A tébolyról

Igehirdetés 2016. december 18.

A tébolyról

 

Lekció: Mát 2,1-18

Textus: Mát 2,3

 „…amikor ezt Heródes meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet.”

 

Igehirdetés

Rossz advent – van ilyen…? Lehet rossz a csupa öröm, csupa várakozás „eljövetel” időszaka? Ha arra gondolunk, bárhol és bármikor megtölthet emberszíveket névtelen-arctalan szorongás, otthonokat családi perpatvar, emberi kapcsolatokat gyanakvás és kölcsönös vád, akkor azt kell mondani, sajnos igen. A modern ember lelke, a kortárs költő szerint „…puha, fehér férgekkel van tele” (Weöres S.) – amin jól láthatóan nem segít sem technika, sem tudomány.

Bizonytalanság és félelem mindig lakott az emberben, amit azonban a pusztító járványok és gyermekhalandóság szinte teljes felszámolása, a korábbinál messze jobb gyógyszerek és sebészeti gyakorlat egyszerűen kiiktattak. Az „…alig egy lépés van köztem és a halál közt…” (1Sám 20,3) ősi tudata hátrébb húzódott a mindennapokból, és az un. felvilágosodás óta a nyugati civilizációban közmegegyezés született arról, hogy Isten nincs. A félelem minden fajtája civilizálatlansággá minősült a “művelt világban” – ám a tébolyra való hajlam nem hogy ritkult, hanem növekedett.

Heródes őrülete a bibliai időkből jól kiábrázolja a léleknek azt az örvényét, ami minden tekintetben ártalmas, sőt, emberéletekbe kerül – ám az illető mégsem képes tőle szabadulni. Tartalma szerint olyan sokféle lehet, mint amilyen színes maga az élet – Heródesnél éppen a hatalom volt a téma. Ha Shakespeare drámáit nézzük, ez valóban az emberélet egyik “nagy ügye”, szinte mindenre képesek érte az emberek – valójában azonban számos egyéb téboly is elhatalmasodhat az emberen, az üldöztetéses téves-eszméktől kezdve az igazság megszállott hajszolásán át a tárgyak értelmetlen felhalmozásáig – bármi…

Heródes edomita származású volt, vagyis arab családból született. Apja Pompeius római hadvezér révén Júdea kormányzója lett, s Julius Caesartól római polgárjogot kapott. Ő maga – apja utódjaként – intrikák, érdekházasságok és családon belüli sorozatos gyilkosságok közepette kormányzott. Sokat építkezett, naggyá tette a provinciát, idősebb korára azonban őrület szállta meg: gátlástalan zsarnokként emlékeznek rá. Nagy testi szenvedések között halt meg. Apja és testvére is gyilkosság áldozata lettek. Hirkanosz főpapot, a saját feleségét, anyósát és két gyermekét pedig maga ölette meg. Beleillik az iszonyú képbe az evangélista által megőrzött betlehemi gyermeköldöklés Jézus születése idején – pontosan ilyen véreskezű, tébolyodott ember volt.

Története teljesen idegen az advent fényeitől, szent és szelíd várakozásától – ám örök emlékeztető arról, mi állhatja útját a Jézus eljöttének. Tekintsünk rá így, s kérdezzük, mit távolítson el az ember magából, mit irtson ki a szívéből, hogy valóban utat készíthessen az érkező Megváltónak!

A leginkább szembeötlő tény, hogy Heródes apja életét kívánja élni, nem a magáét. Az, kitűnő római kapcsolatai révén Júdea helytartója lett – és fia úgy gondolta, ő is az kell legyen. Nem volt példátlan dolog, számtalan dinasztia jött már létre ősidőktől a különböző birodalmakban. Sok fazekasnak lett a fia is fazekas, takácsnak takács – a szülői minta másolása önmagában se nem jó, se nem rossz. A baj ott van, amikor ennek ügye betölt mindent, maga alá gyűrve és elsöpörve az emberi egyéniség normális, egészséges fejlődését, és főleg erkölcsi normáit. Vagy, ami még ennél is rosszabb, “filozófia”, önigazoló rendszer lesz  belőle – ami valóban a téboly. Hány pályatévesztett ember kínlódik és hagy maga után romokat, mikor élete véget ér – mert sosem találta meg önmagát, mindig az elődei életét akarta élni!

Ma, talán éppen ennek igazolására, sokan állnak be a keletről importált reinkarnáció tana mögé, fölemlegetve egy-egy „előző életük” jellemzőit; mely, lévén nem cáfolható vagy igazolható, jellegzetesen vallási állítás. Ettől eltekintve is sokan élnek azonban „előző életek” fogságában, hadakozva elhalt felmenőikkel, vagy kényszeresen másolva őket, hogy túltegyenek rajtuk – ahelyett, hogy szabadon és egészségesen kibontakoztatnák egyéniségüket…

Egy fiatalember emlegette büszkén, hogy bár apja, nagyapja és nagybátyja is alkoholista volt – de ő áll a lábán. Szakmát tanult, dolgozott, igyekezett. Aztán jöttek az első komolyabb életpróbák; munkanélküliség, családi, megélhetési gondok, és ő is beállt a sorba – inni kezdett. Tönkrement a házassága, gyerekei rossz útra tértek, otthonát elvesztette. „Ősei életét” éli immár maga is – egyik nap józan, másik nap nem… Pedig volt egy szakasz, amikor úgy tűnt, képes volna másra ő is.

Heródes lelkében is egyetlen dolog maradt: helytartói hatalmamat bármi áron megtartani – apámnak is ment! És pusztultak körülötte a barátok, legközelebbi hozzátartozók, munkatársak; nem volt galádság, amit el ne követett volna. Mert az élet egy szegmense nem gyűrheti büntetlenül maga alá az összes többit, még ha oly “fontos” dolog is, mint a hatalom. Normálisan kell élni: olyan életet, amiben a helyét minden szépen, egészségesen megtalálja – az egyoldalú lelki fejlődés előbb beszűküléshez, majd fanatizmushoz vezet. A legrosszabb mégis az, amikor mindez önigazoló ideológiává, rendszerré növi ki magát: „Én ilyen vagyok – punktum.” Ez már csak egy lépésre van a téboly „filozófiájától” – hogy ezt az egyébként nemes (újabban ugyan már céges kereskedelmi elvek megnevezésére is széltében használt) szót alkalmazzuk…

Bizony, nem könnyű kilépni „előző életek” rabságából, ha azok mágikusan megejtették a lelket, s vezérelnek, „script”-et, forgatókönyvet produkálnak az utódnak. De éppen erről szól a Biblia!  Nem csak az „ősök útján” járhat az ember, másolva valamelyiket, vagy akár a legtöbbet (1Pét 1,18) – hanem „Isten útján” is: akkor élete soha nem látott módon tisztul, mert szintet vált. Más lesz az „atyja”, tanítója, mestere és gyógyítója (Mát 23,8-10) – s a legelső talán, amit maga mögött hagy, éppen a versengés, a hatalomvágy lesz!

Heródesnek ez nem sikerült, holott az evangélium híradása szerint kapott érintést, sőt égi jelet a napkeleti bölcsek szavai révén. Lehetősége neki is volt, hogy magába szálljon, újrafogalmazza életét: „zsidók királyának” lenni, ami ő a dolgok akkori állása szerint külsőleg volt, csupán csak hatalmi, vagy annál ezerszer fontosabb, spirituális ügy…? A megtorpanás és újraértelmezés lehetősége mindenki előtt nyitva áll – éppen csak a magunk okozta lelki megkötözöttségeinket, meg a kegyelemből kapott, csöndes érintéseket kellene idejében észrevenni, és komolyan venni! A király azonban jobban el volt foglalva hiúsági-hatalmi ügyeivel, politikai játszmáival, minthogy “lelki problémákat” csak közel is engedjen magához…

Van azonban Heródes állapotában egy még mélyebb gond. Nem csak hatalmi tébolyult, hanem hitbeli mivoltában is teljességgel rendezetlen lélek. A legfontosabb kérdésben hordoz ambivalenciát magában, hit dolgában. Egyszerre hívő és hitetlen; márpedig az Igaz Bíró az ítéletkor jobbra, vagy balra állít – ott nem lehet többé senki “is-is” ember. (Mát 25,31-33) Heródes egyrészt hiszi, hogy a próféták Isten küldötteiként jól látták, hol kell a Megváltónak megszületnie, ezért kérdést intéz az írástudókhoz – másfelől viszont el akarja pusztítani a születendő gyermeket, mint tette azt „sikeresen és hasznosan” valamennyi földi riválisával. Igen és nem – egymás mellett; hit és hitetlenség, istengyermekség és dühödt pogányság – egyszerre… Mintha azt mondanánk, elvileg hívő valaki, de azért mindig maga dönti el, mit tegyen élete fontosabb kérdéseiben; vezetést Istentől sem nem kér, sem el nem fogad. Hát ilyen “hite” volt Heródesnek…

Még egy vonás a rossz advent emberének arcképéből: amit a helytartó gondol és tesz, az nyugtalanságot kelt az egész Jeruzsálemben. A Károli fordításban azt olvassuk, hogy „…Heródes király ezt hallván megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem.” (Mát 2,3) A szó a Bethesda tavának felkavarodásakor fordul elő (Ján 5,4  Ján 5,7), valamint a tengeren hajózó tanítványok rémületét festi, mikor azt hiszik, kísértetet látnak (Mát 14,26), meg amikor a Feltámadottról hiszik, hogy kísértet. (Luk 24,37) Felkavarodott, észvesztő rémületet jelent.

Ez a tömeg állapota, amikor félálmában megzavarják. Latinul turba – a zeneirodalomban a zajongás, felbolydulás, a tömeghisztéria hangjának szakkifejezése. Keresztyén ember sosem kelt turbát maga körül, Heródes azonban nagyon is keltett: egész Jeruzsálem felbolydult az ő “gengszter-betegség” üldözési mániája miatt. Ez a mindenki mindenki ellen állapota: gyanakvás, bosszú és fenyegetések világa. Zűrzavaros lelkű megszállottak körül az emberek is megzavarodnak – nem is lehet ez másként, mert téboly tébolyt kelt. A negatív advent tipikus jele a családi veszekedés az ünnepek előtt: mindenki feszült, pedig elvileg a legjobbat akarja – s végül öröm helyett egészen mást jelentenek egymásnak: a poklot… Az “irritált félálom”, a kegyelem által felkínált valódi, lelki megtérés elmaradása rendre ilyesmibe torkollik.

Advent negyedik vasárnapja kapott már sokféle nevet: mi most tekintsük a karácsony előtti „még egy lehetőségnek” e napot életünk átgondolására. Heródes nem élt vele, bár az ég neki is kinyújtotta kezét. Járhatja az ember a maga útját, figyelmen kívül hagyva a mennyei jeleket – s így jut aztán oda, ahova a helytartó is jutott.

Lehet-e másként? Most éppen ezekben kapunk segítséget. Mindenekelőtt vegyük észre, ha mások életét éljük! Heródes történetesen apját másolta, eszközökben nem válogatva – az ő hatalmi tébolya azonban rámutat minden más őrületre is. Nem szabad engedni, hogy elszabaduljon a pokol! Arányosan, egészségesen, normálisan kell élni. A rossz ízlés helytelen cselekvéshez vezet. Hatalomból sem kell sok, inkább menekülni kell előle, mintsem nyúlni utána – kifejezetten megronthatja az embert!

De azt is láttuk, hogy hit dolgában nem lehet egyszerre igent és nemet is mondani: az ambivalencia veszélyes út. Magunk mögött kell hagyni, világos és érvényes döntéssel, aminek konzekvenciáit komolyan vesszük – ha egyszer Jézus úgy szeretett minket, hogy vérét adta értünk! Méltatlan a kivárások, a „majd meglátjuk” világa – ő sem így tett velünk! Teljes szeretetére teljes szeretet legyen a válasz: ezzel készüljünk fogadására! A felfordulás, a zűrzavar pedig végképp messze távozzon: turbát nem keltünk. Valahogy jobb az ünnep békésen. És ne feledjük: azt keltjük magunk körül, ami bennünk is tanyázik..!

Heródes „rossz adventjére” gondolva hát vigyázzunk a magunkéra. Olyan lesz, amilyenné tesszük. Ez a miénk – most még lehet! S bár még egy hét a karácsony, „ünnepi előzetesként” mondjuk ezt az éneket:

 

„…Csak nézlek boldog szívvel és

nem győzlek nézni téged,

Szóm és erőm mind oly kevés,

hogy elmondhassa néked:

Bár felfoghatna tégedet

Az emberszív és ismeret,

Hogy megfejthesse titkod!

 

Megváltóm, egy kérésemet

nem vetheted meg nékem:

Hogy szívem mélyén tégedet

hordozhatlak, remélem.

És bölcsőd, szállásod leszek,

Jövel hát, tölts el engemet

Magaddal: nagy örömmel!”

                                           (329. dics. 4-5.v.)

 

Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, készítjük szívünket, hiszen készületlenek vagyunk érkezésedre. A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon, hogy utad készen álljon – ha köztünk megjelensz! Ámen.