A téboly filozófiája

Igehirdetés 2016. december 18.

 

A téboly filozófiája

Lekció: Mt 2,1-18

Textus: Mt 2,3

 „…amikor ezt Heródes meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet.”

 

Rossz advent – van ilyen…? Lehet rossz a csupa öröm, csupa várakozás „eljövetel” időszaka? Ha arra gondolunk, bárhol és bármikor megtölthet emberszíveket névtelen-arctalan szorongás, otthonokat családi perpatvar, emberi kapcsolatokat gyanakvás és kölcsönös vád, akkor azt kell mondani, sajnos igen. A modern ember lelke, a kortárs költő szerint „…puha, fehér férgekkel van tele” (Weöres S.) – amin jól láthatóan nem segít sem technika, sem tudomány.

Bizonytalanság és félelem mindig lakott az emberben, amit azonban a pusztító járványok és gyermekhalandóság szinte teljes felszámolása, a korábbinál messze jobb gyógyszerek és sebészeti gyakorlat egyszerűen kiiktattak. Az „…alig egy lépés van köztem és a halál közt…” (1Sám 20,3) ősi tudata hátrébb húzódott a mindennapokból, és a felvilágosodás óta a nyugati civilizációban közmegegyezés született arról is, hogy Isten nincs. A félelem minden fajtája civilizálatlansággá minősült az un. művelt világban – ám a tébolyra való hajlam nem hogy ritkult, hanem mintha növekedett volna.

Heródes őrülete a bibliai időkből jól kiábrázolja a léleknek azt az örvényét, ami minden tekintetben ártalmas, időnként emberéletekbe is kerül – ám az illető mégsem képes tőle szabadulni. Tartalma szerint olyan sokféle lehet, mint amilyen színes maga az élet – Heródesnél éppen a hatalom volt a téma. Ha Shakespeare drámáit nézzük, ez valóban az emberélet egyik nagy „ügye”, s látjuk, mi mindenre képesek érte az emberek – valójában azonban számos téboly elhatalmasodhat az emberen, az üldöztetéses téves-eszméktől kezdve az igazság megszállott hajszolásán át a tárgyak értelmetlen felhalmozásáig – bármi.

Heródes edomi származású arab családból született. Apja Pompeius római hadvezér révén Júdea kormányzója lett, s Julius Caesartól római polgárjogot is kapott. Ő maga apja utódjaként intrikák, érdekházasságok és családon belüli sorozatos gyilkosságok közepette kormányzott. Sokat építkezett, naggyá tette a provinciát, idősebb korára azonban őrület szállta meg, gátlástalan zsarnokként emlékeznek rá. Nagy testi szenvedések között halt meg. Apja és testvére is gyilkosság áldozata lettek; Hirkanosz főpapot, a saját feleségét, anyósát és két gyermekét pedig maga ölette meg. Beleillik az iszonyú képbe az evangélista által megőrzött betlehemi gyermeköldöklés a Jézus születése idején.

Története teljesen idegen az advent fényeitől, szent és szelíd várakozásától – ám örök emlékeztető arról, mi állhatja útját a Jézus eljöttének. Tekintsünk rá így, s kérdezzük, mit távolítson el az ember magából, mit irtson ki a szívéből, ha valóban utat kíván készíteni az érkező Megváltónak?

A legfontosabb és leginkább szembeötlő tény, hogy Heródes apja életét kívánja élni, nem a magáét. Az kitűnő római kapcsolatai révén Júdea helytartója lett, és fia úgy gondolta, ő is az lesz. Nem volt ez példátlan dolog, sok dinasztia jött már létre ősidőktől a különböző birodalmakban; sok fazekasnak lett a fia is fazekas, takácsnak takács – a szülői minta másolása önmagában se nem jó, se nem rossz. A baj ott van, amikor ez betölt mindent, maga alá gyűrve és elsöpörve az emberi egyéniség normális, egészséges fejlődését. Hány pályatévesztett ember kínlódik és hagy maga után romokat, mikor élete véget ér – mert sosem találta meg önmagát, mindig az elődei életét élte!

Ma, talán éppen ennek igazolására sokan állnak be a keletről importált reinkarnáció tana mögé, fölemlegetve egy-egy „előző életük” jellemzőit; mely, lévén nem cáfolható vagy igazolható, jellegzetesen “vallási” állítás. Ettől eltekintve is sokan élnek azonban „előző életek” fogságában, hadakozva elhalt felmenőikkel, vagy kényszeresen másolva őket, hogy túltegyenek rajtuk – ahelyett, hogy szabadon és egészségesen kibontakoztatnák egyéniségüket.

Egy fiatalember emlegette büszkén, hogy bár apja, nagyapja és nagybátyja is alkoholista volt – de ő áll a lábán. Szakmát tanult, dolgozott, igyekezett. Aztán jöttek az első komolyabb életpróbák; munkanélküliség, családi, megélhetési gondok, és ő is beállt a sorba – inni kezdett. Tönkrement a házassága, gyerekei rossz útra tértek, otthonát elvesztette. „Ősei életét” éli immár maga is – egyik nap józan, másik nap nem. Pedig volt egy szakasz, amikor úgy tűnt, képes volna másra.

Heródes lelkében is egyetlen dolog maradt: helytartói hatalmamat bármi áron megtartani, apámnak is ment! És pusztultak körülötte a barátok, legközelebbi hozzátartozók; nem volt galádság, amit el ne követett volna – mert az élet egy szegmense nem gyűrheti büntetlenül maga alá az összes többit, még ha az oly fontos dolog is, mint a hatalom. Normálisan kell élni, olyan életet, amiben a helyét minden szépen, egészségesen megtalálja – az egyoldalú lelki fejlődés beszűküléshez, majd fanatizmushoz vezet. A legrosszabb mégis az, amikor mindez önigazoló ideológiává, rendszerré növi ki magát: „én ilyen vagyok, punktum”. Ez tényleg már csak egy lépésre van a téboly „filozófiájától” – hogy ezt a nemes (újabban ugyan már céges kereskedelmi elvek megnevezésére is széltében használt) szót alkalmazzuk.

Bizony, nem könnyű dolog kilépni „előző életek” rabságából, ha azok egyszer mágikusan megejtették a lelket, s vezérelnek, „script”-et, forgatókönyvet produkálva az utódoknak. De éppen erről szól a Biblia!  Nem csak az „ősök útján” járhat az ember, másolva valamelyiket, vagy akár a legtöbbet (1Pét 1,18) – hanem „Isten útján” is, s akkor élete soha nem látott módon tisztul, mert szintet vált. Más lesz az „atyja”, tanítója, mestere és gyógyítója. (Mt 23,8-10) S a legelső talán, amit maga mögött hagy, éppen a versengés, a hatalomvágy lesz.

Heródesnek ez nem sikerült, holott érintést és jelet kapott a napkeleti bölcsek révén. Lehetősége neki is volt arra, hogy magába szálljon, elgondolkodjon, újra fogalmazza az életét: „zsidók királyának” lenni, ami ő az akkori állás szerint volt, vajon csak hatalmi, vagy annál ezerszer fontosabb, spirituális ügy? A lehetőség a megtorpanásra és újraértelmezésre mindenki előtt nyitva áll – csak ostoba megrögzöttségeinket kellene letenni hozzá, meg a csöndes érintéseket idejében észrevenni: a király azonban jobban el volt foglalva a maga ügyeivel, minthogy “lelki problémákat” csak közel is engedjen magához.

Van Heródes állapotában egy még mélyebb gond. Ő nem csak hatalmi tébolyult, hanem hitbeli mivoltában is rendezetlen lélek. Épp a legfontosabb kérdésben hordoz ambivalenciát magában, hit dolgában. Egyszerre hívő és hitetlen; márpedig az Igaz Bíró az ítéletkor jobbra, vagy balra állít minket – ott nem lehet többé senki az “is-is…” embere! (Mt 25,31-33) Heródes egyrészt hiszi, hogy a próféták Isten küldötteiként jól látták, hol kell a Megváltónak megszületnie, ezért kérdést intéz az írástudókhoz – másfelől viszont el akarja pusztítani a születendő gyermeket, mint tette „sikeresen és hasznosan” minden más riválisával. Igen és nem egymás mellett; hit és hitetlenség, istengyermekség és dühödt pogányság – egyszerre. Mintha azt mondanánk, elvileg hívő valaki, de azért mindig maga dönti el, mit tegyen élete fontosabb kérdéseiben; vezetést Istentől se nem kér, sem el nem fogad. Hát ilyen hite volt Heródesnek.

Még egy vonás a „rossz advent” emberének arcképéből: amit a helytartó gondol és tesz, az nyugtalanságot kelt az egész Jeruzsálemben. A Károli fordításban azt olvassuk, hogy „…Heródes király ezt hallván megháborodék, és vele együtt az egész Jeruzsálem.” (Mt 2,3) A szó a Bethesda vizének felkavarodásakor fordul elő (Ján 5,4  Ján 5,7), valamint a tengeren hajózó tanítványok rémületét festi, mikor azt hiszik, kísértetet látnak (Mt 14,26), meg amikor a Feltámadottról azt hiszik, hogy szellem. (Lk 24,37) Felkavarodott, észvesztő rémületet jelent.

Ez a tömeg állapota, amikor félálmában megzavarják. Latinul turba; a zeneirodalom a zajongás, felbolydulás, a tömeghisztéria szakkifejezéseként használja. Keresztyén ember sosem kelt turbát maga körül, Heródes azonban nagyon is keltett. Zűrzavaros lelkű megszállott körül az emberek is megzavarodnak – nem is lehet ez másként.  Téboly tébolyt kelt. A „negatív advent” tipikus jele a családi veszekedés az ünnepek előtt: mindenki feszült, a legjobbat akarja – s végül öröm helyett egészen mást jelentenek egymásnak. Az irritált félálom általában ide torkollik.

Advent negyedik vasárnapja kapott már sokféle nevet: mi most tekintsük a karácsony előtt „még egy lehetőségnek” életünk átgondolására. Heródes nem élt vele, noha az ég neki is kinyújtotta a kezét. Járhatja az ember a maga útját, figyelmen kívül hagyva a mennyei érintéseket – s így jut aztán oda, ahova a helytartó is jutott.

Lehet másként? Hogyne lehetne. Most ezekben kaptunk segítséget: vegyük észre, ha mások életét éljük. Heródes apját másolta, eszközökben nem válogatva – az ő hatalmi tébolya rámutat minden más őrületre. Nem szabad engedni, hogy elszabaduljon a pokol. Arányosan, egészségesen, normálisan kell élni. A rossz ízlés helytelen cselekvéshez vezet. Hatalomból sem kell sok, kifejezetten megronthatja az embert.

De azt is láttuk, hogy hit dolgában nem lehet egyszerre igent és nemet is mondani: az ambivalencia tévút. Magunk mögött kell hagyni, ha egyszer Jézus minket úgy szeretett, hogy vérét adta értünk! Méltatlan a kivárások, a „majd meglátjuk” világa – ő sem így tett velünk! Teljes szeretetére csak teljes szeretet lehet a válasz: így készüljünk fogadására! A felfordulás, a zűrzavar pedig végképp messze távozzon, turbát nem keltünk. Valahogy jobb az ünneplés békésen. Ne feledjük: azt keltjük magunk körül, ami bennünk is tanyázik!

Heródes „rossz adventjére” gondolva tehát vigyázzunk a magunkéra. Olyan lesz, amilyenné tesszük. Ez a miénk – most még lehet! S bár még egy hét a karácsony, „ünnepi előzetesként” mondjuk most ezt az éneket:

 

„Csak nézlek boldog szívvel és

nem győzlek nézni téged,

Szóm és erőm mind oly kevés,

hogy elmondhassa néked:

Bár felfoghatna tégedet

Az emberszív és ismeret,

Hogy megfejthesse titkod!”  (329. dics. 4.v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

Imádság

Urunk, készítjük szívünket, s mégis készületlenek vagyunk. A völgyből domb legyen, hegycsúcs a mélybe szálljon, hogy utad készen álljon – ha köztünk megjelensz! Ámen.