A restség hátrányairól

Igehirdetés 2013. október 6.

A restség hátrányairól

 

Lekció: Mát 25,14-30
Textus: Péld 6,6-11

„Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz és okulj! Bár nincsen vezére, elöljárója vagy uralkodója, mégis biztosítja a kenyerét nyáron. Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, még egy kis szunnyadozás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint az útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember.”

 

Imádkozzunk!

Becses Szentlélek, aki újjáteremted az elpusztultat és megfiatalítod az öregedettet, hozzád száll a könyörgésünk, hogy minket is újíts meg. Mire megyünk nélküled? Honnan volna erőnk máshonnan, mint tőled, aki a semmiből előhoztad a valamit, és akinek még az is fontos volt, hogy ne csak élettelen anyag rohanjon a hideg világűrben, hanem összeálljanak az elemek számunkra felfoghatatlan módon szervezve élő lényekké, sőt ezeknek legyen otthonuk, lakóhelyük, mint nekünk embereknek is lakásunk. Ámulattal tekintünk a világra, és azt kérdezzük, miért is nem dicsőítünk mi téged szüntelen, aki pedig arra vagy méltó, és ezt jól tudja a mi szívünk! Ne engedd, hogy ama kilencekhez tartozzunk, akik meggyógyultak ugyan s átélték erőid csodáját, mégsem tértek vissza a köszönet szavával. Azt se engedd, hogy elpocsékoljuk a lehetőségeket, amiket ránk bíztál, mint a szolga, aki elásta a neki adott értéket, nem sokszorozva meg azt. Hadd térjünk vissza hozzád, hadd legyünk egészen a közeledben, hogy kitölthessed ránk mindazt a lelki jót, amit most nekünk szántál. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

Az emberi élet elhanyagoltságának, úgy is mondhatjuk, belső lepusztulásának egyik kifelé nem nagyon látszó, ám annál lehúzóbb erejű változata, amikor a szelíd közöny és a merev tehetetlenség annyira párosulnak valakiben, hogy az eredmény a viszonyok teljes stagnálása. Marad minden szépen a régiben, amit akár még állandóságnak is lehetne becézni, ám a valóságban egy nagyon terméketlen állapotról van szó, amiből nem születik semmi hasznos és jövőbe mutató, mert az ember belül, éppen a lénye dinamikus magvában megfeneklett és ott nem mozdul immár semerre. Úgy, mint a Costa Concordia a sziklákon, ami – tegyük hozzá – még viszonylag ígéretes állapot, hiszen ha jó másfél év múlva is, de a napokban mégis csak levontatták onnan és egyenesbe állították – miközben vannak olyan emberi állapotok is, amire már inkább az illik, hogy valaki olyan, mint hal a szárazon. Az ilyen megfeneklett állapot kialakulásában nem a sors megváltoztathatatlan erői a vétkesek, hanem maga az ember, aki elhagyja magát, a saját magában eltűrt közönnyel és tehetetlenséggel, amiket egyedül ő maga változtathat meg, senki más. Aki már ott tart, hogy feladta az igyekezetet, azt a törekvést, hogy még akar jutni valahova, az valójában a hitet adta fel, és ezért, ha nem akar egy folyton lefelé haladó spirálban megmaradni, jól teszi, ha semmilyen erőfeszítéstől nem riad vissza, hogy megfordítsa az élete tendenciáit.

Márainál olvashatunk vízszintes és függőleges lustaságról. Az előbbi, vagyis a vízszintes lustaság nála az, amikor valaki nem kovácsol terveket, elodázza elhatározásait és lustán építi fel élete munkáját. Ha épít egyáltalán, a nagy messzeségben teszi, mintegy az elvi síkokon, de nem itt és most. A függőleges lustaság pedig a pillanat elszalasztása, a jelenben rejlő lehetőség meg nem becsülése, meg nem ragadása. (Márai S.: Füveskönyv, 75.) A Bibliának is elég sok mondandója van a tunyaságról, amit régi szóval általában restségnek nevez. A köznapi restség eredményezi a gazos kertet, amit gyomok vernek fel, s aminek összedől a kerítése. (Péld 24,30) Idetartozik az életünk sok félbehagyott igyekezete; amikor felröppennek ugyan különböző ragyogó ötletek, mint a tűzijáték rakétái, aztán nem lesz belőlük semmi. Azt olvassuk a Példabeszédek könyvében, hogy „…a rest még a vadászzsákmányt sem süti meg” (Péld 12,26), vagyis elvégzi a munka valami részét, de nem annyira, hogy értelmes haszna is legyen belőle. Az elejtett vad húsát aznap meg kellett sütni a szubtrópusi éghajlaton, különben pocsékba ment a zsákmány.

A tunyaság szegénnyé is tesz, mondja ugyanez a könyv (Péld 10,4), és ennek nem csupán anyagi vetülete van, hanem nyugodtan úgy is érthetjük, hogy mindig az el nem végzett belső munka eredménye a későbbi lelki vergődés, az a bizonyos „hal a szárazon” állapot. „A szorgalmasok keze uralkodni fog, a lusta pedig csak robotol” (Péld 12,24), vagyis maga az ember teremti a körülményeit, még a belső körülményeit, a saját „lelkét” is – amiben aztán uralkodhat is, ha azt hozta létre magának, de kínlódhat, robotolhat és küszködhet is, ha azt érdemelte ki az el nem végzett lelki feladatok által. Ahogy a nagy német mártír teológus, D. Bonhoeffer írja egy művében: A gyenge ember saját magát juttatja olyan helyzetbe, ahol már csak két rossz között választhat, az erős pedig maga tesz fel olyan kérdéseket, amiket érdemes megválaszolnia. (És itt nyugodtan megkérdezhetjük magunkat, vajon szoktunk-e egyáltalán föltenni megválaszolásra érdemes kérdéseket, és ha igen, akkor elvisszük-e ezeket egészen a válaszokig, vagy sem… Az ilyen becsületes, valódi kérdésfeltevés ősellensége az un. „magyarázat”, az önmagunk igazolása, hogy pl. miért is vagyunk restek. „Hideg miatt nem szánt a rest, amikor pedig már aratni akarna, akkor nincs mit.” (Péld 20,24) Vagy néha akad még drámaibb magyarázat, így olvassuk: „Oroszlán van odakint, megölne engem a határban” (Péld 22,13) Nagymesterek vagyunk, ha indokokra és magyarázatokra van szükség, de a megmagyarázott rossz sosem lesz jó, legfeljebb csak megmagyarázott rossz!

Van azonban egy ezeknél is magasabb szintű restség, ahol már nem csak a gyomos kert vagy a család anyagi romlása, és még csak nem is a vergődő, boldogtalan lélek kiáltanak orvoslásért, hanem már az ember örökkévaló sorsáról van szó. A testi, fizikai restséggel, meg a saját személyiségünk építése dolgában való tunyasággal szemben itt valódi hitbeli, azaz végső lustaságról van szó. Jézus így fogalmazza ezt a dolgot: Ó, balgatagok és rest szívűek mindazok elhívésére, amit a próféták szólottak! Avagy nem ezeket kellett-e szenvednie a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? (Luk 24,25) Ezek szerint tehát akinek „rest a szíve”, nem is jut el az élet mélyebb titkához, a szenvedést vállaló áldozatig, ami nélkül pedig nincs működő emberi közösség, nincsen boldog családi élet, és legfőképpen nincsen „menyasszonyi gyülekezet” (Jel 21,2), vagyis igazi egyház, tehát megszentelt és egymásra találó emberiség sem.

Ennek a hitbeli restségnek, aminek lényege, hogy az ember nem tud és nem is akar áldozatot hozni, szenvedést felvállalni vagy mondhatjuk úgy is, csendben és hűségesen szolgálni, van egy még keményebb jézusi megfogalmazása is: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is betakarítok, ahová nem szórtam. (Mát 25,26) Ez az érthetetlennek tűnő, paradox mondat azt kéri számon a rest szolgán, hogy miért nem számol az Örökkévaló embervilágot fölemelni akaró szándékával, aki a maga örök művébe beletervezte emberi igyekezeteinket is, sőt számít is azokra. Igen, neki szüksége van a mi jó elhatározásainkra, és nem örül annak, ha ezek helyén csak halogatás van. Szüksége van a kezünkre, amivel simogatunk, mert ő olykor éppen így hozza be a világba a maga szeretetét. És szüksége van olyan szavainkra, amikkel gyógyítunk, hiszen Megváltónknak is ő adott ilyen szavakat az ajkára. Részesévé tett minket nagy művének, és ha abból kimaradunk, mi magunk leszünk szegényebbek. Így kell azt érteni, hogy „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije volt”. (Mát 25,29) Mit ad hát tanácsként az ige azoknak, akik már látják, milyen fontos emberi igyekezetünk – hogy ne adjuk föl, s ne higgyük el, hogy úgyis mindegy? „Eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz és okulj! Bár nincsen vezére, elöljárója vagy uralkodója, mégis biztosítja a kenyerét nyáron. Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, még egy kis szunnyadozás, összetett kézzel fekvés: így tör rád a szegénység, mint az útonálló, és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember.”

Ez a lapidáris mondat, hogy „eredj a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz és okulj!” – valójában arra biztat, hogy nincs olyan egyszerű, közönséges vagy apró része a valóságnak, ami ne vihetne minket előre, ha értelmesen vizsgáljuk és elgondolkodunk felőle. Akár azt is mondhatnánk, hogy első a helyes megfontolás. Végig kell gondolni, ki hogyan is került oda, ahol éppen van. Melyik emberi tulajdonságát hagyta túlnőni, talán elburjánzani, és melyiket nem fejlesztette ki, esetleg úgyannyira, hogy az egészen csökevényes maradt. Ez a megfontolás nem szokott fájdalommentes lenni, hiszen észre kell venni egészen régi, mégis alapvető mulasztásainkat, amiket saját magunkkal szemben elkövettünk, és azután értelmes tervet, sőt stratégiát kell készíteni azok jóvátételére. Ez pedig olyan lelki feladat, amihez pontosan az intellektuális tunyaság az, amiből végre ki kellene lépni. Mihelyt hajlandók vagyunk tanulni akár a hangyáktól is, vagyis abbahagyjuk önigazolásainkat és a nevezetes magyarázatainkat, azonnal fogunk tudni előre lépni a lelki úton. A gondolkodás néha nagyon is nehéz dolog. Annyi lelki sebünk és indulat fűtötte „igazságunk” van, hogy háromszor könnyebb az egész kertet felásni, mint valami kényes dolgot higgadtan és tényleg igazságosan végiggondolni. Pedig azt nagyon is tanácsos értelmesen megfontolni, hogy miként kerülhet az életünk újra a helyes kerékvágásba.

Ehhez a művelethez a lélek tüze, vagy ha úgy tetszik, energizáltsága szükséges. A sportban járatos edzők szokták elmondani, hogy egy csapat jó eredményéhez nem elég a fizikai felkészültség és erő, meg a helyes taktika, hanem a harci kedv is kell. Néha az a csapat győz, amelyik igazi meggyőződéssel akar, mert tüzeli valami belső láng, és egy olyan hőfokon igyekszik, hogy a másiknak meg kell előtte hajolnia. A lelki energizáltság elengedhetetlen feltétele bármilyen belső változásnak. Amíg egy darab vas hideg és fekete, addig lehet kalapálni, nem lesz belőle túl sok. Mihelyt azonban vörösen izzik, már alkalmas arra, hogy valami új formát vegyen fel.

Csak egyetlen példát erre a belső energizáltságra. Aki nagy pénzek felett diszponálhat, ki van téve a kísértésnek, hogy hozzányúl és a saját céljaira használja fel azt, de csak akkor, ha a szíve energizálatlan állapotban van. Akinek lobog a lelke, annál fel sem merül, hogy hozzányúljon a más tulajdonához. Vagy eszünkbe juthatnak a majmok, amiket úgy fognak meg az erdőben, hogy kikészítenek egy rizzsel teli üveget. A majom belenyúl, hogy egyen, megmarkolja a rizst, és kihúzni már nem tudja a kezét, mert nem akarja elengedni, ami a markában van. Igen, még az elengedéshez is lelki energizáltság kell, a tudatosságnak olyan szintje, ami magasabb a köznapi érdekeknél.

Ezt a belső, lelki izzást nekünk, embereknek egyedül Isten közelsége tudja megadni. Őhozzá kell közelednünk, előtte kell magunkat gyermeki szívvel megalázni, és akkor kezdenek majd eltörpülni azok az emberi ügyeink, amiket olyan nagyon fontosnak gondoltunk. El fogjuk tudni engedni a megmarkolt rizst. És ne gondolja senki, hogy az első követelmény, tehát az értelmes és helyes megfontolás, meg a szív energizáltsága, lobogása ellentétben volnának egymással. Nagyon is kiegészítik egymást, ha a lelki tunyaságból fakadó emberi megfeneklettségről, az életünk befékeződöttségéről van szó – arról, hogy újra mozgásba jöjjön, élni kezdjen az ember. Hideg fejjel és forró szívvel lehet igazán fontos dolgokat véghezvinni – még saját magunkban is. Ha megvan már a hideg és értelmes fejünk, akkor már csak a lelkünk energizáltságáért kell imádkoznunk. De az ilyen ima nem a kívánságlista beterjesztéséből áll, hanem a szívünk valódi odaszánásából. Olyan igazi közeledésből, amikor valóban készek vagyunk bármit feladni, ha ő úgy akarja, és bármit elkezdeni, ha éppen arra biztat.

Hát menjünk oda bátran őhozzá, mert ha valahol van erő, van energia és van láng, akkor őnála biztosan. Még belegondolni sem merünk igazán, micsoda erő és energia kellett ahhoz, hogy valaki ezt a világegyetemet, amiben élünk, a semmiből elő tudja hozni. És nem csak a milliárd fényévek világa nyűgöz le bennünket, hanem az élet maga, akár egy kis póké is, amelyik élni akar és megtalálja a maga táplálékát – mert „az élet szent okokból élni akar”. (Ady E.) Ha pedig ilyen nagyszerű világ részesei vagyunk, akkor méltatlan dolog kínlódva és keseregve végigjárni földi utunkat benne. Ha még egy zátonyra futott óceánjárót is helyre lehet billenteni, ha van hozzá eléggé értelmes terv és valódi elszánás, a lélek energizáltsága, akkor miért ne lehetne emberi életeknek kilépni a tespedésből, az önmagunk sajnálgatásából és a maga körül való, öncélú pörgésből?

Lehet, hogy valakinek mindez a fizikai szinten érvényes, mert újra meg kell tanulnia örömmel mozogni, munkáját elvégezni, jókedvvel dolgozni. Gyakoroljuk magunkat a fizikai lustaság legyőzésében! Másnak a lelki síkon vannak tennivalói – a lényében el nem végzett feladatokat kell bepótolnia. Ez már nehezebb, hiszen a saját lényünk formálásáról van szó, és itt már sokan visszarettennek. Végül pedig mindnyájunknak lehet, és minden bizonnyal van is teendője a hitbeli síkon, hogy újra hittel higgyük, amit a próféták Jézusról mondottak, hogy neki azokat szenvedve kellett bemennie az ő dicsőségébe – mert az áldozat megkerülhetetlen. És újra hittel higgyük, hogy Örökkévaló Urunk ott is arat, ahol nem vetett, vagyis a mi részvételünket kívánja üdvözítő művében. Eredj tehát a hangyához, te rest, figyeld, hogy mit tesz és okulj! Áldjuk érte Urunkat, hogy ő maga sem tétlenkedik, cselekvő Isten, és a maga nagy, üdvözítő tervében nekünk is szépen kijelölte feladatunkat! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy nem hagytad magára a világot, hanem fenntartod azt törvényeid által és Lelked erejével. Tudjuk, hogy munkálkodsz és ezért fájlaljuk igazán sokféle restségünket, amikkel lefékezzük még a legjobb erőket is, amik mozdítanának minket. Kérjük, adj nekünk értelmes megfontolást, és lobogtasd fel a lelkünket is, hogy a te lángod ma is mindent átjárjon bennünk, ahogyan azt az első pünkösdkor tette. Segíts abban, hogy feladatainkat, amiket te adtál nekünk, hűségesebben teljesíthessük, testi, lelki és hitbeli téren egyaránt. Gyógyítsad betegeinket, emeld fel az összetörteket és formáljad mindnyájunk életét a Krisztus képmására, hogy amíg ő munkálkodik, mi is munkálkodhassunk. Ámen.