A régi, bénító terhekről

2004. október 3.
dr. P. Tóth Béla

A régi, bénító terhekről

Lekció: I. Móz. 50,15-23
Textus: I. Móz.50,20; Zsid. 13,8

“Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.”

“Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük világteremtő szeretetedet, amellyel megalkottad a mindenséget és abban nekünk, embereknek is helyet készítettél. Köszönjük az otthont, ahonnan eljöhettünk ma reggel szent házadba. Köszönjük a szép őszi vasárnapot, a napfényt, testi egészségünket és téged áldunk a lelki közösségért, amelynek tagjai lehetünk a gyülekezetben. Szeretnénk ma veled találkozni, aki életünk alapja, forrása és fenntartója vagy. Hozzád jövünk, aki megújíthatsz, aki élő igével táplálhatod lelkünket. Örvendezünk mind annak a jónak, amit itt közölsz velünk, ezen a helyen, és imádkozunk ennek az órának áldásáért. Formáld lelkünket, adj éberséget és tőled való bizonyosságot arról, hogy semmi és senki el nem szakíthat minket a te szeretetedtől. Szólíts meg minket és adj erőt ahhoz, hogy megértsük, felfogjuk és megvalósítsuk azt, amit te akarsz életünkkel. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket.

Ámen

Igehirdetés

Kevés ember van a világon, akinek a lelkében, az emlékei között ne lenne semmi olyasmi, amit szégyellnie kellene. Mindnyájan hordozunk foltokat a lelkiismeretünkön – ha nem is feltétlenül köztörvényes bűnöket, amik büntető bíróért kiáltanak – de vétkeket és mulasztásokat, önzőre sikerült pillanatokat, amikor semmi más nem volt fontos a világon, csak a saját örömünk vagy a saját érvényesülésünk. Hordozunk ilyeneket vagy éppen szeretnénk elfeledni őket: például indulatos perceket, amikor úgy éreztük, igazunk van és menjen az útból, aki ezt nem így gondolja. Vagy kimondtunk jelzőket és ítéleteket, amikről utólag látjuk, milyen kár volt értük. Hordozunk néha nehezen jóvá tehető dolgokat is, esetleg valóban ártó indulatok emlékeit is, amikor csak az Isten nagy kegyelme mentett meg minket attól, hogy valósággal kárára legyünk egy-egy embertársunknak.

Egyszóval mindnyájunkkal jönnek bizonyos élet-romlások emlékei, és minél kevésbé akarunk szembenézni velük, ezek annál jobban bántanak. Zavarják a felhőtlen boldogságot, megzavarják a magános pillanatokat, talán az emberekhez való barátságos odafordulásunkat is és talán még az éjszaka pihenését is, mert visszajárnak hozzánk mind azok a dolgok, amikkel nem jöttünk igazán egyenesbe.

Józsefről és testvéreiről tudjuk, hogy egyszer már kibékültek, de most meghalt az édesapa, Jákób, és mindnyájukban bűntudat kél a gyász idején. Eszükbe jutnak a régi, gyilkos szándékok, és arra gondolnak, hátha csak öreg édesapjuk kedvéért bocsátott meg nekik József, most biztosan visszafizet nekik mindent, ami ők tettek ellene. Azt mondhatjuk tehát, hogy egy családi dráma képei ábrázolják ki a visszajáró, szív szerint igazán még el nem rendezett múltat – és vajon lesz-e ebből egyáltalán kiút?

Néha olyan kilátástalan, amikor egymás közelében élő, egymás ellen kölcsönösen sokat vétett embereket vagy éppen népeket látunk: és azt kérdezzük, örökre tart ez az ellenségeskedést közöttük? Mintha egy átok kötözne meg olykor még vérrokonokat is – lesz valaha feloldódás, egymás szemébe nézés és megtisztult lélek, tiszta lap? Aki a híradásokat nézi, mást sem hall, csak csapásról és kilátásba helyezett ellencsapásról szóló híreket, és azt halljuk, hogy húsz ember halt meg, negyven ember halt meg, kétszáz ember halt meg és szinte elfásulunk már, mert minden nap ugyanaz történik, mindenhol a világon.

A Biblia lapjain azonban megtörik a varázslat és azt látjuk a József történetében, hogy mégis csak ki lehet lépni ebből a szörnyű motollából, hogy bűnre bűn, vétekre vétek következzen és a bosszút újabb ellenbosszú tetézze s tegyen még fájdalmasabbá mindent. József története arról szól, hogy van megbocsátás és van új kezdet, éspedig azért, mert ha emberek gonoszt gondoltak és terveztek is egymás ellen, Isten azt, ha ő úgy akarja, jóra tudja fordítani. Micsoda mélységes titok és micsoda evangélium: a rosszból is jó jöhet ki, mert Isten a rosszat is jóra tudja fordítani.

Ne gondoljuk azonban, hogy ez valami olcsó és könnyű fordulat, ami egyébként is Isten kényén-kedvén múlik, ha egyszer valóban eljön az események menetében. Sem nem olcsó, sem nem könnyű, sem pedig isteni önkényen nem alapul az, ha a rosszból egyszer utólag valóban valami jó jöhet ki. Fájdalmas és gyötrelmes folyamat, mint minden tisztulás, amíg a múlt sötét árnyai és foltjai végre valóban eltűnnek a lélekből, és a rosszból Isten valóban valami jót hoz ki számunkra. Ennek a fájdalmas és gyötrelmes folyamatnak komoly feltételei is vannak.

Éppen ezeket látjuk a történetben, amit hallottunk és egyáltalán nem túlzás, hogy ezek nélkül a feltételek nélkül a rosszból, a vétekből, az árulásból és a gyilkos indulatokból egyáltalán semmi jó nem jöhet ki – még Isten által sem!

I.

Mert az első, aminek történnie kell, hogy a testvérek elmondják elhunyt édesapjuk tanácsa szerint Józsefnek, hogy bizony, hitszegés volt a részükről, amit tettek és kérik tőle, hogy bocsássa meg nekik azt. A régi dolgok rendezetlen zűrzavara leggyakrabban azért követ bennünket, mert leggyakrabban még ott tartunk, hogy magunkat akarjuk igazolni. Ha valami nem úgy sikerült, mint kellett volna, ha baj keveredett, ha kézen-közön tönkre ment valami, akkor mindenki mosogatni kezdi magát, és ennek segítségéül felsorolja mindenki a – mások bűneit. Ez annyira közkeletű gyakorlat, hogy példát sem kell mondani rá. Ez történik a rossz házasságokban, ez történik az elmérgesedett családi viszályokban, sokszor a szomszédok között és mindenütt, ahol emberek nem akarnak szembenézni azzal, ami az ő részük a történtekben.

József testvérei nem ezt teszik. Leborulnak a földre József előtt, ahogyan apjuk megparancsolta nekik halála előtt és azt mondják neki: Szolgáid vagyunk! Bocsásd meg hitszegésünket, amivel vétettünk ellened. – Mit lehet erre tenni? Azt olvassuk, hogy erre József sírva fakadt, és azt mondta: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.

Lám, milyen hatalmas erő van az önvizsgálatban! Mennyivel magasabb rendű és nemesebb dolog elismerni, ha vétettünk valamiben, mint váltig erősítgetni, hogy bizony, nem bennünk, hanem a másikban van a hiba! Erre csak megtisztult szívű emberek képesek – olyanok, akik felett nem repült el nyomtalanul életük szenvedése, anélkül, hogy okultak volna abból. József is, testvérei is tanultak életük szenvedéseiből, más emberré lettek azok által és ezért alakul jól ez a történet. Ha mindenki megkeményedett volna abban, amiben volt, mint ahogy ez sok helyen történni szokott, akkor most nem kaphatnánk erőt ebből a történetből.
Azt látjuk, hogy csak a meg nem vallott és el nem hagyott bűnre nincs bocsánat. Ahol tudnak bocsánatot kérni, vétkeket elismerni, ott megmozdulnak a hegyek is. A Biblia elejétől végéig arról szól, hogy amit elismertünk, megvallottunk, és megbánva elhagytunk, azt a bűnt maga Isten is megbocsátja. Nagyon nehéz azonban úgy megbocsátani valakinek, hogy el sem ismeri, hogy vétett volna! Az ilyen megátalkodások mennek valahogy az emberrel és mérgezik körülötte a levegőt. Amikor valaki körül megromlik az életben a levegő, sokszor nem is arról van szó, amit mindenki lát éppen abból az aktuális dologból, hanem esetleg valami egészen másról, aminek csak következménye a rossz légkör, ami kíséri az illetőt mindenhová, ahol csak megfordul.

Mert hát valóban nehéz dolog kimondani, hogy hitszegők voltunk. Nehéz dolog kimondani, hogy csak magamra figyeltem, nem érdekelt, hogy a másikban milyen szándékok és milyen remények vannak. Nehéz dolog kimondani, hogy ekkor és ekkor szeretetlen és kíméletlen akarnok voltam. Igen, mind ezeket és sok más, hasonlót cseppet sem könnyű kimondani. De Isten ott tudja jóra fordítani a rossz dolgokat, ahol erre emberek mégis csak képesek. Ahol ez, mint megáldható alapfeltétel megvan, ott az ő áldása is meg tud nyugodni az emberek életén. Ott nem szenvedtek hiába az emberek talán évtizedeken át, mint ahogy a József és a testvérei szenvedései sem voltak hiábavaló és értelmetlen szenvedések, hiszen változtak általa. Eljutottak oda, hogy már tudtak kérni – és már tudtak adni – bocsánatot annak, aki azt kérte.

II.

Aztán azt is látjuk, hogy ahol az egyik oldalon képesek elismerni, hogy vétettek, ott a másik oldalon ilyen felszabadító válasz születik a földre borult testvéreknek: Ne féljetek! Vajon Isten vagyok én? Valószínűleg igaz, hogy az emberi vétkek mélyén leggyakrabban az rejlik, hogy magunkat Isten helyébe tesszük. Nekünk igazunk van, mi mindent jól látunk, mi birtokoljuk a megoldást, az egyetlen baj az, hogy az emberek nem hallgatnak ránk – nem ismerősek ezek a lelki viszonyulások? Az ember “istenkedik”, azaz istennek képzeli magát. Sok öntelt és magabiztos ember van a világon, akinek még a gesztusaiból és a hanghordozásából is erre lehet következtetni.

De az elbizakodott ember nagyot szokott bukni, mert előbb-utóbb kiderül róla, hogy kicsoda valójában.

József nem játssza el az istent. “Avagy Isten vagyok én?” – teszi fel a kérdést testvéreinek, és felemeli őket a földről. Megmarad embernek, amikor pedig nagyon is ítélhetne eleveneket és holtakat. De ő ember marad, embertárs, és adja a bocsánatot a testvéreinek, mert azok kérik azt tőle.

Jó lenne ezt ellesni tőle: embernek maradni, amikor pedig könnyebb lenne eljátszani az istent. Embernek maradni, amikor pedig elvileg igazam van, sőt azt hiszem, egyedül nekem van valami igazam egyedül, másnak nincs. Embernek maradni, amikor azt hiszem, mindent jól látok és bírom a teljes tudást és hozzáértést az ég egy adta világon mindennel kapcsolatban. Embernek maradni, amikor egy másik ember gyarlóságai utamat keresztezik és megnehezítik az életemet.

Milyen nagy dolog, amikor valaki Józseffel együtt tudja már ezt kérdezni: Avagy Isten vagyok-e én?

III.

És végül még egy dolog: József gondoskodik testvéreiről. Ebben lesz az emberi tevékenység részese Isten világfenntartó munkájának. Amikor ápol néhány növényt, ha neki csak arra van már lehetősége, mert elaggott ember. Amikor ápol egy barátságot, mert a másiknak az védelmet jelent az elkeseredéssel szemben. Amikor gondoz egy idős vagy egy beteg embert, amikor odaszánja szabad idejét egy közösség ügyei szolgálatára, amikor a szívén viseli egy bibliaóra kicsiny népét, amikor éjszakákig dolgozik százakért vagy ezrekért, mint felelős vezető vagy alkotó művész, akit esetleg csak az utókor fog áldani műveiért, de áll a helyén és gondoskodik a jövendőről.

József a szárnyai alá veszi testvéreit, és jóval fizet gonoszságukért. Ne féljetek, én eltartalak titeket itt Egyiptomban. Ha távolról is, de kiábrázolja azt az Urat, aki imádkozik majd azokért, akik őt kínozzák és keresztre verik. Mint ahogy az is az ő rá mutat előre, hogy a rosszból jót hoz ki Isten: a kereszthalálból lesz a világ üdvössége.

A költő ezt mondja: “Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, és kis életünk álomba van kerítve.” Igen, valóban azzá lesz az ember, amilyenek álmai, amilyenek eszményei. Legyen hát eszményünkké az olyan létezés, ahol tudjuk elismerni vétkeinket és tudjuk kérni a megbocsátást, ha arra van szükség. Isten megáldja az önvizsgálatra képes embert. Legyen eszményünkké az embernyi ember, aki nem akar istenként mások fölé magasodni sem az igazával, sem a hatalmával, még a szent voltával sem. Legyünk emberek egymás számára! S végül legyen eszményünkké a gondoskodás. Az, hogy hűségesen állunk a vártán, tesszük a dolgunkat azokért, akikért születtünk és akik nélkülünk szegényebbek lennének egy baráttal, egy testvérrel, egy jó szándékú szomszéddal, egy valódi, megbízható, emberséges embertárssal.

Ámen

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy bár sok vallani valónk lenne, vétkek és mulasztások egyaránt, de ezeknél fontosabb a te végtelen jóságod. Köszönjük, hogy te vagy az igaz Isten, és nincs emberi gőg és hatalmaskodás, ami elhomályosíthatja a te dicsőséged ragyogását. Szabadíts meg minket attól a szándékunktól, hogy egymás fölébe emelkedjünk és istennek gondoljuk önmagunkat.

Ámen