A régi, bénító terhekről

Igehirdetés 2004. október 3.

A régi, bénító terhekről

 

Lekció: 1Móz 50,15-23
Textus: 1Móz 50,20  Zsid 13,8

“Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.”

“Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük világteremtő szeretetedet, amellyel megalkottad a mindenséget és abban nekünk, embereknek is helyet készítettél. Köszönjük az otthont, ahonnan eljöhettünk ma reggel szent házadba. Köszönjük a szép őszi vasárnapot, a napfényt, testi egészségünket és téged áldunk a lelki közösségért, amelynek tagjai lehetünk, ahol megújíthatsz, ahol élő igével táplálod lelkünket. Örvendezünk mindannak a jónak, amit itt közölsz velünk, ezen a helyen, és imádkozunk ennek az órának áldásáért. Formáld lelkünket, adj éberséget és tőled való bizonyosságot arról, hogy semmi és senki el nem szakíthat minket a te szeretetedtől. Szólíts meg minket, és adj erőt ahhoz, hogy megértsük, felfogjuk és megvalósítsuk azt, amit te akarsz életünkkel,!. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés ember van a világon, akinek a lelkében, emlékei között ne lenne semmi olyasmi, amit szégyellnie kellene. Mindnyájan hordozunk foltokat a lelkiismeretünkön – ha nem is feltétlenül köztörvényes bűnöket, amik büntető bíróért kiáltanak – de vétkeket és mulasztásokat, önző módon sikerült pillanatokat, amikor semmi más nem volt fontos a világon, csak saját örömünk és érvényesülésünk. Hordozunk ilyeneket vagy éppen szeretnénk elfeledni őket: indulatos perceket, amikor úgy éreztük, igazunk van, és menjen az útból, aki ezt nem így gondolja… Vagy kimondtunk jelzőket és ítéleteket, amikről utólag látjuk, milyen kár volt értük. Viszünk magunkkal nehezen jóvá tehető dolgokat is, ártó indulatok emlékeit, amikor csak Isten nagy kegyelme mentett meg minket attól, hogy valósággal kárára legyünk egy-egy embertársunknak….

Mindnyájunkkal jönnek életromlások, s minél kevésbé akarunk szembenézni velük, annál jobban bántanak. Zavarják a felhőtlen boldogságot, a magános pillanatokat, talán az emberekhez való barátságos odafordulásunkat, és olykor még az éjszaka pihenését is – mert visszajárnak, amikkel nem jöttünk egyenesbe.

Józsefről és testvéreiről tudjuk, hogy egyszer már kibékültek, de most meghalt az édesapa, Jákob – s mindnyájukban bűntudat kél. Eszükbe jutnak a régi, gyilkos szándékok, s arra gondolnak, hátha csak öreg édesapjuk kedvéért bocsátott meg nekik József: most visszafizet majd mindent, amit ők tettek ellene. Azt mondhatjuk, egy családi dráma képei ábrázolják ki a visszajáró, szív szerint igazán el nem rendezett múltat – vajon lesz-e ebből kiút?

Néha kilátástalan, amikor közel élő, egymás ellen sokat vétett embereket vagy éppen népeket látunk: azt kérdezzük, örökre tart ez az ellenségeskedés….? Mintha átok kötözne meg olykor vérrokonokat is – lesz-e valaha feloldódás, egymás szemébe nézés és megtisztult lélek, tiszta lap…? Aki a híradásokat nézi, másról sem hall, csak csapásról és kilátásba helyezett ellencsapásról. Halljuk, hogy húsz ember halt meg, negyven ember halt meg, kétszáz ember halt meg – és szinte elfásulunk már, mert minden nap ugyanaz történik, mindenhol a világon.

A Biblia lapjain azonban megtörik a varázslat és a József történetében azt látjuk, hogy mégis ki lehet lépni a szörnyű motollából, hogy bűnre bűn, vétekre vétek következzen, a bosszút újabb ellen-bosszú tetézze s tegye még fájdalmasabbá. Története arról szól, hogy van megbocsátás és van új kezdet, éspedig azért, mert ha emberek gonoszt gondoltak és terveztek is egymás ellen, Isten azt, ha ő úgy akarja – jóra tudja fordítani! Micsoda titok és evangélium: a rosszból jó jöhet ki – Isten a rosszat jóra tudja fordítani!

Ne gondoljuk azonban, hogy ez valami olcsó és könnyű fordulat, ami egyébként is Isten kényén-kedvén múlik, ha egyszer eljön az események menetében. Sem nem olcsó, sem nem könnyű, sem pedig isteni önkényen nem alapul, ha a rosszból egyszer utólag valóban valami jó lesz. Fájdalmas és gyötrelmes folyamat, mint minden tisztulás, amíg a múlt sötét árnyai végre valóban eltűnnek a lélekből, és az ártalmasból ő előrevivőt hoz ki számunkra. Ennek a gyötrelmes folyamatnak komoly feltételei vannak.

Éppen ezeket látjuk a történetben, amint hallottuk is az eseményeket – és egyáltalán nem túlzás, hogy e feltételek nélkül a vétekből, árulásból, gyilkos indulatokból egyáltalán semmi jó nem jöhet ki – még Isten által sem!.

Mert az első, aminek történnie kell, hogy a testvérek megvallják elhunyt édesapjuk tanácsa szerint Józsefnek, hogy bizony, hitszegés volt a részükről, amit tettek, és kérik tőle, hogy bocsássa meg. A régi dolgok rendezetlen zűrzavara azért követ bennünket, mert leggyakrabban még ott tartunk, hogy igazolni akarjuk magunkat. Ha valami nem úgy sikerült, mint kellett volna, baj keveredett, kézen-közön tönkre ment valami, akkor mindenki mosogatni kezdi magát, és ennek céljából felsorolja – a mások bűneit. Mert legjobb védekezés a támadás… Ez annyira közkeletű gyakorlat, hogy példát sem kell mondani. Történik rossz házasságokban, elmérgesedett családi viszályokban, sokszor a szomszédok közötti egyenetlenségekben, és mindenütt, ahol emberek nem akarnak szembenézni azzal, mi az ő részük a történtekben…

József testvérei azonban nem ezt teszik. Leborulnak előtte a földre, ahogyan apjuk megparancsolta halála előtt és azt mondják: Szolgáid vagyunk! Bocsásd meg hitszegésünket, amivel vétettünk ellened. – Mit lehet erre tenni? Azt olvassuk, hogy József sírva fakadt, és azt válaszolta: “Ti gonoszt gondoltatok ellenem – de Isten azt jóra gondolta fordítani.”

Lám, milyen hatalmas erő van az önvizsgálatban! Mennyivel nemesebb dolog elismerni, ha vétettünk valamiben, mint váltig erősítgetni, hogy bizony, nem bennünk, hanem a másikban volt a hiba! Erre csak megtisztult szívű emberek képesek – olyanok, akik felett nem repült el nyomtalanul életük szenvedése, okultak abból. József is, testvérei is tanultak életük próbáiból, más emberré lettek azok által – ezért alakul jól a történetük. Ha mindenki megkeményedett volna abban, amiben volt, amint ez sok helyen történik, most nem kaphatnánk erőt e történetből!

Azt látjuk, hogy csak a meg nem vallott és el nem hagyott bűnre nincs bocsánat. Ahol tudnak bocsánatot kérni, vétkeket elismerni, ott megmozdulnak a hegyek is. A Biblia elejétől végéig arról szól, hogy amit elismertünk, megvallottunk, és megbánva elhagytunk, azt a vétket maga Isten is megbocsátja. Nagyon nehéz azonban úgy megbocsátani valakinek, hogy el sem ismeri, hogy vétett volna! A megátalkodások mennek valahogy az emberrel, és mérgezik körülötte a levegőt. Ha valaki körül megromlik a levegő, sokszor nem arról van szó, amit mindenki lát egy  az aktuális “ügyből”, hanem esetleg egészen másról, aminek csak következménye a rossz légkör, ami kíséri az illetőt, bárhol megfordul…

Mert valóban nehéz dolog kimondani, hogy hitszegők voltunk. Nehéz kimondani, hogy csak magamra figyeltem, nem érdekelt, hogy a másikban milyen szándékok és remények élnek. Nehéz kimondani, hogy ekkor és ekkor szeretetlen és kíméletlen akarnok voltam. Igen, mindezeket és sok más, hasonlót cseppet sem könnyű kimondani. Isten ott tudja jóra fordítani a rossz dolgokat, ahol emberek mégiscsak képesek erre. Ahol ez, mint megáldható alapfeltétel megvan, ott az ő áldása is meg tud nyugodni az emberek életén. Ott nem gyötrődtek hiába évtizedeken át, ahogy a József és a testvérei szenvedései sem voltak hiábavaló és értelmetlen próbák:  változtak általuk. Eljutottak oda, hogy már tudtak kérni, és már tudtak adni – bocsánatot…!

Aztán azt is látjuk, hogy ahol az egyik oldalon képesek elismerni, hogy vétettek, ott a másik oldalon ilyen felszabadító válasz születik a földre borult testvéreknek: “Ne féljetek! Vajon Isten vagyok én…?” Valószínű, hogy az emberi vétkek mélyén leggyakrabban tényleg az rejlik, hogy magunkat Isten helyébe tesszük… Nekünk igazunk van, mindent jól látunk, birtokoljuk a megoldást, az egyetlen baj az, hogy az emberek nem hallgatnak ránk – nem ismerősek e lelki viszonyulások? Az ember “istenkedik”, azaz istennek képzeli magát. Sok öntelt és magabiztos ember akad a világon, akinek még a gesztusaiból és hanghordozásából is erre lehet következtetni!

De az elbizakodott ember nagyot szokott bukni – mert előbb-utóbb kiderül róla, hogy kicsoda valójában.

József nem játssza el az istent: felemeli őket a földről. Megmarad embernek, amikor pedig nagyon is ítélhetne eleveneket és holtakat. Ember marad, embertárs, és adja a bocsánatot testvéreinek, mert azok kérik tőle.

Jó lenne ezt ellesni: embernek maradni, amikor pedig könnyebb lenne eljátszani az istent… Embernek maradni, amikor elvileg igazam van, sőt azt hiszem, egyedül nekem van igazam, másnak nincs. Embernek maradni, amikor azt hiszem, mindent jól látok és bírom a teljes tudást és hozzáértést az égegyadta világon mindennel kapcsolatban. Embernek maradni, amikor a másik ember gyarlóságai utamat keresztezik s megnehezítik életemet.

Milyen nagy dolog, amikor valaki Józseffel együtt tudja már kérdezni: “Avagy Isten vagyok-e én…?”

Végül még egy fontos mozzanat: József gondoskodik testvéreiről. Ebben lesz tevékenységével részes Isten világfenntartó munkájában. Amikor ápol valaki néhány növényt, ha neki csak arra van már lehetősége, mert elaggott ember. Amikor ápol egy barátságot, mert a másiknak védelmet jelent az elkeseredéssel szemben. Amikor gondoz egy idős vagy egy beteg embert, odaszánja szabad idejét egy közösség ügyei szolgálatára, amikor a szívén viseli egy bibliaóra kicsiny népét, amikor éjszakákig dolgozik százakért vagy ezrekért, mint felelős vezető vagy alkotó művész, akit esetleg csak az utókor fog áldani műveiért – de áll a helyén, és gondoskodik a jövőről.

József szárnyai alá veszi testvéreit, és – jóval fizet gonoszságukért. (Róm 12,21) Ne féljetek, én eltartalak titeket itt Egyiptomban. Ha távolról is, de kiábrázolja azt, Aki imádkozik majd azokért, akik kínozzák és keresztre verik. Mint ahogy az is őrá mutat előre, hogy a rosszból jót hoz ki Isten: kereszthalálból lesz a világ üdvössége…! (Róm 5,10 Róm 11,15)

A költő ezt mondja: “Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, és kis életünk álomba van kerítve.” (Shakespeare: Vihar) Igen, valóban azzá lesz az ember, amilyenek álmai, amilyenek eszményei. Legyen hát irányultságunkká az olyan létezés, ahol tudjuk elismerni vétkeinket és kérni a megbocsátást, ha arra van szükség. Isten megáldja az önvizsgálatra képes embert! Legyen eszményünk az “embernyi ember”, aki nem akar istenként mások fölé magasodni sem igazával, sem hatalmával, de még a szent voltával sem. Legyünk emberek egymás számára! S legyen eszményünkké a gondoskodás is. Az, hogy hűségesen állunk a vártán: tesszük a dolgunkat azokért, akikért születtünk, és akik nélkülünk szegényebbek lennének egy baráttal, egy testvérrel, egy jó szándékú szomszéddal, egy valódi, megbízható, emberséges embertárssal. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, köszönjük neked, hogy bár sok vallani valónk lenne, vétkek és mulasztások egyaránt, de ezeknél fontosabb a te végtelen jóságod. Köszönjük, hogy te vagy az igaz Isten, és nincs emberi gőg és hatalmaskodás, ami elhomályosíthatja dicsőséged ragyogását. Szabadíts meg minket attól a szándékunktól, hogy egymás fölébe emelkedjünk és istennek gondoljuk önmagunkat. Ámen.