A szent és ami szentséges

Igehirdetés 2006. október 22.

A szent és ami szentséges

Lekció: Ésa 6,1-10
Textus: 3Móz 11,44-45

“Legyetek szentek, mert én szent vagyok. Ne tegyétek magatokat tisztátalanná semmilyen csúszómászó állattal, amely a földön mászik. Mert én vagyok az Úr, aki fölhoztalak benneteket Egyiptom országából, hogy a ti Istenetek legyek. Legyetek azért szentek, mert én szent vagyok!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük megtartó hűségedet, hogy nem adtál oda bennünket az enyészetnek és egybehívtál minket most is igét hallani. Tudjuk, hogy sokszor méltatlanná lettünk elhívásunkhoz, a tőled kapott áldásokhoz és bánkódunk bűneink felett. Szeretnénk megtisztulni és igazán méltóvá lenni választottságunkhoz. Segíts most minket igaz áhítatra, segíts találkozni te veled és találkozni önmagunkkal. Adj hírt magadról, adj nekünk éltető, útbaigazító igét és töltsd ki ránk Szentlelkedet, az örök mennyei lángot, ami az első pünkösd népében is világolt. Segíts minket különböztetni a szent és a profán között, és add meg nekünk, hogy szentek lehessünk, amint te is szent vagy öröktől fogva. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezekben a napokban ünnepel az ország, de jól tudjuk, hogy ebben az ünneplésben a sok gyász és fájdalmas emlékezés mellett nagyon sok kérdőjel is rejlik. Sokan emlékeznek szeretteikre, ismerősökre, és olyan is van közöttünk, aki maga személyesen is megszenvedte azokat az időket, de tudjuk, hogy teljes bizonyossággal nehéz megmondani, mi is történt igazából, mi is mozgatta valójában a történelmi eseményeket. A nemzet ma Magyarországon tragikusan megosztott. Vannak hivatalos ünnepek és vannak emberi beszélgetések, és ez a két világ nem fedi egymást. Régi barátok nem beszélnek egymással és nehéz tisztán látni, kinél mennyi igazság van is tulajdonképpen. Közben az ország helyzete inkább romlik, mintsem javulna, éspedig nem csak gazdasági értelemben, mert soha nem látott, brutális gyilkosságok hírét vesszük, ami felett értetlenül állunk meg és azt kérdezzük, hova is tartunk mi tulajdonképpen.

Úgy tűnik, talán újra Nóé bárkájába kell vonulnunk lelki értelemben, meg kell próbálnunk átmenteni értékeinket családban, gyülekezetben a gyermekeink és egy jobb kor számára. De vajon tényleg csak ezt jelenti ma Isten gyermekének és Krisztus követőjének lenni? Hogyan igazodhatunk el egy bonyolult és nehezen átlátható, kaotikus világ eseményei közt, és egyáltalán, hol a helyünk, mi a dolgunk?

Amint a Bibliát a kezünkbe vesszük és egyetlen mondatát is értőn és figyelemmel elolvassuk, azonnal megérint bennünket, hogy ebben a könyvben egy másik világ szólít meg minket, éspedig nem az a világ, amiben élünk. Nehéz szavakba foglalni, miben is áll a különbség, de a legközelebb akkor vagyunk a valósághoz, ha azt mondjuk, a világ, amiben élünk az szentségtelen, a Biblia igéje pedig éppen Isten szent voltáról beszél nekünk, ezernyi tükörcserépben. A világ azt mondja nekünk, legyél olyan, mint mi is vagyunk, különben kinézünk magunk közül, az ige pedig azt mondja, legyetek szentek, mert Isten is szent. Amikor az ember ezt valóban meghallja, éspedig nem csak fülével és még csak nem is az értelmével, hanem a szívével, akkor már tudja, merre is menjen tovább. Hasonlóan azokhoz a kirándulókhoz, akikre rásötétedett az erdőben és már az utolsó gyufaszáluk is elfogyott, hogy a fákon lévő útjelzéseket megpróbálják azonosítani, csak a lábukkal tapogatták, hol is lehet az ösvény, és már arra gondoltak, hogy be kell rendezkedni arra, az erdőben fognak éjszakázni, amikor valaki messze egy fénypontot pillantott meg – és onnéttól kezdve tudták, hogy arra haladva eljutnak majd valahogy haza.

Ilyen felvillanó, távoli fénypontnak gondolom a Szentről való beszédet, ami megmutatja nekünk, tévelygő embereknek az irányt. Ésaiás elhívásának története az egyik támpontunk ebben. A látomás szerint Isten szent voltáról harsogó, angyalszerű lényeket, szeráfokat mutat nekünk az ige, akik megtisztítják a tisztátalan ajkú, vagyis hazug nép között lakó és magát is hazugnak felismerő Ésaiást az oltár parazsával érintve ajkait, aki onnét kezdve már szólhatja majd Isten igéjét. A másik támpontunk Mózes III. könyvében a “szentség könyvének” nevezett részlet ismétlődő felhívásaiban van, amikor azt halljuk, éspedig öt különböző változatban is, hogy szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok. Itt már nem csak a megtisztulás megrázó, drámai mivoltát ismerhetjük fel, ami olyasmi, mint a parázzsal az ajkakról leégetett hazugság, hanem egészen konkrét üzeneteket kapunk arról, mit is jelent a szent és hogyan lehet az ember maga is szentségessé.

A Biblia több helyen egyértelműen leszögezi, hogy egyedül Isten szent. De ezt a csodálatos tulajdonságot, mondjuk így, minőséget, a szentséget ő nem akarja magának megtartani, hanem velünk, emberekkel is közölni akarja. Ebben a világban ezért az szent, ami Isten számára el van különítve, neki van fenntartva, mert tulajdonképpen az övé is. Ilyen maga az emberi élet is. Nem a miénk, mi csak egy időre kapjuk drága kincsként, megbízatásként, sáfárságra, de a tulajdonjog Istené. Ezért kellene minden embernek szentnek lennie, vagyis életünk minden pillanatában tudatában lenni annak, hogy Isten tulajdonai vagyunk.

Milyen másként élnénk bizonyos élethelyzetekben, ha ez így lenne! Mennyivel több alázat és mennyivel több emberi tartás lenne bennünk, ha nem feledkeznénk el arról, hogy ki is a tulajdonos! Mi csak bitoroljuk a saját életünket, valahányszor tulajdonosként lépünk fel benne, gőggel, követelésekkel, sérelmekkel, bosszúvággyal vagy éppen önhittséggel, hogy íme, vittük valamire, amire a többiek nem. Még az úgynevezett tehetségünket is magunknak szoktuk tulajdonítani, sőt, azt leginkább, pedig ha van egyáltalán ilyenünk, akkor az végképpen nem a mi érdemünk. Szent ebben a világban ezért csakis az, aki Isten akaratát cselekszi, és ilyen módon immár újra, tényleg, Istené az élete. “Szentek legyetek, mert arra választottalak ki benneteket a népek közül, hogy az enyéim legyetek.” (III. Móz. 20,26)

Ha figyelmesebben elolvassuk Mózes III. könyvében azokat az igéket, amikben a “szentek legyetek” felszólítás található, akkor nagyon konkrét útmutatásokat találhatunk ezekben magunknak. Vegyük őket sorra.

Először is szent az, aki nem saját magából, a maga érzéseiből és vágyaiból indul ki, hanem Isten valóságából. Majdnem azt mondtam, hogy Isten lényéből, pedig ő rá nemigen alkalmazhatjuk a lény szót, hiszen ő sokkal több egy véges lénynél, ő örök szeretet és jóság. “Mert én szent vagyok, ti is szenteljétek meg magatokat!” (III. Móz. 19,2) – olvassuk a Szentség Könyvében. Miért legyen az ember szent? Azért, mert az vidám dolog, ahogyan egy szórakoztató műsorba hajló tévéadás sugallja? Azért mert az hasznos? Azért mert majd jutalmat kapunk érte? Nem. Azért, mert Isten szent. És nincs is más magyarázat erre az igényre. Mert én szent vagyok, ti is szenteljétek meg magatokat – vagyis az embernek nem saját magából, a saját érzéseiből kell kiindulnia, hanem Isten valóságából. Ő az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt és aki eljön. Egyedül ő méltó arra, hogy kiindulási pontunk legyen. Amikor egy családi vita van, rendszerint nem lehet megállapodni, hogy kinek a sérelméről legyen inkább szó. Ezért szoktak az emberek egymással kiabálni, mert megpróbálják érvényesíteni, hogy arról legyen szó, amit ők mondanak. Ilyenkor lenne nagyon fontos a rosszul megválasztott kiindulási pont helyébe azt tenni meg kiindulásnak, ami tényleg méltó arra, hogy kiindulásul szolgáljon, Isten valóságát, az ő szent voltát. Ha innét indulnánk, egészen más eredményekhez vezetnének az emberi megbeszéléseink. Mert én szent vagyok, ti is szenteljétek meg magatokat. Egyedül az ő valósága méltó arra, hogy kényes és bonyolult dolgok megbeszéléséhez – s az életben sok ilyen van – kiindulási alap legyen! E nélkül a beszélgetők a maguk mondandóját tekintik egyetlen helyes kiindulási alapnak – és így lesznek belőlük hamarosan ordítozók…

Vannak, akik magukat középen állóknak képzelik. Ez veszélyes illúzió, mert középen egyedül Isten állhat, mi emberek mindig valamely oldalon állunk. A középső hely az Úré. Az ajtók be voltak zárva, olvassuk, de eljött Jézus és megállt a középen. Ez a hely egyedül őt illeti, nekünk embereknek nem jár. Amikor magunkat állítjuk oda, kisajátítva ezt, akkor vagy csupán saját magunkat, vagy – és többnyire ez a helyzet – a többieket is megpróbáljuk becsapni, amire aztán előbb – utóbb fény is derül – mert a középső hely nem a miénk.

Aztán ilyet is olvasunk: “Én vagyok az, aki felhoztalak titeket Egyiptomból, hogy Istenetekké legyek nektek, ezért szentek legyetek, mert én is az vagyok!” (3Móz 11,45) Ez az ige a régi, jól ismert és mégis mindig újra elfeledett erkölcsi tanítást bízza ránk, hogy ne legyünk feledékenyek Isten szabadító szeretetével kapcsolatban. Még a Tízparancsolatban is megtaláljuk a hivatkozást erre, mégpedig a legelső mondatban, hogy az ember ne feledje, Isten az, aki kihozott minket Egyiptomból. Aki elfeledi Isten szabadító szeretetét, például mondjuk azt, miként is imádkozott legutóbb ezen szavakkal, csak most az egyszer hadd szabaduljak meg – és Isten meghallgatta őt, az nem jár a szentség útján. Szent az, aki számon tartja Isten szabadítását, mert ez a szabadítás ad erőt az embernek, hogy képes legyen önmaga fölé nőni.

Ezt a szabadítást nekünk a golgotai kereszten hozta el Megváltó Jézusunk, hogy kivezessen minket az önzés, a szeretetlenség Egyiptomából. Ez a forrás, az erő ahhoz, hogy ne legyünk többé szentségtelenek, istentelenek, azaz ne legyünk önzők és szeretetlenek. Aki hálával áldoz, az dicsőít engem, mondja a zsoltáros, vagyis jó dolog emlékezni Isten szabadító szeretetére, mert az emlékezés által a dicsőség, a fény növekszik a világban, ahol élünk. Ember az, aki emlékezik. Tulajdonképpen a művészet lényege is az emlékezés, mégpedig a megtisztító emlékezés. Ezért van nagy különbség a nosztalgiázás és az igazi emlékezés között, mert a nosztalgiázásban csak megidézzük egykori énünket, visszalopjuk a mába, de minden marad a régiben vagy éppen rosszabb – elmélyülünk például egy hamis illúzióban – de az igazi emlékezés, ahogyan a Biblia tanít minket erről, megtisztít és elkötelez. Emlékezz az egyiptomi szabadulásra, és akkor nem lesz neked más istened rajtam kívül! Az emlékezés által megmérhetjük magunkat és megtisztulhatunk. Ezért fontosak az ünnepek s az, hogy olyan módon emlékezzünk, amiben megtisztulás van.

 

A református gimnáziumunkban ötödikben ismerkednek irodalom órán a katarzis fogalmával. Az elmúlt héten szép 56-os megemlékezésen volt az egyik tizenkettedikes osztály műsorával, s a kis ötödikesek odamentek irodalom tanárukhoz és azt kérdezték: Tanárnő kérem, ez volt a katarzis? Talán mosolygunk a gyermekien tiszta kérdésen, de valamit bizonyára megértettek az emlékezésből. Jó dolog úgy emlékezni, hogy nem feledjük Isten szabadítását. Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.

Végül pedig egy különös ige még, ami mellett akár el is mennénk: “Legyetek szentek, mert én szent vagyok, és ne tisztátalanítsátok meg magatokat csúszómászó állatokkal, amik a földön másznak.” (3Móz 11,44) Azt mondaná az ember, ez biztosan nem nekünk szól, hiszen nekünk eszünk ágában sincs csúszómászókat enni, megvan a mi szokásos napi étkezésünk, miről szól ez az ige nekünk egyáltalán. A régieknek a pusztai körülmények között még kellett ilyet mondani, hogy ha nagyon éhesek is, vakondot, rágcsálókat és a többi olyan állatot, amitől fertőzéseket lehetett kapni, ne egyenek meg.

De itt ebben az igében – az étkezés korlátozásával – valami nagyon is fontos dolog kerül megfogalmazásra, ami akkor is érvényes, ha a dologgal a maga konkrétságában nem is nagyon tudunk mit kezdeni. Mert ez az ige azt mondja ki, hogy életben csak akkor maradhat az ember, éspedig nem csak a fizikai, hanem elsősorban lelki értelemben, ha bizonyos önkorlátozásokra képes. Aki az élet összes lehetőségét ki akarja meríteni, aki képtelen magának gátakat szabni, tilalmakat önkéntesen magára felvenni és azokat megtartani, az valójában elveszett ember. Ahogy Jézus mondja, aki meg akarja nyerni az ő életét, az elveszti. És ez pontosan így is van. Mennyien élnek sokat megnyerve az életből és rossz lelkiismerettel, vajon megérte? Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall, avagy micsoda váltságot adhat a lelkéért az ember? Igenis, a régi ételtilalmak elgondolkodtathatnak, vajon nem lenne-e néhanap szükségünk egy pár tilalomra? Mondjuk ilyenekre, ne lopj, ne hazudj, ne vedd el embertársad házastársát? Másként nézne ki a világ s országunk is, ha lennének, akik elgondolkodnak a csúszómászók étel–italán. Mi az, amit meg kellene tiltani magunknak, hogy “meg ne fertőztessük magunkat”, hanem szentek legyünk – hiszen Istenünk is az!

Ma ezt hallottuk: akkor tesszük jól, ha nem magunkból, a saját érzéseinkből, de nem is a mások vétkeiből indulunk ki, ahogy általában szoktunk, hanem Isten valóságából. Szentek legyetek, mert én az vagyok – és erre semmi más magyarázat és indok nincsen, hogy miért is legyen szent az ember. Azért, és csakis azért, mert Isten maga szent.

De nem vagyunk mindig azok és ezért rászorulunk a szabadításra, és annyiszor meg is kaptuk már. Jézus keresztjében mindnyájan szabadítást kaptunk egyszer s mindenkorra, éljünk végre vele. El ne feledkezzünk arról, ki hozott ki minket bűneinkből: aki hálával áldoz, az dicsőít engem.

És legyen hitünk lemondani az élet bizonyos lehetőségeiről, mert ha nem tesszük, annál kevesebb életünk lesz. Már csak ilyen az emberélet, így van berendezve. Térjünk hát vissza oda, ahonnan kiindulni egyedül érdemes, Isten szentségéhez. És kérjük őt, adjon belőle nekünk, és engedje meg, hogy mi az övéi lehessünk és boldogan mondhassuk magunk is:

“Szent, szent, szent a Seregeknek Ura,
Teljes mind a széles föld az ő dicsőségével,
Ámen, Ámen!”   (176. dics.)

 

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, messze vagyunk attól, hogy szentek legyünk és ezért azt kérjük tőled, szentelj meg minket. Vedd el vétkeinket, taníts meg minket onnan kiindulni, ahonnan egyedül méltó, a te szent voltodból. Add, hogy így tekintsünk egymásra és magunkra is. Emlékeztess minket, hogy nem legyünk feledékeny megváltottjaid, hanem mindig szemünk előtt legyen Jézusunk szenvedése. És segíts minket abban is, hogy erkölcsi tartással élhessük életünket és megtartsuk azt, ami megtartása nélkül elvész az élet. Könyörülj vajúdó országunkon, adj nekünk jobb jövőt és lelki megtisztulást! Ámen.