A szégyen és az ég hangjai

2006. november 26.
dr. P. Tóth Béla

Lekció: Zsoltárok 19,1-15
Textus: II. Kor. 5,20-21

“Krisztusért járva tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.”

Imádkozzunk!
Örök Isten, mennyei Édesatyánk! Jó lenne azt mondanunk neked, hogy mi szeretünk és áldunk téged, de csak erőtlen és fásult szívünk hangjait halljuk helyette. Szeretnénk hálával áldozni neked, akitől minden jó dolog származik a világon és aki valóban rászolgálsz minden dicsőítésre, de megvalljuk, eltölt bennünket a belső üresség és bizony, sokszor kétségbe ejt a hiábavalóság érzete is. Segíts most minket megtisztulni, hogy ne legyen semmi, ami elválaszthatna szentségedtől és bűnbocsátó jóságodtól. Adj nekünk megújulást az ige és a Lélek által, hogy elhagyjuk a vétket, hogy megtisztuljon a szívünket, és segíts minket abban, hogy megelevenedjen a hitünk és éljünk általa. Te vagy a mi egyetlen menedékünk, te vagy a mi erősségünk és kővárunk, legyél hozzánk irgalmas. Add meg nekünk a belső megbékélést, a bizonyosság áldását, és ajándékozz meg minket új hittel és Krisztusban való új élettel. Őérte kérünk, hallgass meg minket imánkban.
Ámen.

Igehirdetés

Sokan azt mondják, hogy az emberi érzések között az egyik leggyötrelmesebb dolog a szégyen. Valami olyasmi, ami még a testi büntetésnél is jobban tud fájni az embernek, úgyhogy talán nem véletlen, hogy a Biblia lapjain Isten elvesztésének, a bűnnek elsődleges következménye is éppen a szégyen. Azt olvassuk, megnyílik Ádám és Éva szeme és körülaggatják magukat fügefa levelekkel, ami nem sokat segít rajtuk, mert már megtették, amit megtettek. Ez a történet azt üzeni, hogy az ember normális állapota az, amikor nincs szégyen, az embernek eredeti helyén, Istennel összhangban élve nincs oka szégyenkezni. Ilyesmire csak akkor kerül sor, amikor az ember kiesik Isten közeléből.

Különös módon az első gyilkos büntetése is a szégyen, Káin bélyeget kap a homlokára, hogy mindenki lássa rajta, ez az ember gyilkos, embert ölt. És a háromszori tagadása után Péter sírása is a szégyenkezés tehetetlen kínja, és bizonyára ismerjük jól ezt a dolgot magunk is, hogy milyen az, amikor nem azt az életet éljük, amit élhetnénk. Az egyik legnagyobb magyar költő, Arany János azt mondja az Epilógus-ban, visszatekintve az egész emberi karrierre, amit befutott, az eredményekre, amit elért:”…s pályám bére égető, mint Nessus vére”. Mert még az eredmények felett is lehet szégyenkezni, ha az embernek nem aludt el egészen a lelkiismerete.

Miért olyan gyötrelmes dolog a szégyen? Mert az emberi lélek megosztottságáról szól. A lélek egyik fele vágyakozik és elkövet valamit, a másik fele pedig rá néz és azt mondja, ezt nem így kellett volna. Ez a belső meghasonlottság, az eredeti létegység elvesztése, ez a szégyen. Az önmeghasonlás, amikor a saját mércéinknek sem felelünk meg, vagy ha azoknak esetleg valahogy mégis, akkor tudunk azért olyan mércékről, amik a szívünkbe is vannak írva, és amiknek nem. Amikor nekünk időlegesen jó ugyan valami, de azt a próbát már nem állja ki a dolog, hogy mi lenne, ha mindig, mindenki a mi mércénk szerint cselekedne. Sokszor már a legelemibb próbán is elbukik sok önző tettünk, ha azt megvizsgáljuk például, vajon örülnénk-e, ha velünk szemben tenné valaki azt, amit mi megengedhetőnek tartottunk mások iránt. Ezért fontos erőt merítenünk a zsoltárból: “…mert szégyent nem vallanak, akik hozzád esedeznek.” Vagyis, még egyszer, az ember eredeti, normális állapota nem a szégyenkezés, hanem a szégyen nélküli állapot. Persze, nem abban az értelemben, ahogyan ma látjuk, és amiről már a Filippi levélben is olvasunk, hogy olyan időket élünk, hogy “azzal dicsekednek, amit szégyellni kellene” (Fil. 3,19) Ez a szégyentelenség tényleg a történelem mélypontja, de most nem erről a fajta szégyentelenségről van szó, hanem arról, hogy éljen úgy az ember, mert élhet így, hogy ne kellejen aztán utólag szégyenkeznie amiatt, ahogyan élt.

Nem hiszem, hogy volna köztünk valaki is, akinek ne lett volna már vagy ne lenne éppen most szégyenkezni valója. A bűn minden emberre kiható valóság, csak éppen sokszínű, és így aztán egyikünk ebben, másikunk pedig abban vét. Összesen ennyi a különbség. Újjal való mutogatás helyett, hogy kinek van több szégyene és miben, forduljunk most az ige segítségéért, mert ott van a mi gyógyulásunk és tisztulásunk.

A felolvasott 19. Zsoltár az ég hangjairól beszél. Micsoda nagyszerű vigasztalás ez, hiszen mi emberek csak egymást és legfeljebb saját magunkat szoktuk hallgatni, ettől vagyunk olyan feldúltak és kétségbeesettek, és lám, a zsoltáros az egek “hangjaira” és az egek “beszédeire” emlékeztet minket.

Ilyeneket mond: ezek a hangok és ezek a beszédek az Úrnak erejéről szólnak. Milyen betegek tudunk lenni, és joggal, amikor azt látjuk, hogy szinte semmi befolyásunk nem lehet arra, hogy mi is történik a világban. Az ember tehetetlennek érzi magát, amikor azt látja, hogy semminek nincs semmilyen következménye, még nyilvánvaló és súlyos bűnöknek sem, és elharapózik az apátia és a depresszió.

Ilyenkor különösen is szükségünk van az ég hangjaira, amik az Úr erejéről szólnak, és arra emlékeztetnek, hogy az ember tényleg elveszett és annak is érezheti magát, ha nincs élő Istene. Először is azt halljuk, hogy az ég hangja az, hogy a nappal tanítja a nappalt és az éjszaka az éjszakát. Gyönyörű költői megfogalmazása ez az ember lelki növekedésének. Az egyik nappalt mondhat tanítást a másiknak, ez azt jelenti, hogy tanulhatunk a megtörténtekből. Nem kell ugyanazokat a rossz szokásainkat, emberi gyengéinket egész életünkön át magunkkal vinni. Tanuljunk abból, ami tegnap történt, és ha tegnap vigyázatlanok voltunk, ma ne legyünk azok. Ha kifogás érhette tegnap az éberségünket, akkor ma ne járjunk megint lelki félálomban. Ha tegnap üres volt a szívünk, nem volt benne ige, és így aztán megejthetett minket bármilyen kép és látomás, ami aztán cserben is hagyott a maga idejében, akkor ma ne járjunk megint igétlenül a világban. Egyik nap a másiknak, egyik éjszaka a másiknak tanítást ad, és ha ez tényleg így van, akkor az nem más, mint az ég hangja. Jó lenne ezeket a tanításokat, mint égi hangokat, tényleg meghallani az embernek.

Aztán azt is halljuk, hogy az ég hangja szerint a mennyboltozaton végigvonuló nap olyan, mint egy hős, aki felkel ágyából és örül, hogy futhatja a pályáját az ég egyik szélétől a másikig. Milyen gyönyörű kép és biztatás egyszerre: lehet így is élni, mint a nap az égen, boldogan, sugározva, örülve annak, hogy futhatjuk pályánkat, mint egy győztes hős a futópályán. Nem csak letargiában és tehetetlen vergődésben, nem csak rosszkedvben és sértettségben, hanem haladva utunkon rendíthetetlenül, mint a nap az égen, tudva azt, hogy ennek a mi utunknak is volt kezdete és lesz vége, mint egy földi napnak, de ez pontosan így van jól és az egész Isten ajándéka. Az ég hangjaira való figyelés nélkül erre nem vagyunk képesek. Ha csak a világ hangjait halljuk, akkor elkeseredhetünk. Sok a csalárdság és mesteri szinten zajlik a hitetés. Még ha egymásra vagy magunkra figyelünk is, az is kevés, bár már valamivel jobb. De a legfontosabb mégis az ég hangjait hallani. Az majd megtanít minket olyan életre, amiben nem vallunk szégyent.

Ezeket a hangokat nevezi a zsoltár az Úr “törvényének”, “félelmének” és az Úr “ítéleteinek” is. Ilyeneket hallunk róluk: ezek a dolgok minket megelevenítenek, bölccsé tesznek és megvidámítják a szívet. Ha valamire szükségünk van, hát az éppen ez. Megelevenedni, megvidámodni és bölccsé lenni…! Még azt is halljuk ezekről az égi hangokról, hogy kívánatosabbak az aranynál és édesebbek a méznél, a szín méznél is. Mert amikor az ember felemeli a szemét és az égre néz, kinyitja a szívét és tényleg meghallja az ég beszédét, akkor valóban aranyat talál és szín méznél édesebb táplálékot kap. Ezt mindenki tapasztalhatta, aki életében csak egyszer is rátalált már az Isten beszédének igazi mivoltára, az igére.

Mert ez az ige értünk testté lett Krisztusban, és ő minden szégyenünket felvitte a keresztfára, hogy rólunk levegye azokat. “Aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi az Isten igazsága legyünk ő benne.” (II. Kor. 5,21) Ez azt jelenti, hogy “ő lett bűnné” helyettünk, vagyis magára vette minden szégyenünket, amikor helyettünk őt köpdösték meg, meztelenítették le és csúfolták ki még halálában is. Ezért kell nekünk “nézni a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, nem törődve a szégyennel, keresztet szenvedett, és az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid. 12,2)

Az ég hangjainak és az egek beszédének ez a legszebb mondanivalója számunkra: Krisztus. Maga Isten sem mondhat többet és jobbat nekünk ennél! Akinek ez nem elég, az soha és sehol, semmiben nem fogja megtalálni a békességét, mert ez Isten örök igéje, mondanivalója hozzánk. Nézzünk hát a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra! Ez ma is a legfontosabb. És ez a dolog ugyanazt jelenti, mint meghallani az ég hangjait, megérteni a napok és az éjszakák tanítását, megvidámodni az Úr törvényétől és aranyat lelni, színmézzel táplálkozni.

Már csak egy van hátra. A “szégyen” szó rengeteg bibliai előfordulása közül arra az igére rátalálnunk, amelyik arról szól, hogy ha valóban így állnak a dolgok, akkor mi is “mondjunk le a szégyen takargatásáról”, ahogyan azt a Károli fordításban olvassuk (II.Kor.4,2), s amit az új fordítás így olvas: “vessük el a szégyenletes titkos bűnöket”. Ki-ki maga tudja, mi lakik őbenne, hogyan érvényes rá ez az ige. Azokkal a dolgokkal megharcolni, amik a világ számára rejtettek, eltakartak, de mi magunk tudjuk őket. Vagy annyira rejtettek, hogy már saját magunk elől is sikerül eltakarni őket, mert ilyen is van � ezek is lepleződjenek le. És akkor valóban már csak az van hátra, hogy “vegyél tőlem fehér ruhákat, hogy ne látsszon meg mezítelenséged rútsága” (Jel.3,18). Betakarózni Jézusba, ő a mi fehér ruhánk, mentségünk, őt kell magunkra öltöznünk, mint egy ruhát. A régit le lehet tenni, elszakadt és elpiszkolódott eléggé, ezt tudjuk. Ez a mi óemberünk. A megváltatlan, önző és hitetlen énünk. Ezt kell levenni magunkról, olyan egyszerűen, mint ahogy egy ruhát levesz az ember. És a másikat felvenni, az újat, a tisztát, a fehéret, Jézust. Őt magunkra öltve nem kell többé szégyenkeznünk sem a közeli, sem a távoli vétkeinkért többé, azokért, amiket valóban megismertünk, megvallottunk és elhagytunk, mert ő azoktól teljesen meg tud és meg is akar szabadítani bennünket. Az az Isten akarata, hogy minden ember idvezüljön, és az igazság ismeretére eljusson.

” Bűn ruháját vessük el A szövetség vére által, Vétkeink fedezzük el Tőled nyert fehér ruhákkal, Hogy hitünk legyőzze majd, Mind a bajt.
S majd vezess az égbe föl, Irgalomnak napvilága, Könnyek gyászos völgyiből, Üdvösségnek szép honába, Hol az üdv és béke majd Egyre tart.” (489. ének 3. és 4. vers)

Ámen.

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, te bűnné lettél értünk, hogy mi Isten igazsága lehessünk tebenned. Légy áldott az ég hangjaiért, amivel szólongatsz bennünket. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor süket fülekre találnak bennünk a nappalok és éjszakák tanításai, az égen haladó fényes nap üzenete és minden más szó és ige is, ami a te végzéseidről és igazságodról szól. Köszönjük, hogy most újra fontossá lehetnek ezek számunkra. Segíts szívünkre venni egy szép hosszú élet tanítását is, egy édesanya és nagymama életének üzenetét, akitől az elmúlt héten vettek búcsút szerettei. Vigasztald a család tagjait a gyászban és hallgasd meg könyörgésünket, amit a szomorúakért és a megtört szívűekért mondunk. Gyógyítsad beteg testvéreinket, gyógyítsad a közösségeket, a családot, a várost, a nemzetet. Adj nekünk lelki megújulást, megtérést, ami nélkül senki nem mehet be a te királyi uralmad alá. Légy velünk a most következő hét napjain, adj erőt a munkához, világosságot és hitet a döntéseinkhez, szeretetet otthonainkban.

Ámen