Igehirdetés 2015. március 8.
A regresszió hatalma
Lekció: Dán 4,1-14
Textus: 1Pét 5,6-7
„Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok!”
Imádkozzunk!
Jóságos és emberszerető Istenünk, te mindenkor végtelen irgalommal nézed földi életünket. Látod fogyatkozásainkat és nincsenek rejtve előtted vétkeink sem. Türelemmel vagy, mint atya a gyermekeihez – öröktől fogva javunkat akarod. Megtisztulást keres a szívünk nálad, aki gyógyító szeretettel vagy jelen, ahol csak a Jézus nevében ketten vagy hárman egybegyűlnek. Mindenre elégséges kegyelmed, amely gyakran erőtlenség által végeztetik el. Engedd, hogy magunk most alábbszálljunk, te pedig fölmagasztaltassál: mi erőtlenek lehessünk, Szentlelked pedig elvégezhesse munkáját bennünk! Ámen.
Igehirdetés
Szívesen hallgatjuk a jó hírt, hogy Isten szeret minket embereket, és ez valóban a legfontosabb gyógyító erő, különösen bajok és veszedelmek idején. Nem is tudom, mi lenne velünk, ha az ige és a Szentlélek újra és újra meg nem vigasztalna minket. Isten az ő nagy jóságát azonban, amiről az evangélium szól, nem mindig simogatásban közli velünk. Ha “jó időket” élve áldásait élvezzük, de sokféle ajándéka ellenére sem jobbítjuk meg útjainkat, akkor néha elhozza azokat az időket, amiket már nem szeretünk annyira.
Nebukadneccár babiloni király volt, igazi keleti kényúr hatalmas palotával és rengeteg szolgával, aki élte az uralkodók fényűző életét. Egyszer csak rátört azonban egy iszonyú betegség, ami során egy időre elvesztette ép elméjét: füvet evett, mint az állatok, és senki nem értette, mi történt vele. Beletelt pár évbe, amíg visszatért hozzá az értelme, és meggyógyulva folytathatta uralkodását. A Biblia-tudósok szerint ez valójában Nabonid nevű fiával történhetett meg, aki a feljegyzések szerint több éven át tényleg nem látta el a kormányzást, ami dolga lett volna – de a krónikák hallgatnak arról, hogy miért. Dániel könyvében mindenesetre apja nevéhez kapcsolva jelenik meg a történet: ám nem is fontos, hogy név szerint pontosan ki volt a szereplő – mert fontos üzenetek vannak elrejtve a történetben, amik ma is érvényesek.
Vegyük mindjárt észre, hogy bármi történik is velünk az életben, annak legfontosabb vonatkozása mindig ugyanaz: közelebb jutunk-e általa Isten uralmának elismeréséhez, vagy sem. Amikor az uralkodó elmondja álmát Dánielnek, és a leveleitől megkopasztott, meg is bilincselt, sőt, állat módjára füvet evő fa (!) jelképét az megfejti, akkor elhangzik a mondat: “Mindez azért történik, hogy hadd tudják meg az élők, a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött.” (Dán 4,14) Igen: Isten uralma, szuverén királysága néha kellemetlen közjátékokon át ér el céljához. Az ő ajándékai és jó volta életünk megjobbítására kellene indítson, amint az apostol is emlékeztet erre a Római levélben (Róm 2,4) – ám akit nehéz idők sem ébresztenek rá hol áll, hova jutott, s nem gondolja át életét, azon tényleg nem lehet segíteni.
A történetből kiderül, kapunk mi intéseket, isteni érintéseket, amik ráébreszthetnének, milyen veszélyek leselkednek ránk lelki értelemben. Döntő kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel, amint Jeremiásnál olvassuk – az “idejében küldött” figyelmeztetésekkel…! (Jer 7,13, Jer 35,14) Rengeteg érzéketlenség és megszólíthatatlanság uralkodik az ember útján. Rohanunk céljaink felé, más üdve nem is fontos, csak a sajátunk, azzal törődünk egyedül, és közben sorra maradnak el mellettünk a fontos útjelző táblák, amik különböző veszélyekre figyelmeztetnek – anélkül, hogy egyetlen pillantásra is méltatnánk őket…
Babilon uralkodója ezt hallotta Dániel szájából, s nem volt akármi egy despotának ilyesmit megmondani: Királyságod megmarad, mihelyt elismered, hogy a menny uralkodik. (Dán 4,23) Nem sok jele volt, hogy a világos, isteni szó elérte volna célját. A király elrohant az útjelző tábla mellett, mint oly sokan teszik ma is. „Kényúrként éltünk mindahányan….” – mondja a költő (Faludy György: Haláltánc-ballada), s milyen megrendítő e mondat, bár legtöbbször csak utólag szólal meg, ha egyáltalán elhangzik… Hát vegyük észre a jeleket, pillantsuk meg a táblákat – halljuk meg az “idejében érkező” intéseket!
Isten ítéletes tettei nem hoznak mindig végleges rontást – bár ilyen is van, és a végső ítélet már biztosan visszafordíthatatlan lesz. Amíg itt élünk, csak bizonyos időre szólnak ezek az idők, utána jöhet gyógyulás és talpra állás. A babiloni király iszonyatos betegsége is csak pár évig tartott, aztán pedig meggyógyult az uralkodó. Valljuk be, ha egy állat módjára füvet evő embert látnánk, nem sok reményt fűznénk a gyógyulásához: ez a történet szerint mégis eljön. “Kicsoda üdvözülhet?” – kérdezik Jézust a tanítványok. “Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” – feleli Jézus. (Mát 19,25-26) Hát ezt kell most nagyon a szívünkbe fogadni. Vannak dolgok, amiket lehetetlennek látunk, sokszor még üdvösségünket is – Istennél azonban minden lehetséges.
Még egyszer: mindez azért történik, hogy kiderüljön, van-e, aki hajlandó elismerni, hogy “a menny uralkodik”, és Isten annak adja a királyságot, annak adja az egészséget, annak adja a kívánságok teljesülését is, akinek akarja. “Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” – mondja az apostol (Róm 9,16) – idézve a mózesi igét, amely szerint Isten annak mutatkozik meg, akinek akar. (2Móz 33,19) Milyen jó, hogy egyértelmű az üzenet: nem az önkényes Istené, hanem a könyörülő Istené! Igen, így ismerjük őt: könyörülő, mint atya a fiakhoz… (Zsolt 103,13)
Nem lehet azonban megkerülni azt a témát sem, amit a király betegsége, pontosabban diagnózisa vet fel számunkra. Valaki nem csak elveszti józan eszét, ilyet is sokat látunk mainapság – hanem egyenesen a növényi és állatvilág szintjére süllyed. Amit a Biblia hatalmas képeskönyve itt nagyon erős látványban, “beszélő képben” mond el, azt nem nehéz megfejteni. Minden ember hajlik a regresszióra, ahogyan a lélektan nevezi a jelenséget. Visszasüllyedni régen elhagyott, meghaladott lelki szintre, visszamenni a gyermekkorba, infantilisen érezni, gyerekes döntéseket hozni, egyszóval “regrediálni.” Ilyen a toporzékoló önzés minden formája, hogy engem szeressenek – ezt minden pólyásbaba teszi is buzgón, kikövetelve a szerinte neki járó ringatás mennyiségét…
De nem csak kisbabák, hanem felnőtt, sőt idős emberek is képesek “toporzékolva” követelni a szeretetet, ami szerintük nekik jár. Képesek vagyunk sértődöttséggel, visszavonulással kényszeríteni egymást, amit “passzív agresszivitásnak” szokás nevezni, hátha átnevelhető a másik – ami persze gyakorlatilag sosem sikerül. És van még pár visszasüllyedő, regresszív magatartás, mint például az önsajnálkozás, aztán a mások vádolása kibúvóként, saját fogyatkozásaink napfényre jötte esetén – folytassuk a sort? Legyen elég a látvány: a Biblia gondoskodik róla, hogy elborzadjunk – egy ember olyan mély regresszióba esik, hogy füvet eszik, mint az állatok… Mi biztosan nem jutunk idáig, ám lelki értelemben nagyon is tanácsos meglátni magunkat ebben a tükörben: regressziók és infantilizmusok tömegében élünk. Ha ezt hallva mindjárt eszünkbe is jut valaki, akinek „milyen jó lenne ezt az igehirdetést most hallgatnia” – akkor a legbiztosabban hajlunk magunk is a regresszióra…
Végül a konstruktív kiút – hiszen az ige sosem azért szól, hogy a víz alá nyomjon, vagy elkedvetlenítsen minket. Ha el is keserít, sosem a “világ szerinti szomorúságra” indít, amely a halál felé lökdös, hanem Isten szerint való szomorúságra, amely “….üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez.” (2Kor 7,10)
Két jó tanáccsal is ellát bennünket a Szentírás. Az egyik így hangzik: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” (1Pét 5,6) Semmi más dolga nincs a saját infantilizmusaitól és regresszióitól elborzadó embernek, mint ennyi: vissza az Úrhoz! Alig van olyan lapja a Bibliának, ahol ez direkt, vagy közvetett formában ne szólongatna. Vissza az Úrhoz – azaz megtérni és megfordulni! Ez még a kereszten sem volt késő, amint a jobb latornál látjuk – de azért ne várjunk odáig. “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket…!” (Zsolt 95,8, Zsid 3,7) A „ma” azért fontos, azért kell észrevenni benne az elkészített drága lehetőséget, hisz nagyon is könnyű eltékozolni a pillanat tüneményét. Istent elismerni Úrnak sosem késő, ám le lehet róla véglegesen is késni… Nehogy ezek közé tartozzak!
A másik jó tanács azoknak szól, akik életében már valóban „úr” lett az Örökkévaló. Ők magától értetődően tapasztalják: “Minden gondotokat őreá vethetitek – neki gondja van rátok!” (1Pét 5,7) A megkönnyebbedő szív a legbiztosabb jele, hogy jó úton járunk: nyomasztott és terhelt életem gondja, vagy egy nagyon is konkrét félelmem – mióta megaláztam magam az ő hatalmas keze alatt, már tudom, hogy idejében meg fog szabadítani, sőt fel is fog magasztalni. Ezer példa mutatja, hogy “…aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki pedig magát megalázza, az felmagasztaltatik.” (Mát 23,12 Luk 14,10) Még a mindennapokban is így van, Isten királyi uralma alatt pedig sokszorosan!
Nem könnyebbedik meg addig a szív, amíg az Úr nem uralkodhat benne. Amíg bálványok, nem-istenek hatalmaskodhatnak felettünk, addig nehéz a szívünk: zavaros minden és tombolnak az őrületek, mint a babiloni királyon furcsa betegsége. Ám eljöhet a pillanat, amikor kiderül, hogy “az ő igája gyönyörűséges, és az ő terhe könnyű” (Mát 11,30) – s vége a tébolynak, az őrületszerű megzavarodásnak! Minden kitisztul, egyszerű és világos lesz. Pedig csak annyi történt, hogy valaki megalázta magát az ő hatalmas keze alatt; megtanulta Jézustól, hogy ő “szelíd és alázatos szívű – és nyugalmat talált a lelkének” – s valóban minden gondját őrá is vetette…
Isten szeret minket, ám ezt nem csak simogatással hozza tudomásunkra – innen indultunk: az életben ezt sokszor tapasztaljuk. Boldog, aki meghallja az ő “idejében mondott” figyelmeztetéseit, és azt is tudja már, hogy a próbának egyszer vége lesz. Talán éppen akkor, amint fölismerjük, hogy a Felséges győz az emberek királyságai felett; és „megmarad a királyságunk”, amint elismerjük, hogy – a menny uralkodik… Csak engedjük ám, hogy gyógyíthassa infantilizmusainkat, regresszióinkat, eljuttatva lelki értelemben „érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére” (Ef 4,13) – ahol minden gondunkat tényleg leveszi már rólunk, mint megfáradtakról és megterheltekről… Így is legyen! Ámen.
Fohász
Édesatyánk, köszönjük a jó napokat és ajándékaidat, de köszönjük a próbákat és a nehéz időket is, amiket üdvözítő szándékodból azért adsz, hogy érlelj és előre vigyél az úton. Segíts fölfedezni éretlenségeinket, a lelki visszacsúszásokat, amik méltatlanok atyai jóságodhoz. Imádkozunk megértésért és föleszmélésért, a lelkünk gyógyulásáért és megvilágosodásáért. Vezess minket Lelkeddel, hogy előbbre jussunk az úton, amely égi otthonunkhoz visz! Ámen.
