A rosszból jó jön ki

Igehirdetés 2012. február 19.

A rosszból jó jön ki

Lekció: 1Móz. 43,1-14
Textus: Máté 14,26-33

„Amikor a tanítványok meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, megrettentek és azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus megszólította őket és ezt mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Péter ekkor így szólt hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” Mire ő így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte és ezt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!”

Imádkozzunk!

Urunk, megköszönjük neked, hogy minden méltatlanságunk ellenére sem hagysz minket elveszni. Gondod van testi eleségünkre, ellátsz minket ruházattal és adsz nekünk meleg otthont. Valahányszor hiányt láttunk eddig, vagy bajban, betegségben voltunk, a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadtad. Szeretnénk mindezt megköszönni neked. Segíts most minket, hogy minden földi dolognál hadd legyen fontosabb számunkra a lelki jó, amit azoknak adsz, akik valóban figyelnek terád. Áldd meg most ezt az órát belső, szívbéli megújulással, mert nagy szükségünk van arra, hogy halljuk a szavadat és erőt kapjunk Szentlelked által. Szólíts meg minket és igazíts útba, vezéreld a te népedet örök és igaz igéddel, Krisztussal. Ámen.

Igehirdetés

Kevesen vannak közöttünk, akik életükben valaha is egyszerre voltak az éhhalál küszöbén és ugyanakkor még külön személyes halálos veszedelemben is. Az elmúlt világháborúban megesett az ilyesmi, szüleinktől és nagyszüleinktől hallhattunk ilyen történeteket. Mi magunk azonban talán még soha nem éltünk át ehhez hasonlót, úgyhogy számunkra szinte mesébe illik a bibliai történet. Jákob fiai visszatérnek Egyiptomból, de odahaza nem csak még jobban dühöng az éhínség, mint amikor ennivalóért útra keltek, hanem még a legkisebb testvérüket, Benjámint is el kell vigyék magukkal, hogy az ott túszul visszatartott másik testvérüket, Simeont kiváltsák. Azt lehet mondani, hogy harapófogóban vannak, mert egyrészt sehol máshol nincs élelem a közelben, csak Egyiptomban, ahova viszont csak Benjamin életét kockáztatva mehetnek.
Megesik az életben az ilyesmi: vagyis az, hogy akár teszünk valamit, akár passzívak maradunk, mind a kettőből csak bajunk származhat. Mind a két lehetőség súlyos: ha otthon maradnak a testvérek, akkor éhen halnak, és tudjuk jól, hogy volt olyan eset, amikor Kr. u. 70-ben Jeruzsálem ostrománál az anyák a saját csecsemőiket ették meg az iszonyatos két éves ostrom idején, csak hogy megmeneküljenek az éhhaláltól – mert az éhínség borzalmas tud lenni. De ha nem maradnak otthon, hanem visszamennek élelemért Egyiptomba, és valóban viszik magukkal Benjámint is, ahogy azt József, az élelmet biztosító fáraó-helyettes megparancsolta, akkor meg öreg édesapjuk utolsó reményét teszik ki halálos veszedelemnek. Benjámin ugyanis nem csak a legkisebb volt közöttük, és a legkisebb mindig nagyon kedves a családban, hanem édesapjuk igazán szeretett feleségének, Ráhelnek volt a gyermeke, az elveszettnek hitt József testvére. Ráadásul akkor született, amikor Jákob már megkapta Istentől a nagyon áhított áldást, amit egész életében hajszolt, de nem ért el – és új nevet is kapott hozzá: nem csaló volt már a neve, hanem Isten harcosa! Benjámin édesanyja, Ráhel azonban belehalt a szülésbe a Betlehem felé vezető úton, úgyhogy az ő akkor szült fia testesítette meg már egyedül az igazán kedves és szeretett asszony emlékét a családban.
Döntést kell tehát hozni, de nem lehet pontosan átlátni, minek mi lesz a következménye, és ilyenkor nagy kérdés, hogy emberek hogy állnak hitbeli tekintetben. Szeretnénk elkerülni az ilyen nehéz helyzeteket, de nem lehet, mert az élet néha nagyon is rákényszerít bennünket ezekre. Jó lenne most észrevenni az igében, hogy ezek a nehéz idők mindig különleges lelki növekedésünkre szolgálhatnak, mert ha ilyenkor valóban hitben hozunk döntést, akkor az nagy szívbéli előmenetelünkre lehet, és érettebb emberként kerülünk ki abból a helyzetből, mint ahogyan belekerültünk. Van Tarkovszkijnak, az orosz filmrendezőnek egy nagyszerű filmje, ez a címe: Sztalker. Ebben a különös filmben van egy képsor, amikor egy csapat néhány tagja nagyon veszélyes tájakon, barlangokon és különböző kalandokon kell átvergődje magát, a csapat másik része viszont egy sokkal rövidebb úton és ezek átélése nélkül jut el ugyanoda. Állnak egymás mellett, és bár látszólag ugyanoda jutottak, de a társaság egyik része átesett bizonyos tapasztalásokon, ezért fáradtabb és megviseltebb, ugyanakkor azonban lélekben gazdagabb is. Használjuk most ezt a szót erre az állapotra, hogy érettebb – ami azt jelenti, hogy életünk megpróbáltatásai éppen azzal gazdagíthatnak minket, azzal lehetnek a javunkra, hogy érlelnek. Idős emberekről mondja egy magyar író, hogy ők már rendszerint „porhanyósabbra vannak sütve” az élet által. Ha valakiben az életkor előrehaladása valóban elvégzi azt, hogy türelmesebb és jobb legyen, mint fiatalabbként volt, akkor ez egy nagyon szép és igaz hasonlat.
Józsefnek és testvéreinek mindenesetre azért kell átmennie a sok megpróbáltatáson, hogy végül sírva tudjanak majd bocsánatot kérni egymástól. De most éppen még ott tartanak, hogy meg kell hozniuk egy hitbeli döntést, és mai újszövetségi igénk is ilyesmiről szól – Péter kiszállhat a vízre és járhat a tengeren maga is, mint Jézus – ha van hite hozzá.
Mit tanít nekünk ez a két nagyon is párhuzamos történet, az ószövetségi meg az újszövetségi a hitbeli döntések természetéről? Először is azt, hogy a hitbeli döntésekben mindig van valami a vízen járásból. Ki kell hozzá lépni például a hajóból, oda kell hagyni a megszokottat, a biztonságot adó pozíciónkat, ami egyáltalán nem könnyű dolog. A testvérek is otthon voltak, ha mindjárt éhínségben is, ha úgy tetszik legalább viszonylagos biztonságban – és ezt az otthont most hitbeli döntés alapján el kell hagyják. Hitben hozott döntés az, amikor két fiatal azt mondja, hogy mi mostantól kezdve mindig egymásért szeretnénk élni. Körülöttünk ezrek és ezrek nem vállalják fel egymást, hanem nyitva hagyják maguk mögött az ajtót, amin bármikor elmehetnek, ha elegük van a másikból, most ez a megszokott, a biztonságos – de mi nem ezt tesszük. Hitben hozott döntés az is, hogy vannak emberek, akik ötször vagy hatszor annyit kereshetnének a világ más országában, mint itthon, mégsem hagyják itt ezt a küszködő, végsőkig eladósított országot, hogy cipeljék a hátukon mások. A hitben hozott döntés attól hitben hozott döntés, hogy nem tudjuk pontosan, mi minden is következik belőle, csak azt tudjuk, hogy valaki azt mondta: jöjj! Itt vagyok, melletted állok, hozhatsz döntést hitben is.
Mert a hitben hozott döntés lényege az, hogy nem vagyok benne egyedül. Hallok egy hívást, egy hangot, amit nem lehet összetéveszteni semmi mással és senki másnak a hangjával. A hitben hozott döntés mindig erre a hangra való ráhangolódás, nem pedig a mi nagy teljesítményünk. Ez a hang pedig még a háborgó tengeren is meghallható, amikor „üvölt a habtusa”, ahogy szép énekünk mondja, amit az előbb énekeltünk. Hitben hozott döntés, amikor egy múlandó ember belátja, hogy az élet mindenképpen véges, és nem csak az nem mindegy, hogy mikor megyünk el innen, hanem az sem, hogy hogyan. A hívő emberekről azt olvassuk, hogy „figyeljünk életük végére, és kövessük hitüket” (Zsid. 13,7), vagyis egy hívő emberrel kapcsolatban éppen olyan fontos az, hogy miként sikerül a halállal megküzdenie, mint az, hogy milyen volt az élete. Figyeljetek életük végére! – mert erőt és példát adhat másoknak, felemelhet és bíztatást adhat, hogy miként néztek szembe az „utolsó ellenséggel” (I. Kor. 15,26), ahogyan a testi elmúlást nevezi az apostol. Vajon csak saját múlandó, elszálló életét sajnálja ebben a helyzetben valaki, vagy pedig maga helyett Istenre gondol, és arra készül, hogy ő hozzá fog hazaérkezni – ez a kérdések kérdése ilyenkor.
De vannak ennél közelebbi, sokkal mindennapibb hasznai is a jól meghozott hitbeli döntéseknek. Gondoljunk arra, mit mond az Írás a próbatétel, a lelki értelemben fenyítés alatt élő ember hitbeli döntéseiről. „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, utóbb azonban a megigazulás üdvös gyümölcsével fizet azoknak, akiknek része van benne.” (Zsid. 12,11) Ez azt jelenti, hogy az ember megerősödve és megtisztulva jöhet ki élete próbatételeiből, és ami végtelenül nehéz, sőt rossz dolog volt, abból utólag valami nagyon fontos és nagyon jó jöhet ki. Egyetlen feltétele van ennek, éspedig az, hogy valóban az ember megigazulására legyen az a próbatétel, tehát az életünket valóban megjobbítva kerüljünk ki abból. Még akkor is, ha menet közben néha úgy tűnik, hogy elszakad a cérna, és az ember kezd süllyedezni. Péter is így volt, éspedig pontosan azért, mert nem Jézust nézte már, hanem a szeleket és a hullámokat. Ez pedig nagy különbség. De most megtanulhatjuk, hogy még a süllyedő életből is lehet hozzá kiáltani. És ne higgye senki közülünk, hogy azért, mert e pillanatban minden szépen rendben van körülötte, egészséges a családban mindenki és van munka is, akkor soha nem jöhet el az a pillanat, amikor hirtelen nagyobbak a hullámok körülöttünk, mint szeretnénk. Péter sem gondolta, hogy az egyik pillanatban még részesül Jézus dicsőségében, ő maga is jár a tengeren, mert a hitben hozott döntése akár erre is képessé teszi, aztán meg kezdik majd elborítani a hullámok, amint a hite kezd zátonyra futni. Pedig ezt történt, és ez történik mindenütt, ahol inkább a világra figyelünk, mint Jézusra.
De még ilyenkor is felébredhet az ember, és kiálthat. Péter is ezt teszi, és a Jézus válasza ez: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? – de megfogja a kezét is, és kihúzza a hullámok közül. Olyan megrázóan szép ez a pillanat, és annyira magunkra ismerünk benne, hogy nem is tudunk semmit hozzátenni. Nem is kell – ez a szabadítás csodás pillanata, amikor az Úr jelenléte és közvetlen segítsége egészen kézzel foghatóvá válik. Életünk legszebb és legemlékezetesebb pillanatai mind ide tartoznak. Amikor tudtuk, hogy nem érdemeljük meg a szabadítást, amikor egészen rászolgáltunk arra, hogy végképp elsüllyedjünk, mégsem az történt. Valaki megfogta a kezünket és kihúzott minket onnan, ahonnan mi már biztosan nem tudtunk volna a magunk erejéből kimenekülni. Tele van a Biblia ezekkel a történetekkel, amik mind a Jézus csodálatos feltámadásának történetét készítik elő. Ott már, az ő történetében minden beteljesedett és minden elvégeztetett. És mi ebből élhetünk, ebből megújulhatunk, és egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a mi életünkben is végül minden rosszból jó jöhet ki.
Egészen odáig, hogy leborulunk és álmélkodva mi is azt mondjuk: Valóban Isten Fia vagy! Ez az ember földi életének igazi beérése. Aki ide eljutott, az már mindent tud. Tudja azt, hogy semmi nincs, amit az ő nevében kérünk, azt meg ne adná mennyei Atyánk. Tudja azt, hogy nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, és ha ő szenvedet, akkor mi is szenvedni fogunk. De tudja azt is, hogy ő az Alfa és az Omega, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható. (Jel. 1,8) És ő azért szenvedett, hogy akik élnek, éljenek ne csak maguknak, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott. (II. Kor. 5,15)
A hitbeli döntésekről hallhattunk tehát mai igénkben. Egy bátor döntéssel, a vízen járás vállalásával kezdődik, kimondjuk az igent arra, amit ő mond nekünk: Gyere, itt vagyok, melletted állok. Aztán kérdés, hogy nem lesz-e mégis fontosabb ennél a hívásnál a próbatétel, a betegség és a halál, vagyis mindaz, ami a világban van, mert akkor süllyedni kezd a tanítvány. De kiálthat az ember, igen, kiálthat még hitehagyott állapotában is, és Jézus megfogja a kezét és kisegíti a bajból. Boldog, aki mindezen átment. Mindent megértett, amit meg lehetett érteni és mindent megtanult, amit meg kellett tanulnia – és immár valóban érett szívvel és érett hittel vallhatja: Valóban Isten Fia vagy! Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy te nem csak megígérted, hogy mindig emberi szóval is hallhatóvá teszed, amit nekünk üzenni akarsz, hanem valóra is váltod ezt, valahányszor hittel kezünkbe vesszük a Szentírást és valahányszor a szentek egyességében igéd hirdettetik közöttünk. Köszönjük, hogy mi is megpillanthatjuk lelki szemeinkkel a te dicsőséges, sugárzó lényedet, ahogyan a tanítványaid is egykor megláthatták azt. És köszönjük, hogy nincs olyan mélység, baj és betegség, az erőtlenségnek és a kételynek olyan állapota, ahonnan ne kiálthatnánk hozzád, és egészen kézzel foghatóan meg ne tapasztalhatnánk, hogy nem hagysz minket magunkra, hanem megfogod a kezünket és kiemelsz minket a mélységből. Segíts minket, hogy megjobbítsuk útjainkat, megtisztítsuk életünket és félelem nélkül járhassunk a vízen, ha annak ideje jött el életünkben. Könyörülj a te népeden, hogy szavadhoz igazíthassuk útjainkat, és legyenek közöttünk vigasztalódások, gyógyulások és életújulások. Tekints édes magyar hazánkra, hogy lelkileg talpra állva kerülhessünk ki a mostani nehéz időkből. Ámen.