A szeretet természetéről

Igehirdetés 2008. november 30.

A szeretet természetéről

 

Lekció: Zsolt 130,1-8
Textus: 1Ján 4,16, 18

„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne.
A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, te indíts el bennünket ebben az évben is a karácsony fénye, öröme és ünneplése felé, hogy megláthassuk a legnagyobbat, amit a karácsony tár szemeink elé: a te szeretetedet, amellyel úgy szeretted ezt a világot, hogy a Páratlant adtad értünk, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Hozhatunk-e neked egyáltalán valami ajándékot? Hiszen teli a lelkünk sötétséggel, gondolataink zavarosak, és a szívünk olyan fagyos, tele daccal, könnyelműséggel és gyűlölettel. Mennyi minden van bennünk, ami ellenkezik a karácsony örömüzenetével, ami elválaszt minket egymástól, és egy lépéssel sem visz előre. Ezeket tudjuk mi ajándékozni – mit kezdhetnél te ilyen emberekkel? Mégis, úgy fogadsz minket, ahogy vagyunk, s lelkünk homálya helyébe fényességet készítesz Jézus jöttében, akit te küldtél e világnak. Adjál benne új eget, új földet, tiszta látást, megújult, adventi reménységet, nekünk s minden embernek. Ámen.

 

Igehirdetés

Elég sok tapasztalat mutatja, hogy nem szövegezhet meg az ember egyetlen ítéletet vagy kívánságot sem, ami ugyanolyan tartalommal vissza ne hatna rá. Aki például jót kíván, áldást kér akár az ellenségére is, s eljut oda, hogy már tud érte imádkozni is, az maga jobbá lesz ezáltal lényében. Az ellenségeskedés is ki fog közöttük hunyni, hiszen ahhoz mindig legalább két ember kell. De a fordítottja is igaz: aki negatív érzéseket, irigységet, megvetést, vagy gyűlöletet forgat a szívében, s emiatt titokban rosszat akar a másiknak, az maga is rosszabb lesz ezáltal, hiszen rongálja létezését – s amint a világban látjuk, előbb-utóbb rongálja majd mások életét is. Nem szövegezhet meg az ember egyetlen olyan ítéletet vagy kívánságot sem, ami ugyanolyan tartalommal vissza ne hatna rá.

Manapság a bevétel körül forog minden, szinte nincs is más téma – ilyen lelki igazságokon ritkán jut egyáltalán alkalmunk még gondolkodni is, holott a létezésünk alapjairól van szó, nyugodtan mondhatjuk, hogy az igazán fontos dolgokról. Arról a belső, lelki törvényről, hogy az ember azzá lesz, amit a lelkében forgat. Ahogyan Angelus Silesiusnál olvassuk:

„Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod,

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.”  (A.Silesius: Párversek)

Onnan belülről működik életünk, ahol a hitünk tanyázik. Amilyen a hitünk, olyan lesz az életünk is – ilyen egyszerű dologról van itt szó. Ezen az első adventi vasárnapon egy gyönyörű ige szólít bennünket, éspedig éppen ennek  jegyében: „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”

Amikor ezt az igét halljuk, általában azt érezzük, itt valami nagyon magas vallási igazságról van szó – s ez valóban így is van. Mégis van ennek a pár szónak egy nagyon is e világi vonatkozása: éspedig éppen a mi vallástalan világunkat átjáró gondolat. „Isten szeretet”  – ezen sokan kapva kapnak, és mindjárt meg is fordítják a dolgot, s azt mondják, akkor az is igaz, hogy a szeretet Isten. És ha ez így van, folytatódik a gondolat, akkor nem kell nekünk ige, nem kell nekünk imádság sem, minek a templom, és minek a gyülekezet: ha valahol szeretet van, ott minden rendben van. De ez nem a Biblia üzenete, csupán a vallástalanná lett modern, individualista ember önigazolása. Mert Isten valóban szeretet, de ebből nem következik, hogy a szeretet tehát Isten. Ez egyrészt nincs leírva a Szentírásban sehol, bár ettől még lehetne esetleg igaz is – itt magával a gondolattal van baj. Az ember a maga bálványozó szívével sok mindent megpróbál az egy, örök és igaz Isten helyére tenni, például akár a saját szeretetét is, vagy a párjától, vagy a gyerekeitől kapott szeretetet – de ettől még az a dolog bálvány, semmi más – ha ti. Isten helyére került, ha az első, középső helyet elfoglalta. Isten valóban szeretet, ezt tapasztaljuk, hiszen annyi mindent kapunk tőle, hogy el sem tudjuk mondani; de az emberi szeretet önmagában nem Isten.

Főleg akkor nem, ha összesen arról van szó, hogy mi kedvelünk valakit. Jézus nem szép dolgokat érzett irántunk, nem „rokonszenvezett” velünk, hanem odaadta értünk harminchárom évét, a fiatalságát, mindenét – akik őt odaszögeztük. Amit ő tett, már lehet szeretetnek hívni, mert az valóban az. Ilyen a szeretet: odaadás. De hogyan lesz valaki képes arra, ami csak hasonlít is erre a krisztusi szeretetre? János levelében sok útmutatást kapunk erre nézve, nem kell még messze sem lapoznunk a Bibliában. Az ember egy változáson megy át, amit lehet megtérésnek, vagy újjászületésnek is nevezni. Valamin, amire ráillenek az igei meghatározások, hogy az illető „megismerte Istent”, akit egyébként „soha, senki nem látott”. Aztán ha megismerte, s tényleg rádöbbent, hogy ő az egyetlen valóban Létező, mi pedig átmenetiek és mulandók vagyunk, akkor őbenne van, sőt „őbenne is marad”. Aminek olyan jelei vannak, hogy az illető a világban van ugyan, de mégsem „e világból való”, vagyis nem a világ dolgai hatnak rá végső és legdöntőbb hatással. Ezt a lelki változást, amiről itt szó van, kívánni lehet mindenkinek, aki még nem élte volna át, s javasolni mindenkinek, aki már átélte ugyan, de elfeledte, hogy elevenítse csak fel a lelkében, mert itt nem kevesebbről van szó, mint arról, milyen alapokon éljük életünket.

„Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket. Isten szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.”

Miben más az olyan valaki, aki „Istenben van”? Miért érdemes nekünk oda tartozni, ahol ő van, vele közel kerülni, őt keresni, hozzá térni? Először is azért, mert aki „őbenne van”, az elfogadta az ő szeretetét. Ez pedig nagyon fontos dolog; úgy is mondhatjuk, az élet újraalapozása, amire minden létező embernek szüksége van. A szívünkben nagyon sok minden elfér. Tervek, vágyak, sérelmek, félelmek – bizony, olyan színes a kép, hogy ember legyen a talpán, aki egyáltalán magát is képes valahogy megfogalmazni. De tudjuk, egészen más annak a lelke, aki elfogadta Isten szeretetét élete alapjának. Ott a lelkünkben kavargó minden dolognak, vágyaknak és céloknak, sérelmeknek és indulatoknak – egyszóval mindennek – újra és újra kapcsolatba kell kerülnie a végtelen nagy szeretettel, ami az élet alapját jelenti, s az ilyennek más lesz az élete, mint azoknak, akik magukra vannak hagyatkozva. Minden más értelmet kap, ha odamérjük Isten szeretetéhez; más fényben mutatkozik meg – s ez a dolgok végső és igazi értelme. E nélkül a dolgok túlnőnek rajtunk, igába hajtanak, elveszik szabadságunkat, és az élet igazi örömét. Azért érdemes „Istenben lenni”, hogy ezt a jánosi kifejezést használjuk, mert ez annyi, mint minden nap újra alapozni a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, sőt, minden törekvésünket is. Egyedül ez biztosít arról, hogy nem tévedünk el.

Az eltévedt embernek nincs is más dolga, mint visszatérni, megtérni Istenhez, és az ő végtelenül nagy szeretetéhez. Az majd megmutatja az utat, az majd újra építi a romossá lett életet. Nincs is ennél jobb és biztosabb alap, mint elfogadni őt, és az ő végtelen jóságát e földi életünk, sőt, örökkévaló mivoltunk számára is.

Aztán azért is jó dolog az ő közelében lenni, „benne élni”, mert akkor az ember képessé válik a szeretetre. Mindenki azt hiszi magáról, hogy ő képes a szeretetre, de ez nem így van. Elvileg képesek is vagyunk mi erre, valóban, csak éppen vannak kivételek. Kivételek, amik egyébként pontosan kinek-kinek az egyéniségére, hogy pontosabbak és igeibbek legyünk, az ó-emberére vallanak. Az egyik ember kivételesen akkor nem képes a szeretetre, ha nem bíznak meg benne annyira, amennyire ő azt szeretné. A másik kivételesen akkor nem képes a szeretetre, amikor barátságtalanok hozzá, a harmadik akkor, amikor kétségbe vonják a hozzáértését, a negyedik akkor, amikor kihasználják, az ötödik akkor, amikor nem kap a szeretetéért elég hálát, és folytathatnánk, napestig. Mert elvileg mindenki kész a szeretetre, és elvileg mindenki a legnagyobb dolognak tartja, csak ne lennének azok a ránk jellemző „kivételek”, ami miatt olyan az életünk, amilyen. Ha valaki Istenben van, vagy Istenben „marad” – mindegy, hogyan mondjuk – abban ő erőt ad a szeretetre. Nem visszavágni, amikor minden azt parancsolná bennem. Hallgatni, amikor szívesen nevelgetném a másik embert, hogy miként viselkedjen, mit tartson megengedhetőnek irántam és mit ne.

Átvállalni egy feladatot a sok többi mellé, hogy kifejezzem valaki iránt, fontosnak tartom őt, és próbálok a tőlem telhető egyszerű módon terhei hordozásában segíteni. Sőt, aki valóban „őbenne marad”, az olyasmire is képes lesz ettől, amire magától nem lett volna képes soha. Régi történet, de nagyon igaz, ezért újra elmondom: egy édesanya panaszkodott a fiára, hogy milyen hálátlan és érzéketlen, mennyire meg kellene neki változnia. Kérdezte lelkigondozóját, mit tegyen – a válasz ez volt, imádkozzék. Egy idő múlva találkoztak újra, és elhangzott a kérdés, imádkozott-e időközben a fiáért. Igen, volt a válasz. És megváltozott-e a fia? Ő nem, de én megváltoztam. Valahogy erről van szó. Az Isten közelében élő ember képes lesz a szeretetre, és már nem azt figyeli, miben kellene változnia a másiknak, hanem azt látja meg, mi is múlik őrajta. „Mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeretett minket.” És ez megváltoztatja az életünket, nem maradunk olyanok, mint voltunk. Hogyne lennénk másokká, hiszen immár ő szeret mi bennünk, ő az, aki tud szelíd maradni, ő az, aki képes a többlet-szeretetre, és ő az, aki ha kell, tud még megbocsátani is.

Végül még egy fontos dolog, amit az ő közelségében a „benne maradó” ember megtapasztal: elmúlik a félelem uralma. Ha Világegyetem Királya lakik a szívben, akkor nincs többé ok rettegésre. Maradnak persze félelmek, hogy ne maradnának, előjönnek az aggódások is, hiszen embereik vagyunk, és ezekre akad is okunk szinte minden nap. Most sem túl bizodalmas időket élünk, ezt tudjuk. De nem uralkodik el rajtunk a félelem. A szeretetben nincsen félelem, mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Egyszerűen elfoglalja a helyét, és nem fér el már ott többé a félelem. Van a helyén valami nagyobb, erősebb, és ez Isten szeretete. Aki abban „teljessé lesz”, vagyis megtelik vele, annak alapjaiban rendben van az élete, akkor is, ha nehezednek a körülmények, akkor is, ha eljön a betegség és közel van az elmúlás, és akkor is, amikor az ember egy őszinte pillanatában rémülve kérdezi: Uram, ha a bűnöket számon tartod, akkor kicsoda maradhat meg? (Zsolt 130,3) Mert volna nekünk félnivalónk ettől is bőven.

Isten azonban szeretet, és aki e szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. És ha az így van, akkor nyugodtan elmondhatjuk:  “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem.”
Advent első vasárnapján ez legyen az imádságunk: Várom érkezésedet, Uram. A mélységből kiáltok hozzád. Bízom ígéretedben, lelkem várja érkezésedet, jobban, mint az őrök a reggelt. Te közölheted velem, egészen nekem adhatod a szereteted, és ezzel engem is képessé tehetsz rá. Add meg ezt nekem, és űzd messzire szívemből a félelmet, hiszen ahol te vagy, ott nincs többé ok a félelemre. Ámen.

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, tud rólad az ember ősidőktől, de lassanként derengett fel a te ismereted köztünk mégis. Hosszú idő volt, amíg a hajnal felkelt, és már nem csak sejtések, de látás és bizonyosság is adatott. Áldunk téged, hogy amint a megígért Szabadítóra várás idején, úgy ebben a mostani új adventben is tanulhat a szívünk várni. Készülünk hozzánk való eljöveteledre, és a segítségedet kérjük, hogy igazságot ölthessünk magunkra ünnepi öltözékül, méltó fogadásodra. Űzd messze tőlünk az éjszakai sötétséget, a gyűlölet és az ellenségeskedés írmagját is. Oszlasd lelkünk homályát, a hideg szívűség és részvétlenség minden darabját vedd el tőlünk, és adj nekünk boldog, reményteljes várakozást, hogy amikor eljössz, bennünket készen találhass. Imádkozunk két testvérünkért, akik betegségben könyörögnek hozzád, hallgasd meg a mi érettük mondott imánkat is. Segíts a rászorulókon, és add, hogy képesek legyünk a szeretetre félelem nélkül. Ámen.