A rajtunk túli döntésekről

Igehirdetés 2009. február 22.

A rajtunk túli döntésekről

Lekció: Zsolt 41,1-14
Textus: Ján 16,7-11

„Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok. És amikor eljön, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. A bűn az, hogy nem hisznek énbennem, az igazág az, hogy én az Atyához megyek, és többé nem láttok engem, az ítélet pedig az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy irgalmadat, mert az emberi nemet annyira becsülted, hogy egyetlen Egyedet érte elküldötted. Köszönjük a tőled való drága tudást, hogy nem magunk vagyunk romlásunkkal, hanem a te irgalmas szereteted hordoz minket napról-napra, és még egy hajszál sem eshet le a fejünkről akaratod nélkül. Így jöttünk ma is elébed, hálásan az ajándékokért és szégyenkezve vétkeink és mulasztásaink miatt, hogy nem éltünk mindenben hozzád méltóan. Szeretnénk most áldott csendet találni, hogy megtisztuljunk előtted és világosabban lássunk életünk dolgaiban. Adj ehhez alázatot minden téged keresőnek, és tölts el a szívünket mennyei üzenettel és Szentlelkeddel. Ámen.

Igehirdetés

Emberi életünk elkerülhetetlen velejárója, hogy szinte folyamatosan döntéseket kell hoznunk. Felkelünk reggel, és elhatározzuk, mit fogunk ma tenni, eljön a nyári szabadság és elhatározzuk, mivel szeretnénk azt tölteni. Ám vannak olyan döntések is, amikor azt érezzük, hogy valami sokkal nagyobb dologról van szó, mint ami felől biztos hozzáértéssel, és könnyen döntést tudnánk hozni. A döntés léptéke, amire vonatkozik, néha nagyobb annál, amit mi jól belátunk, és amit valóban a kezünkben is tartunk. Ezek azok a döntések, amiket emberi ítéletünk nem tud könnyedén meghozni, és általában meg is torpanunk velük találkozva, látva azt, hogy milyen félelmetesen nagy dolog is dől majd most el. Amikor elhatározások a sorsunkat, az életünk útját alapjaiban határozzák meg.
Ilyen az, amikor a munkánk, a hivatásunk felől döntünk, általában fiatal emberként, tizenévesen, indulva az életnek. Hiszen lehet, hogy ez vagy az a hivatás rokonszenves, el is tudjuk benne képzelni magunkat, de azért az mégis más, amikor elhatározzuk, ezt az egyetlen egy életünket ugyan mire is fogjuk majd elpazarolni. Aztán ilyen döntés az is, amikor életünk párjára mondunk igent, hiszen magunkról sem, róla sem tudjuk pontosan, ki is lesz ez a valaki, mondjuk tíz év múlva. És jönnek az utunkon néha erkölcsi kérdések, olykor egészen súlyosak is, amik megállítanak, és azt érezzük, ez a kérdés most nagyobb nálam, túl van rajtam, nem nőttem fel hozzá, nem vagyok elég érett hozzá.
Amikor a János evangéliuma a Szentlélekről, mint Pártfogóról szól, aki eljön és megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet dolgában, akkor csupa olyan dolgot említ ezekkel, amik túl vannak rajtunk, nagyobbak nálunk. Aki vergődött már bűnben, az tudja, hogy néha emberen túli erőt tudják fogva tartani a lelket, amikkel magunkban, pusztán a magunk erejével nem tudunk úgy szembeszállni, hogy győzni is tudnánk. Az igazság, ami a Biblia szóhasználatában egyszerre jelenti a valóságot is, meg a jogosságot is, megint csak olyasmi, hogy becsületes ember nem mond hatja azt róla, hogy csak úgy a zsebében hordja azt, mert az igazság mindig fölöttünk van. Az ítéletről pedig már ne is beszéljünk, hiszen annyi trükköt kitalálunk, hogy ne kelljen szembenéznünk akár csak a saját magunk feletti őszinte ítélettel, miközben mások felett persze reggeltől estig ítélkezünk, hogy ez a dolog is valójában, igazi természete szerint messze túl van rajtunk.
Különös szó, amit Jézus használ ezekkel a rajtunk túli dolgokról, amikor azt mondja, hogy az általa küldött Szentlélek majd megfeddi a világot ezek tekintetében. Itt a jogi eljárásrend olyan szavát használja ugyanis, ami a kétségbevonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékok előtárására, ha úgy tetszik, a nagy leleplezésre vonatkozik. A bíróság előtt mindenki beállítja a dolgot, mármint ahogy ez szokás, hogy lehetőleg neki legyen igaza, és elérje a célját, de aztán megszólal valaki, akinek a bizonyítékai megdönthetetlenek – hát ilyen az, amikor a Szentlélek, a mi Pártfogónk és igazi ügyvédünk tényleg eljön, és végre valóban megszólalhat. Akkor egyszerre vége a látszatoknak, vége a beállításoknak, az ideológiáknak és vége a magyarázatoknak, ha úgy tetszik, még az önáltatásnak is, mert akkor fejet kell hajtani a valóság előtt. Nyilván nem véletlen, hogy Károli Gáspár ezt a nagyon is erős szót találta ide illőnek, hogy a Szentlélek „megfeddi” a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében, vagyis aki őt hallja már, ott benn a szívében, ahová a Jézus ígérete szerint eljön, az már csak lehajthatja a fejét és szégyenkezhet, mint a feddést kapó gyerek, hogy mit is gondolt ő eddig ezekről a dolgokról. De ez a feddés valóban értünk van, és áldott módon szégyenít meg minket, hogy felemeljen, vagyis ebben a Szentlélektől jövő feddésben mindig ott van a jövő, a megújulás, mert ez a feddés mindig a megtisztulásunkat szolgálja.
Nézzük hát, mit mond Jézus a bűnről. Feddő szóval azt mondja, a bűn az, hogy nem hisznek őbenne. Mi mindnyájan általában azt szoktuk gondolni, hogy a hitünk aztán tényleg magánügy, és majd mi eldöntjük, miben hiszünk és miben nem. Ez a korszak is, amiben éppen most élünk, szeretné a hit dolgát lehetőleg bezárni a magánügyek közé, vagy, ha az nem megy, legalábbis a templomba bezárni, és azt mondja, alapjában véve senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi emberek hiszünk-e vagy sem. Ez a vélekedés egy hosszú időszak után, amikor évszázadokon át emberekre kényszerítették a hitet, némileg érthető, bár szerintem már régen lejárt a szavatossága ennek az érvelésnek. Jézus azt mondja, őbenne nem hinni valami olyasmi, hogy eltakarjuk a szemünket az örök szeretet maga-kijelentése elől, mert nem is akarjuk meglátni azt. Azzal a hatalmas kényszerítő erővel, amit az ő teljes szeretete jelent, csak szándékosan szállhat szembe az ember, véletlenül nem. Csak az nem látja meg Jézusban a világ Megváltóját, aki valóban nem is akarja őt annak látni, talán azért, mert elvakult a pénz imádatában vagy bármi másban, ami neki fontosabb. Pedig a kijelentés világos és teljesen egyértelmű, amit az Atya ad nekünk a Fiúban, ezért akinek ez nem kell, az magát sorolja, a maga felelős döntésével, a bűn világába.
Mi az evangélium ebben az igazságban? Mindenképpen az, hogy szabadok vagyunk jól dönteni is. Ahogy eldönthetjük, hogy mi nem akarjuk őt látni, éppen úgy mondhatjuk az is, amit szintén a János evangéliumában olvastunk, hogy görögök jöttek Jeruzsálembe imádkozni, akik odamentek a Betsaidából való Filephez, és azt mondták neki: Uram, látni akarjuk Jézust. (Ján. 12,20) Az ember küszködhet a vétkeivel, hadakozhat az ürességével vagy elkeseredhet a csődtömeg láttán, amit az élete jelent, de bármikor kimondhatja ezt is: mi látni akarjuk Jézust. És nem is kívánhatok ennél jobbat senki ember fiának, mint hogy akarja csak látni ő is Jézust! Akkor meg fog majd gyógyulni az összetört szíve, el fog múlni a szégyene, akkor egyszerre csak lesz ereje a jóhoz, és derűs lesz a szíve, mert aki őt annak látja, aki ő valójában, a világ Megváltójának, annak a szívéből már más nem származhat, mint derű és békesség. Ő mondta: az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (Ján. 14,27)
Aztán azt is halljuk, hogy a Szentlélek, amikor eljön, megfeddi a világot igazság tekintetében. Amikor emberek egymással beszélnek, gyakran hallani valakitől, hogy „az az igazság, hogy….” – és ezt emberek gyakran mondják hangosan, és gúnyosam és egymás megszégyenítésére és leleplezésére. Pedig „az igazság” az mindig felettünk van, nekünk pedig csak a „magunk igaza” jut. De ezt a kettőt nagyon könnyű összetéveszteni, és az élet lendületében mi ezt az összetévesztést rendre meg is tesszük. A bírósági folyosókon például szinte mindenki meg van győződve arról, hogy neki van igaza, nem pedig az ellenfelének, és ez olykor az eszelősségig is elmegy. Elmegyek Strassbourgba, mondják az emberek, amikor kifogynak az érveikből. Egy huszadik századi magyar író egyik regényében van ez a félmondat, amikor az egyik szereplő az emberek fonákságaira panaszkodik, hogy ezek ilyenek, amazok meg olyanok, és hát ez borzasztó, a világ tele van visszás dolgokkal – hogy a beszélgető partnere, aki alapjában kívülálló, azt válaszolja neki: ezt éppen ön kifogásolja, akinek az ön által felidézett fonákságokban oly sok része van? (Hamvas B: Karnevál) Vagyis megfogalmazza azt a bibliai igazságot, hogy a világ fonákságait és visszásságait leggyakrabban éppen mi magunk idézzük fel és azokban így nagyon is sok részünk van.
Jézus azonban, tudjuk róla, visszautasította, hogy őt bírónak vagy vagyon-felosztónak tekintsék, éspedig azért, mert ez a terület mindig csak a „magunk igaza” körébe tartozik, az igazság pedig, amit tényleg érdemes annak nevezni, az, hogy ő az ő Atyjához megy. Igen, ez a legfontosabb igazság, ami mellet csak bátran sápadjanak el a mi „magunk igazságai”, hogy kinek hány négyzetméter is jár a szülői örökségből, és kit mennyire sértettek meg méltatlanul egy bizonyos helyzetben. Azt mondja Jézus, felejtkezzetek el már végre egy kicsit a magatok igazáról, és feledkezzetek végre bele az igazságba, abba, hogy mit is jelent az: Jézus az ő Atyjához ment. Heidelbergi Káténk, aminek ezt a kérdését mai konfirmálóink is megtanulják, így kérdezi ezt: Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat? A felelet pedig így hangzik: Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett. Ez az igazi igazság, testvérek! Valaki odaállt helyettünk az igaz ítélőszék elé, és rólunk minden kárhoztatást elvett! Elgondolkodtunk már ezen, micsoda hatalmas kegyelem ez? Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem (Szent)lélek szerint! – kiált fel az apostol (Róm. 8,1). Az igazág tehát az, hogy mi a kegyelem idejében élünk, a méltó ítéletet felfüggesztették, nem kapjuk a fejünkre, ami a kárhozat lenne, vagyis az, hogy kárba megy az életünk, hiába volt az egész. Nem volt hiába, és nem megy kárba, hanem, ha Jézus az Atyánál van, akkor a mi életünk is az Atyához fog menni. Már itt elkezdődik és odaát méginkább folytatódik, ahová most még a szemünkkel nem láthatunk. De ez az igazság, ezzel kell nekünk foglalkoznunk a magunk igaza helyett.
Végül pedig ítélet tekintetében is feddést, azaz leleplezést kap a világ. Az ítélet nem az, hogy bűnhődjön csak mindenki a vétkei mértéke szerint, ahogy keserűségünkben szívesen vennénk néhanap, hanem az, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Igen, mi is megérdemelnénk ezt és azt, ezt mindenki tudja. De nagyobb az Isten a mi szívünknél (I. Ján. 3,20), és ha vádol minket a szívünk, akkor ítélet tekintetében ezt kell igazán látnunk, hogy aki minket vádol, emlékezzünk csak Jób történetére például, azt valaki már látta lehullani az égből, amint a villámlás alázuhan. (Luk. 10,18) És ő ezt elmondta nekünk. Micsoda hatalmas kép, a Sátán alázuhant az égből, nincs helye ott, nem egyenlő Istennel. Ő már bukott fejedelem, és helye a mélységben van a maga seregeivel együtt. Ítélet tekintetében ezt kell látnunk: a világ fejedelménél erősebb a Békesség Fejedelme, aki legyőzte őt. Ezt a győztes vezért, aki küzd értünk, ezt kell látnunk. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! – pontosan úgy, ahogy énekeltük is az istentiszteletünk elején.
Vajon szükségünk van-e feddésre? Méltán kérdezhetjük. Hiszen annyi baj van ebben a világban, erőszak is, csalás is, lopás és hazugság is. Igen, ez így igaz. De ez nem mentesít minket az alól, hogy bűnnek mindenek fölött azt lássuk, hogy nem hiszünk őbenne, holott hihetnénk, és őt az Atya ezért is küldte, hogy higgyünk benne. Igazságnak azt lássuk, hogy ő az ő Atyjánál van, és akkor ott nekünk is helyet készített, ahogy ezt maga is elmondta, miért nyugtalankodnánk hát és miért félnénk? Ítélet tekintetében pedig úgy áll a helyzet, hogy a fő dolog: valaki legyőzte a Gonoszt. Nagyobbnak bizonyult őnála, elvette az erejét, reá ítélet vár, az ige porba dönti. És ez a győztes Jézus a mi Urunk! Neki legyen dicsőség most, és mindörökké. Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, olyan jó nekünk színed elé állnunk, ahol megszólalhat igéd az olvasott és a magyarázott formában, és ahol eljöhet hozzánk Szentlelked, hogy nevünkön hívjon minket a szívünkben. Köszönjük a tőled való feddést, ami az életünket szolgálja, és ami nélkül eltévedünk mindnyájan, kicsik és nagyok egyaránt. Áldunk téged, hogy eljöttél hozzánk Krisztusban, hogy ne a semmire épüljön hitünk, áldunk téged, hogy az Atyához mentél, és bár nem látunk szemünkkel, tudjuk, hogy ez mindennél fontosabb, amit csak mi igazságnak gondolnánk magunktól. És áldunk a győzelemért, hogy legyőzted azt, aki emberölő kezdettől fogva, és hazug és hazugság atyja. Erre a te győzelmedre hivatkozunk, amikor erőt és vigasztalást kérünk tőled. Segíts minket magunkat is győzedelemre, te, akiben bízhatunk, és aki valóban az egyetlen igaz fővezér vagy. Igazgasd lépteinket, és segíts minket, hogy ne nélküled, hanem rád figyelve járhassuk a most következő hét napjait, neked dicsőségedre, magunknak és egymásnak pedig üdvére. Ámen.