A szőlő és a füge alatt

Igehirdetés 2009. július 12.

A szőlő és a füge alatt

 

Lekció: Zak 3,1-10

Textus: Mik 4,3-4

„Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép népre kardot többé nem emel, hadakozást többé nem tanulnak. Mindenki a saját szőlőjében és fügefája alatt ülhet, senki nem rettenti őket.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, te jól tudod, kinek mire van szüksége közülünk – biztatásra, erősítésre vagy éppen feddésre. Hisszük, sőt tudjuk, hogy te meg is adod mindnyájunknak, ami épít és közelebb visz hozzád. Segíts most minket, hogy hálaadásunk szívből való, bűnbánatunk pedig őszinte lehessen, amiből új életet fakaszthat Lelked végtelen jósága. Jóságos és emberszerető Istenünk, tekints népedre, és ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket. Áldd meg életünket, és tedd frissítővé és áldottá igéd körül töltött időnket. Jézus nevében kérünk, hallgass meg imádságunkban; építs igéddel és a tőled való Lélekkel! Ámen.

 

Igehirdetés

New Yorkban, az ENSZ székháza előtt két modern szobor található. Az egyik egy hatalmas pisztolyt ábrázol, aminek a csöve görcsre van kötve, a másik pedig egy kardjából ekét kovácsoló férfit. Mindkét szobor ugyanannak a gondolatnak van szentelve. A kardjából ekét kovácsoló – egyébként éppen egy orosz szobrászművész alkotása – egyenesen a most hallott bibliai gondolatot ábrázolja ki: milyen jó lenne, ha eljönne végre a béke birodalma, amikor nincs többé háborúskodás ember és ember között, s a mezőket nem hadseregek felvonulási területének tekintik, hanem békésen művelik földjeiket! A barátait szőlőjébe és fügefája alá meghívó pedig az idilli módon, biztonságban és békességben élő ember ősi, nagyon szép képe a Szentírásban.

Akaratlanul is azt kérdezzük, nem álom e kép? Valóság lehet, nem illúzió csupán? Nehéz a válasz, de annyi bizonyos, hogy a Biblia első lapja már erről az idilli állapotról beszél, amikor a Paradicsomban helyezi el az embert. Azt mondja ezzel a Biblia, hogy az eredeti nem a vadember, aki félig még a fán él, nem is a primitív, a törzsi ember, ahogyan erre a tudomány tanít minket, hanem az idillben élő, boldog ember. Helye ott van, ahol minden szépen rendben van, mint a Paradicsomban, úgy is mondhatnánk, egy jól gondozott kertben, ahol a növények és állatok mind megtalálhatják a természetüknek megfelelő élőhelyet és táplálékot. Az ember is helyén van: kettős-egy feladata, hogy művelje és őrizze (1Móz 2,15) a kertet, amit neki az örök szeretet adott a földön.

Sajnos, nem így állnak a dolgok, mainapság mindenesetre bizonyosan nem. Alig akad óra, amikor robbantásról vagy rakétázásról ne hallanánk, s már szégyelli az ember maga előtt is, mennyire elfásultunk, amikor hatvan vagy száztíz halottról hallunk, s nem rendülünk meg tőle. Egyelőre nincs sehol a béke birodalma. Az sem rendít már meg, néhány lelkiismeretesebb embert kivéve, mikor arról olvasunk, hogy hány növény és állatfaj pusztul ki egyetlen év alatt a földön; miként zsugorodnak az esőerdők a rablógazdálkodás következtében, s lassan számolni kell a bálnákat az óceánokban, mert elfogyatkozóban vannak. Az egész természeti világ romlásban és pusztulóban van – ki látja itt az idillt? Az emberek ordibálnak szomszédjaikkal, vagy ha nem, gyanakszanak rájuk, hogy a másik valami rosszat forral, mert a hiba mindig a másikban van – hol itt az idill?

Izrael életében sem nagyon volt idill, talán a Salamon király idejét leszámítva, amelyikről éppen azt olvashatjuk a Királyok könyvében, hogy „Júda és Izrael biztonságban lakott, mindenki a maga szőlője és fügefája alatt, Dántól Beér-Sebáig Salamon egész életében” (1Kir 5,5) Nem így álltak a dolgok a babiloni fogságból hazaköltözés után: kirabolt és feldúlt országot találtak a hazatérők, a templom lerombolva, Jeruzsálem kőfalai pedig romokban hevertek. Nagy szükség volt a prófétai látomásra, amely vigasztalt és hitet adott. Amely azt mondta, amit Zakariás próféta is, hogy igenis lehet az országban olyan örömben és békességben élni, mint a legszebb idill idején. A saját szőlője és fügéje alatt üldögélhet mindenki, még barátaival is tud ott néhanap egy jót beszélgetni.

Zakariás prófétának már a neve is sokat mond; azt jelent, hogy „az Úr megemlékezett”. A “beszélő nevek” gyakoriak a Szentírásban, akkoriban ugyanis nem az volt a cél, mint mainapság minálunk, hogy minél előkelőbbnek vélt, idegen hangzású neveket kapjanak a gyermekek, amikről ráadásul senki nem tudja, mit jelentenek tulajdonképpen. A név akkoriban az illető tulajdonságairól szólt, vagy közvetlenül hitvallás volt, egy isteni cselekvés felidézése. Zakariás neve azt mondja, hogy Isten nem felejtette el övéit, gondoskodott róluk – ami a babiloni fogságból hazajutásukra utalt. Számon tartjuk-e a Feljebbvaló velünk tett jótéteményeit, vagy természetesnek tekintjük, hogy egészségesek vagyunk, a legutóbbi betegségünkből is felgyógyultunk, hogy otthonunkban van tiszta víz és ennivaló, és vannak emberek, akikre számíthatunk? Isten megemlékezett rólunk, nem felejtett el – ez a kiindulás.

És akkor van jó folytatása, ha mi sem felejtkezünk el róla, adunk neki helyet és időt az életünkben. Például a hetedik napot, hogy azon – mely eredetileg is az övé –  legyen imádságos szavunk hozzá, s az ő hozzánk intézett igéjét is meghalljuk.

De lássuk, mik az idill feltételei Zakariás látomása szerint. Milyen út vezet oda, hogy „Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép népre kardot többé nem emel, hadakozást többé nem tanulnak. Mindenki a saját szőlőjében és fügefája alatt ülhet, senki nem rettenti őket.”

Zakariás könyvében képek sorjáznak, és ennek a nagyszerű ígéretnek a bevezetésében az első kép egy piszkos ruhában lévő főpap, Jósua. A főpap, aki Izraelben az egész népet hivatott kiábrázolni,  mindig tiszta, sőt dicsőséges öltözékben jelent meg – a látomásban azonban piszkos a ruhája, de annyira, hogy még a fövege is piszkos! Azt mondja e kép, hogy Isten népe, akit ő jelképesen kiábrázol, tetőtől-talpig elpiszkolódott, s addig nem is lesz békéje és nem fog “üldögélni a szőlő és a füge alatt”, amíg le nem veszik róla a piszkos ruhát és fejfedőt, és egészen tisztába nem öltözik. Nem hiszem, hogy a képen sok magyarázni való lenne. Amikor a gyerekek már azzal jönnek haza az óvodából, hogy anya, ti miért nem váltok el, a többi gyereknek mind két apukája meg két anyukája van – vagyis a természetes már nem az ép család, hanem a széttört az irigyelt állapot, akkor van megtisztulni valója a népnek. De eszünkbe juthat más folt is. A meg nem született gyermekek sokasága, akiket a felnőttek kényelemért már születésük előtt odaáldoztak; a magunk pénzért mindenre hajlandósága, az állandó elégedetlenség és a mások okolása minden bajért, a komolyan nem vett hívatás – s mind a többi! Jósuának tiszta ruhába kell öltöznie, a fejére is más föveget kell tennie – s akkor eljöhet az idill. A magyar népnek meg kell térnie hitetlenségéből, anyagiasságából, a sok hamisságából és gyanakvásból – s akkor nem leszünk majd olyan boldogtalanok.

A következő kép a Csemete, vagy ahogyan az új fordítás nevezi, Sarjadék. Jön egy „új hajtás”, vagyis Dávid király gyökeréből “vesszőszál növekedik”, ahogyan a próféta mondja (Ézs 11,1). A születendő gyermek, akit Zakariás is megjövendöl, az új kezdet jelképe. Nem úgy mennek a dolgok tovább, ahogyan eddig: kezdődik valami új, éspedig olyan, ami közvetlenül Istentől való. Már az maga is evangéliumi üzenet, hogy ne féljünk, hadd kezdjen bennünk egészen újat az örök szeretet. Néha ez valóban csak parányi kezdemény, egy kis hajtás, sarjadék. Ha nem folytjuk el, engedjük növekedni és erősödni, nagyszerű dolog lehet belőle. Ha csak egy gondolatot is magunkkal viszünk ma innen Isten igéjéből, s mint szent magot, gondozzuk a szívünkben, hogy szépen csendben felnőhessen bennünk – abból nagyon jó dolgok lesznek!

Ám a Csemetéről azt is mondja a próféta, hogy „igaz és szabadító, szegény, és szamárháton ülő”  (Zak 9,9), valamint azt is, hogy kardot fognak rá, azzal döfik le, s néznek rá, mint egy átszögezettre (Zak 12,10). Ezeket az evangéliumokban már mint Jézusban beteljesedett próféciákat látjuk viszont. Még a Júdásnak adott harminc ezüstpénz is itt szerepel, mint bér – évszázadokkal Jézus előtt. A világot nem lehet megváltani erőszakkal és hatalommal, csak egyedül az Úr Lelkével, ahogy azt Jézus tette, s ahogyan a próféta könyvében szó szerint olvashatjuk. „Nem erővel, és nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, így szól a Seregek Ura.”  (Zak 4,6) Van-e kedvünk legalább elgondolkodni azon, micsoda ereje van a szelíd szeretetnek? A megváltást nem a hadseregek hozzák a világba, amint azt újra és újra elhiszik az emberek, hanem a “Csemete”, aki igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő.

Végül még egy kép a piszkos ruhába öltözött főpap és a zsenge hajtás, a Csemete képe után. Ez egy kő, amin hét szem van kifaragva. Megint valami, amit meg kell fejteni – de nem is olyan nehéz. Ha veszünk egy magyarázatos Bibliát, ami az iratterjesztésünkben is kapható, s elolvassuk a megfelelő helyen, rögtön világos. A hét szem Isten “hét Lelkének” jelképe, aki eljön a világba munkálkodni, a kő tehát az isteni jelenlétre utal. Ő mindent lát, hiszen mindenütt ott van, ezért jelképezik a szemek, éspedig a teljesség szent számával, a héttel. A bibliatudósok valószínűsítik, hogy e kifaragott követ tették az elveszett szövetség-láda helyére, hogy Isten jelenvalóságára utaljanak általa. Azt az üzenetet találjuk benne, hogy a boldog, biztonságos és békés élet nem képzelhető el Isten jelenléte nélkül. Az ember a világban szükségképpen eltéved, éspedig a korrumpálódott volta miatt. Egyik emberből az igazságosság, másikból a szorgalom hiányzik, harmadikból a jóság, negyedikből pedig az okosság – s ezek pontosan olyan zsákutcába terelnek, ahonnan máshogyan kijönni nem tudunk, csak éppen annak a tulajdonságunknak a segítségével, amit addig elhanyagoltunk. A saját életünk kényszerít lelki növekedésre és elhanyagolt tulajdonságaink fejlesztésére! Boldog az, aki ilyenkor nem kibúvókat keres, hanem meghallja az idők szavát, s megérti, hogy igenis változnia, növekednie kell, sőt egyenesen megtérni, megfordulni – mert eddig rossz irányba ment!

Ahol erre hajlandó valaki, ott közel a szőlő és a füge idillje. A piszkos ruháját és süvegét levetni tudó főpap; az új hajtást, a kis Csemetét, a zsenge istenfiúságot megbecsülni tudó nyitott szív, és az Isten jelenvalóságát mindennél többre becsülő hit – ezek vezetnek a szív megbékéléséhez, a szőlő és a füge alatti nyugodt üldögéléshez, az emberek egymással való szép összeféréséhez. Kívánom, hogy mindnyájan megtapasztalhassuk az ő ajándékát, az e világi üdvöt:

“Érzem, hogy az örök élet

Már e földön az enyém lett.” (480. dics. 1.v.)

Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, jól tudjuk, hogy a megtisztulás egyedül tőled jöhet, és azt is tudjuk, hogy te valóban tudsz nekünk tiszta és fehér ruhákat adni. Könyörülj rajtunk, és segíts minket igaz elszánáshoz és add nekünk a te erős Lelkedet, a véghezvitel lelkét. Köszönjük a Csemetét, az értünk született kisgyermeket, Jézust, aki a kereszten odaáldozta magát minden bűnös emberért. Szégyenkezve valljuk meg, hogy nem vagyunk igazán követői, de azt is, hogy nagyon szeretnénk azok lenni. Hozd el a benne való életújulás csodáját mindenkinek, aki azt igaz szívvel kéri most tőled. Vigasztalást kérünk gyászoló testvéreinknek, akik most váltak meg drága szerettüktől, és azt reméljük, hogy te mindenkor meg is hallgatod a megtört szívűeket, akik hozzád kiáltanak. Gyógyítsd a betegeket és segíts minket lelki gyógyulásra és szívbéli, belső megtisztulásra. Adj pihenést a nyaralóknak, és vigyél minket napról-napra közelebb igazi rendeltetésünkhöz a te megismerésedben. Legyen tied a dicsőség örökkön örökké.  Ámen.