Igehirdetés 2007. május 28. Pünkösd II. nap
A Szentlélek elleni bűnről
Lekció: Csel 5,34-42
Textus: Mát 12,30-32
„Aki velem nincs, ellenem van, és aki velem nem gyűjt, az tékozol. Azt mondom azért néktek: Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Még aki az Ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Urunk, a magad számára teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk mind halálig, amíg meg nem pihen tebenned. Köszönjük, hogy emberek lehetünk és részesülhetünk üdvözítő akaratodban. Köszönjük a teremtett világ csodáját, áldunk téged emberi lehetőségeinkért, hogy megismerhetünk és szerethetünk téged. Megvalljuk méltatlanságunkat és azt, hogy messzire szakadtunk tőled. De ismered vágyakozásunkat, hogy szeretnék visszatalálni hozzád és keresünk téged. Nem kereshetnénk téged, ha te már meg nem találtál volna minket. Így jöttünk pünkösdöt ünnepelni, így vágyakozunk szent asztalodhoz és így kérjük Szentlelked kitöltetését. Ne hagyj minket árvákul, jöjj el hozzánk és tölts el minket tűzzel és erővel. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Kevés olyan súlyos ítélet hangzik az Újszövetség lapjain, mint a Szentlélek elleni vétek ügyében. Talán ünneprontásnak is tűnik, hogy Pünkösd szent napján ilyesmivel foglalkozunk, nem pedig az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkével és az ő jó gyümölcseivel. De mégis olyan téma ez, amit tárgyalni kell, mert még hívő emberekben is felmerül, vajon nem követték-e el ezt a nagyon súlyos vétket, amire sem ezen a világon, sem pedig a jövendő világon nincsen bocsánat.
De hát mit is jelent végeredményben a Szentlélek elleni bűn? Valami titkos és homályos belső mulasztást, esetleg egy akaratunkon kívüli lelki vagy hitbeli botlást? Semmiképpen sem. A Szentlélek elleni bűn a kegyelem nyílt és tudatos visszautasítása, az, hogy nem kell valakinek a bocsánat és nem kell az új élet, amit Isten felajánl ennek a világnak Krisztusban. Ha képpel akarnánk élni, azt mondhatnánk, valami olyasmi, amikor a beteg kiüti az orvos kezéből a gyógyszert, amikor azt felé nyújtják. Az ilyen emberen nem lehet segíteni, így kell érteni azt, hogy „nincs rá bocsánat.” Ő maga döntött már a saját sorsáról. A tudatos és megátalkodott kegyelem-visszautasítás a Szentlélek elleni bűn. Az, hogy maga az örök Isten jönne, hozná az ő végtelen nagy ajándékát az embernek, az új életet Krisztusban, a megújulás lehetőségét, de ezt az ember önhitten és gőgösen visszautasítja.
Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy azok a hívő emberek, akik félelemmel kérdezik, vajon nem követték-e el ezt a bűnt, azok egészen biztosan nem követték el. A Szentlélek ellen, vagyis Isten jelenvalósága és kegyelme ellen vétő ember ugyanis nem kérdez, hanem állít, nem kérdez, hanem vádol és tagad. Legyen tehát a szíve könnyű és szabad mindenkinek, aki hívő igyekezetében azt gondolta valaha, hogy esetleg elkövette ezt a bűnt, mert ez a vétek nem más, mint a megkeményedett szívű, megátalkodott tagadás, amit a hívő ember a lényénél fogva nem követ el.
Érdekes módon a meginduló keresztyén-üldözések elején, az apostoli időkben Gamáliel felől halljuk, aki Pál apostol zsidó tanító mestere is volt, hogy attól óvta a nagytanácsot, nehogy Isten ellen harcolóknak találtassanak, hagyják inkább elmenni az apostolokat, ne bántsák őket. Ha Istentől van ez a dolog, mondta, akkor felbonthatatlan, ha pedig nem, úgyis elszélednek előbb-utóbb Krisztus követői, és nem lesz a dologból semmi olyan, ami kárára lehetne Izraelnek. Amolyan bölcs rabbi volt tehát ő, aki a kivárásra tett javaslatot. Nem kell dönteni, mondta – majd meglátjuk, mi lesz ebből az egész ügyből. Ő maga tehát lélekben kívül maradt a Krisztus követésén, de legalább nem volt dühödt ellenfele, mint a többiek, akik a fogukat csikorgatták az ország-háborítókra, akiknek a keresztyéneket tekintették.
Milyen üzenet rejlik ebben a történetben, ahol Gamáliel még kifejezetten pozitív szereplő a többi tanácsbelihez képest, mikor az Isten elleni hadakozásról megpróbálja lebeszélni a többieket? Úgy hiszem, a Szentléleknek nem csak tételesen, a szavainkkal, hanem életünkkel is lehetünk vallói és tagadói – s ez még fontosabb is, mint a szavainkkal mit mondunk. Az életünk ugyanis lehet mechanikus, dinamikus és lehet “szentlelkes” élet is. De nézzük csak, miről is van szó.
Mechanikus élet az, amikor az ember pontos és működésében tökéletes, ellátja a kötelességeit és betölti feladatait munkában, családban, hivatásban, de semmit nem tesz ehhez önmagából. Az élet, mint letudott hivatal. Ne érje szó a ház elejét, ne számítsanak a hanyag emberek közé – és folyik a munkálkodás öröm és derű nélkül, mintegy a taposómalomban, a lehető legkevesebb erőbedobással és kockáztatással. Ez az életmód a fukarságról nevezetes. Soha egy perccel tovább nem maradni a munkában, ha egyszer lejárt a munkaidő. Soha egy mozdulattal többet nem vállalni, mint ami kötelező. Teljesíteni a kötelességet, de azon túl nem lépni egyetlen gesztussal, egy másoknak mondott jó szóval, biztató mosollyal vagy dicsérettel, soha.
Gamáliel, minden bölcs rabbinusi jó szándéka mellett is, ide tartozott. Nézzétek csak meg a történelmet, mondja: Teudás felkelését a maga négyszáz emberével – leverték és követői eloszlottak. Aztán a galileai Júdás felkelése a népszámlálás idején – ő is sok embert maga után csábított, aztán ők is eloszlottak. Nem kell itt döntés, Jézus mellett vagy ellene – hagyjuk “kiforogni a történelem kerekét”, az mindent megold majd.
Jézus ellenben azt mondja, mikor a Szentlélek elleni bűnről beszél, hogy “aki nincs velem, az ellenem van, és akik velem nem gyűjt, az tékozol.” Lehet kívül maradni ugyan a döntésen, okosan a kivárásra tenni, majd a történelem erői mindent elintéznek – de az ilyen ember nincs Jézussal, s ezért valójában ellene van; nem gyűjt ővele, tehát tékozol. Elvesztegeti egyetlen életét, nem arra használja, hogy ember legyen, visszaretten a hit kockázatos döntésétől, megmarad a magát védő és igazoló, biztonságosan ismétlő, végeredményben hitetlen ember alapállásában. Mert hinni annyit jelent, mint kockáztatni. Nem tudom, nem fogok-e elmerülni – csak azt hallom, Jézus azt mondja, járj a vízen – s most el kell dönteni, kilépek-e biztonságos hajómból és elindulok-e a hullámok hátán, vagy sem! A mechanikus szinten élő ember nem tud és nem is akar kockáztatni, mert nincs hite, és önmagát védi. “Meg akarja tartani az ő életét” – s Jézus szerint pontosan ezzel veszti el. (Mát 16,25) Vegyük észre, ha így élnénk, magunkat bebiztosítva, a hit kockázatát nem vállalva – mert így leszünk a legszegényebbek s így maradunk ki a Krisztusban való élet minden többletéből!
De van itt egy magasabb lépcső is, nem csak ez a bátortalan és kockázat-mentes, mechanikus élet. Némelyeket megragad valami szellemiség, hozzákötődnek egy ügyhöz, egy személyhez – és fellelkesülnek. Hirtelen fontossá lesz a vallás, hirtelen üggyé válik a gyülekezet – elindul valamilyen lobogás. Még tettek is vannak, akár áldozat és szolgálat is. Nevezhetjük ezt az életmódot “dinamikusnak”, hisz valaki valóban kilép a megszokott világából, ami nem is olyan könnyű dolog. Idáig lent a völgyben játszott és ünnepelt a néppel együtt, mint Izrael az aranyborjú idejében – de most elindult “fel a hegynek.” Nem akarok olyan lenni, mint mindenki más, nem akarom életemet ismételni, elég volt a gépies körben-járásból.
Szép és figyelemre méltó fejlemények, csak egy baj van velük: mindössze az illető pszichéjéből fakadnak. Megtetszett neki egy gondolat, egy ügy, belekóstolt egy közösség lelkiségébe, ami fellelkesítette – de ezek a lelkesültségek még csak az ő saját hangulatai, nem mások. Olyan ez, hogy képpel éljünk, amikor a jéghegy úszik délebbi vizek felé, s amint olvad a tömege, egyszer csak átfordul a vízben nagy csobbanással – ami alul volt, felül lesz, mert az olvadás következtében megváltozott a jéghegy súlypontja… De tulajdonképpen ugyanaz maradt, ugyanazon a pályán is halad tovább, mint addig – nincs lényegi változás. Egy nagy csobbanás volt az egész, amire talán sokan oda is figyeltek. Az illető maradt régi önmaga, megőrizte minden tulajdonságát – csak éppen most más oldalát fordítja felénk.
Lehetnek látványos mozgások valaki életében, történhetnek dinamikus átalakulások – ám ha nem az ember valódi megújulásáról van szó, akkor ez még csak úgynevezett dinamikus élet. A dolog tartóssága szokta megmutatni, mennyit ér. A lelkiekben gyorsan fölbukfencező ugyanis ritkán szokott megmaradni abban, amire eljutott – egy idő után újabb bukfencet vet, csak már elfelé onnan, ahová először jutott…. Jézus a hamis prófétákról, mondja, hogy még jeleket és csodákat is tudnak tenni, vagyis nagyon is dinamikus jelenségek – de ne higgyetek nekik.
Mert a “szentlelkes élet”, s ez a harmadik lehetőség – azzal veszi kezdetét, hogy valaki igazán és teljesen kizökken síneiről, az utakról, amiken addig járt, az énjéből, amit születésétől magával hozott. A Biblia újjászületésnek nevezi, éspedig azért, mert olyan új kezdetről van szó, amiben megszűnik a régi. E nélkül egyszerűen nem megy. Nem lehet a Szentlelket is venni, s közben maradni annak, aki mindig is voltam. Ahol valaki Krisztusban van, ott “…a régiek elmúltak, és íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17) Még az ég és a föld sem a régi, olvastuk a minap a Jelenések könyvében – új ég és új föld lesz, mert “…az elsők elmúltak.” (Jel 21,1-4) A hívő ember belső irányultsága szerint pontosan ebben a reménységben él. (2Pét 3,13) Aki erre nem áll készen, őrizgeti magát, mint a mechanikusan élő ember, vagy bukfenceket vet, mint az úgynevezett dinamikusan élő, ám közben marad régi mivoltában – az sosem jut el idáig.
“Aki nincs velem, az ellenem van, aki velem nem gyűjt, az tékozol” – ez a próbája mindennek. Van-e növekedésem abban, hogy valóban Jézussal legyek, nap mint nap, óráról órára? Észreveszem-e, hogy milyen méltatlan indulatokat őrizgetek magamban, amik nem maradhatnak meg bennem, ha én valóban Jézussal élek? „Gyűjtök-e vele” – ami nem bélyegek vagy tárgyak gyűjtését jelenti, hanem az aratás utáni fáradságos munkát, aminél hajladozni kell, éspedig úgy annyira, hogy az ember dereka egy idő után szinte le akar szakadni – de az “élet kenyeréhez” való kalászok gyűjtéséről van szó! A megértett igék gyűjtéséről, amikor valaki Jézussal „takar”, vagyis vele együtt takarítja be azt, amiből az “élet kenyere” lesz majd számára – mikor ott fekszik majd a kórházi ágyon, és szüksége lenne valódi vigasztalásra, és megújuló hitre…
A “szentlelkes élet” nem körbejár, mint a mechanikus élet, óvva és védve önmagát s mindig ugyanoda visszaérkezve. Nem is fellobbanó lelkesedésben merül ki, mint a dinamikus élet, amiben mindig változásokra és új izgalmakra van szükség. A Szentlélek vezette ember jelszava az, amit a Zsoltárokban lelünk fel a legtisztábban – “Nem én Uram, hanem te…!” (Zsolt 115,1) Én nem tudom, mi a bölcsesség, még a történelemből sem – de te megtaníthatsz rá. Nincs saját erőm, bármilyen nagyszerű ember volnék is – csak te adhatsz erőt a jóra. Nem ismerem a helyes utat – de te megtaníthatsz arra!
Akiben ez a készség megvan, annak már lehet igazi pünkösdje – mert az ilyen alázathoz mindig el is jön a Lélek! Nem kell hozzá okosan kivárni, lássuk mi lesz a dolgokból, mint Gamáliel tette; nem kell mutatványokra sem ragadtatni magunkat, hogy elhitessük magunkkal, mi azért élünk és vagyunk: mert a Lélek, aki eljön az alázatosokhoz, akik kérik jöttét – ő majd igazol bennünket. Ő az örök Lélek, s ha ő eljön, akkor “sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény el nem szakíthat többé minket Isten szeretetétől, ami Krisztusban van.” (Róm 8,38-39) Jöhet betegség, csalódás és megrázkódtatás, vagy maga a testi halál – semmi, de semmi el nem szakít minket tőle, mert ő immár mibennünk él, mi pedig őbenne:
“…már ő miénk, mi vagyunk az övéi:
véle egy testek, java részesei!”
(446. dics. 1.v.)
Így is legyen! Ámen.
