédeim lélek és élet” (Ján. 6,63), mondja egy helyen, máshol pedig egyenesen ezt olvassuk: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek” (Ján. 10,10). Az sem véletlen, hogy kenyeret ad ötezer éhezőnek, a vizet borrá változtatja a menyegzőben, és hogy olyan italt kínál a kútnál lévő asszonynak, ami után az a sóvárgó lélek soha örökké meg nem szomjazik majd. Szeretném ezt világosan és egyértelműen kimondani, hogy Jézus, ahogyan én látom őt, nem életellenes aszkéta, nem az önsanyargatók bajnoka és nem olyan valaki, aki elvenni akar tőlünk életet, hanem ő az élet oldalán álló, az életet kiteljesíteni kívánó isteni küldött. Tehát a Nagy Életről szóló gondolkodásunk nem csak a lemaradtak és nem csak az önsajnálkozók táborába utalhat minket, ahol mindenki a sebeit nyalogatja, vagy éppenséggel újra és újra felszaggatja azokat, hogy soha be ne gyógyuljanak valahogy, hanem azt látjuk, hogy a Nagy Élet igénye igenis legitim bibliai téma, amivel maguk az evangéliumok is főtémaként foglalkoznak. És ma is pont erre bíztatnak minket az evangéliumi igék: nem szabad letenned arról, hogy igazán nagy és jelentős legyen az életed, ami méltó arra, hogy az örökkévalóság számára is megőrződjék. Ne add alább, ne elégedj meg kevesebbel, mert megváltó Jézusod pontosan ezt akarja adni neked. Ez a tiéd, az örök szeretet éppen ezt és nem kevesebbet akar adni neked.
Sőt, még azt is megmondja, hogyan. A Nagy Élet az, amikor Krisztus tölti el a szívedet. Őbenne hinni annyi, mint kapcsolatban lenni ővele. Sok ember rátalál Jézusra valamikor, aztán elengedi a kezét. Megy mások után, akik megigézik, megy talán megint egyszer a saját szokásai után, és a szokásokról kiderül, hogy azok nagyon is erősek. De aki engem szeret, mondja Jézus, az én parancsolataimat megtartja. És itt nem szigorú törvényekről van szó, hanem arról a halk és szelíd szóról, amit csak azok hallanak, akik elhallgattatják magukban és maguk körül az egyéb hangokat. Aki engem szeret, az kapcsolatban marad velem, és hallja az én hangomat. Ezt jelenti hinni őbenne. És aki valóban hallja az ő szavát, annak megtelik a szíve ezzel a szóval, és megtelik a lelke Jézussal.
Akkor nem éhezik és nem szomjazik többé az ember. Pedig ezek a dolgok ember-létünk legmarkánsabb jellemzői: ital nélkül egy hétig, étel nélkül pedig egy hónapig, ha elbírjuk, mert hozzá van kötve létezésünkhöz az éhezés és szomjúság. De lelki szomjúság és lelki éhezés csak akkor hajszol minket, amikor valami egészen más hibázik: a helyünket és a feladatunkat nem találjuk. Még a szenvedélybetegségek és a többi, egyéb őrületek is az ilyen lelkeket találják meg legkönnyebben, akik életében üresség van ott, ahol a helyükről és feladatukról volna szó. Jézus azt mondja: Van nekem olyan eledelem, amit ti nem tudtok. Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem (Ján. 4,32-34). Abban a pillanatban, amikor valaki azt teszi, amit az ő mennyei Atyja mond neki, és abban a percben, amint ott áll, azon a helyen, ahová ő állítja, ott nincs többé kínzó éhség és nincs többé szomjúság. Van már az illetőnek eledele. Aki hisz énbennem, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből (Ján. 7,38), vagyis az ilyen ember nem hogy maga megtalálja a Nagy Életet, hanem még mások számára is közvetíteni tudja azt.
Egyetlen példát hadd mondjak erre. Valaki elmondta, hogy amíg nem ismerte meg Krisztust, addig azt hitte, hogy a szenvedélye jelenti számára az Életet. Ha nem élt a szenvedélye parancsa szerint, akkor egy darabig bírta, aztán egyszer csak azt mondta magának: ez nem élet így, hanem üresség, ez maga a semmi. És ezért aztán hallgatott a szenvedélye szavára, újra a pohár után nyúlt, hogy ne legyen üresség az életében, mert azt hitte, hogy az lesz a valami. De a Nagy Élet helyett csak borzalom és vergődés jött el, önmagával való ellentmondás, szégyen, hiszen egyre jobban és jobban megvetette magát saját, a családját, az egész életet, a szenvedélye miatt. Nem véletlen, hogy éppen a szenvedélybetegek közt van a legtöbb öngyilkos, mert rohan az ember az üresség elől, és azt hiszi, az majd segít rajta, és éppen az hozza el a legnagyobb ürességet, az igazi Semmit. A vergődést, aminek végképp nincs semmi értelme. Így volt ez egészen addig, amíg meg nem ismerte Jézust. Akkor megértette, igen, a fejével megértette, amikor őt a szívébe fogadta, hogy nem az a Nagy Élet, hogy ő kínlódik önmagával, pörög önmaga körül, s ez a vergődés mindig hoz valami újabb beteg „tartalmat”. A Nagy Élet az, hogy Jézus ott lakik a szívében. Pontosan az volt a Semmi, amiről ő azt hitte, hogy az a valami. De attól kezdve már ezt mondogatta magában: amit én eddig az ürességem ellen használtam, éppen az hozta el igazán hozzám a semmit és az ürességet. Ez az értelemmel is felfogható igazság segítette őt megmaradni az életnek, és immáron nyolc esztendeje nem nyúl a pohár után, mert igazán és valósággal meggyógyult. Most már tudom, mondta, hogy a Nagy Élet nem ez, hanem Krisztussal a szívemben élni.
Ezt a cserét sok embernek érdemes volna megértenie: amiről azt hittem, majd betölti ürességemet, éppen az hozta el számomra igazán a semmit és az ürességet. Ezért most már tudom, hogy nem abban van a Nagy Élet, amiben én eddig gondoltam: hanem Jézusban. Aki hisz énbennem, az is cselekedni fogja azt, amit én teszek, sőt, még nagyobbak is cselekszik, mondja Jézus. És ha valamit kértek az én nevemben, megadom nektek, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.
De ebben a Nagy Életben is vannak változások, éspedig olyan változások, amikhez még a tanítványoknak fel kell nőni. Negyven napig itt volt velük Jézus feltámadása után is, de aztán elment tőlük az Atyához véglegesen. És erre így készítette fel őket: más vigasztalót küldök nektek. Ez a vigasztaló valójában azt jelenti, hogy ügyvéd, aki támogató módon odaáll az ember mellé, és segíti ügyében. Pártfogónak, Szószólónak is lehet nevezni. De az ő jelenléte más, mint amikor a tanítványok még Jézussal együtt jártak a galileai vetések és júdeai városai között. A keresztyén ember, mint tanítvány fel kell készüljön még ilyen komoly változásokra is. Eddig így volt, de most már másként lesz. Eddig hallottam tőle magától, a fülemmel, hogy mit mond nekem, most pedig már egészen máshonnan, a saját szívemből fog szólni hozzám, ahova elküldi Szentlelkét. Vajon fel vagyunk-e készülve ilyen léptékű változásokra? Mert keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy el kell tudjuk fogadni ezeket. Az ember legszívesebben megrögzítené az életét, maradjon minden úgy, ahogy régen volt. Milyen nehéz kidobni néha még egy rossz esernyőt vagy egy elhasznált cipőt is, mert megszoktuk, életünk része lett. Magamat is rajta kapom, egy elhasznált cikk helyett legszívesebben egy ugyan olyat vásárolnék, maradjon minden a régiben. Milyen jó lenne, ha a gyermekeink is azok a drága kicsi lelkek maradnának, akik nem feleselnek velünk, nincsenek saját ötleteik, saját útjuk, babusgathatjuk őket, de jó lenne, ha nem lenne öntudatos és lázadó kamasz belőle, de az élet nem ilyen. Megyünk előre, minden változik, és még a legnagyobb és legszentebb ügyben, üdvösségünk ügyében is föl kell készülnünk erre. Vannak visszahozhatatlan elmúlt események, vannak, akik elmentek a minden élők útján, és mi magunk is elmegyünk, ezt a testet itt hagyjuk, szétporlik. Föl vagyunk-e készülve? Az üdvösség útján járó tanítvány életében is vannak változások, amikhez neki föl kell nőnie.
Így jutunk a Nagy Élet legfontosabb titkához: Én élek, ti is élni fogtok. Akkor is, amikor szétomlik majd a testetek. Azon a napon megtudjátok, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Az emberi élet legfontosabb titka ez a fentről lefelé épülés: Jézus az Atyában van, és ők olyan egyek, mint senki más ezen a világon. Ez az ő csodálatos egységük előttünk is kinyit egy új lehetőséget: ti énbennem és én tibennetek, vagyis amilyen nagyszerű az Atya és a Fiú egysége egymással, olyan nagyszerű egységben lehetünk mi, a tanítványok is megváltó Urunkkal.
A moralisták minden korban azt mondták, legyetek jók, és akkor megistenültök. Éljetek méltó módon, és akkor felemelkedik az életetek mennyei magasságokba. Jézus mást mond: legyetek velem egységben, hadd lakjam hit által a ti szívetekben, és akkor megváltozik majd az életetek. Előbb legyen létegység az ember és Megváltója közt, én tibennetek és ti énbennem, és utána megtapasztaljátok, hogy más lesz az életetek. Nem fogtok félni a világban lévő borzalmaktól, mint azelőtt, nem fog elsodorni benneteket a vágyak és a szenvedélyek világa, mint olyan sokakat. Nem lesztek hiú és terméketlen önsajnálkozók, hogy mindig csak keringjetek magatok körül és ne lássatok ki bajaitokból, mert én bennetek és ti énbennem lakhattok. Előbb a létegység ővele, utána pedig a megváltozott látás. Előbb a szív ráhangolódása a Krisztusban megjelent örök szeretetre, és utána jön a képesség szeretni a magunk és a mások életét.
Ez a mély és végérvényes egyesülés Jézussal és az ő Atyjával minden igazán Nagy Élet legbelsőbb titka. Valóban mély, mert ez aztán igazán nem a felszínen történik, nem is oda tartozik. Itt az életünkről, a szívünk legmélyebb titkáról van szó. És végérvényes is, hiszen milyen az a szövetség, amit naponként felbontanak, hogy aztán másnap megint összefoltozzák. Itt olyasmiről van szó, amit a világ nem lát, nem is láthat. Eljön a Jézus lelke, az Igazság Lelke, a Szentlélek, aki nem mást, mint Isten valósága, és ebből csak azok értenek és tudnak, meg látnak valamit, akik magukat ennek a Léleknek főhatalmába helyezték. Mindenki más kívül marad, legfeljebb haszonélvezője egy megtért ember örömének, békességének és szeretetének, de ezek csak akkor lesznek ott őbenne, neki is már belülről fakadóan, ha az életét ő is a Lélek főhatalma alá helyezi.
Hol van tehát a Nagy Élet? Ott, ahol Krisztussal szívében él valaki. De még az ilyen embernek is fel kell készülnie arra, lesznek komoly változások az életében, amikhez fel kell majd nőnie, mint amilyen az volt a tanítványok számára, hogy Jézus más Vigasztalót küldött nekik maga helyett, a szívükben halkan megszólaló Szentlelket. Amit ő munkált ezekben az emberekben, az nem volt más, mint ugyanaz a nagyszerű egység tanítvány és Megváltó között, mint amilyen az egység az örök Atya és a Fiú között a Szentlélek által. Én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, megértitek, hogy én az én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy megtapasztalhattuk már, milyen jó dolog veled egynek lenni. Ilyenkor megújul az életünk, erőt és élő reménységet kapunk tőled. Add meg ezt a győzedelmes életet közöttünk betegeknek, gyászolóknak, minden félelemben élőnek és megpróbáltatás alatt lévő testvérünknek. Köszönjük, hogy te nem megkisebbíteni akarod életünket, hanem kiteljesíteni és igazán naggyá tenni. Adj nekünk értelmes látást, hogy meg tudjuk különböztetni, mi az, ami csak látszólag hozza az életet, valójában pedig a semmi és az üresség uralma alá taszít. Tedd bennünk maradandóvá a te igédet és a tőled vett, Lélek által való felismeréseinket. Hadd legyünk egyek veled a most következő héten úgy, ahogyan te az Atyával egy vagy. Áldd meg otthonainkat, szeretteinket, munkánkat és igyekezeteinket, és tedd valósággá számunkra mai ígéretedet: én tibennetek és ti énbennem. Ámen.