A világ kaotikus voltáról

Igehirdetés 2012. január 15.

A világ kaotikus voltáról

 

 

Lekció: Márk 5,1-20
Textus: Ézs 32,15-18

„Míglen kiárad ránk a Lélek a magasságból, s akkor a pusztaság kertté válik, a kert pedig erdőnek tetszik. A pusztába jogosság költözik, a kertben pedig igazság honol. Az igazság békét teremt, az igazság a békét és a biztonságot szolgálja örökké. Békés hajlékban lakik majd népem, biztonságos lakóhelyeken, gondtalan nyugalomban.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk idilli időket élni, békességgel és biztonsággal, de nagyon is sok a félelem és a bizonytalanság mindnyájunkban. Ad erre okot mai világunk közelben és távolban egyaránt. Jó lenne gondtalanul és félelem nélkül élni, ám nem látjuk küzdelmeink végét és hiábavalónak tűnik még maga a küzdelem is. Gyógyulni jöttünk ma házadbas, ahol éppen úgy megszólíthatsz minket, amint a gadarai megszállottal tetted, és megtisztult élete. Segíts, hogy eltávozzon a szívünkből minden, ami méltatlan hozzád, káros és tisztátalan, és add, hogy mi is leülhessünk lábadhoz téged hallgatni. Küldj erőt az erőtlenségünkben, és töltsd ki ránk Lelkedet a magasból: tegyél csodát mindazok életében, akik hittel kérik ezt most tetőled! Ámen.

 

Igehirdetés

Ézsaiás könyvében nagyszerű ígéretek hangzanak el, milyen lesz az élet ott, ahol Isten cselekszik. Ezért szokták ezt a prófétát néha „Ötödik evangélistának” is nevezni. A 32. fejezetben arról olvastunk, hogy eljön az idő, amikor mindenki békességes és biztonságos hajlékban élhet – mi viszont azt tapasztaljuk, hogy az élet zűrzavaros, a világ megbízhatatlan, emberek elvesztik, amit egy életen át gyűjtögettek, és az újságok szerint akár még az is megtörténhet, hogy éppen a mi országunk területén fog becsapódni a nemrégiben kormányozhatatlanná vált több mázsás műhold.

Vajon csak most ilyen megbízhatatlan a világ és az élet, kérdezi az ember. A válasz az, hogy eltérő körülmények között, más történelmi helyzetekben, de lényegében mindig is ilyen volt. Zűrzavaros, kaotikus és bizonytalan. Az elmúlt héten emlékeztek meg a gödöllői gyülekezetben édesapánk ottani, több mint egy évtizedes lelkészi szolgálatáról, és egy szép prezentációban végigkövethettük, mennyi küzdelem és bizonytalanság volt szüleink élete csak azalatt a négy évtized alatt, ami az ő felnőtt idejüket és szolgálatukat jelentette. Egyetlen beszédes adat: öten voltunk testvérek, akik nyolc év leforgása alatt öt különböző szolgálati helyen születtünk!

Ebben a pillanatban nem folyik éppen világháború, nincs az országunkban sem forradalom, sem annak a megtorlása – mégis kevesen vannak, akik azt mondhatnák, az ő életük aztán egyszerű és sima, amiben nincsen semmi komplikáció és zűrzavar. A maga módján minden ember élete bonyolult és átláthatatlan, és semmi túlzás nincs abban, ha azt mondjuk, a világ valójában velejéig zűrzavaros, amiben személyesen kellene valahogy rendet teremtenünk, éspedig a meglévő káosz anyagából…!

Ezt a diagnózist látjuk a gadarai ördöngős evangéliumi történetében is. Elénk áll egy ember letépett ruhákkal, aki a közösségből kiesve sírboltokban lakik, ordítozik és kövekkel vagdalja magát. Hirtelenjében túl sok is a borzalom, azt mondanánk, itt biztosan nem rólunk van szó. Aztán  távolabbról szemlélve a képet sorra felfedezzük az árulkodó jeleket, amik nem is olyan ismeretlenek már magunknak sem.

Először is a magánosság. Vannak persze emberek mindenki életében, de vajon mikor beszélgettünk valakivel utoljára úgy, hogy feltárhattuk igazi kérdéseinket, aggódásainkat, beszélhettünk volna egymásnak bizonytalanságainkról? Úgy van ez a téma valahogy, mint az analfabétizmus is: sokan ismerik ugyan magukat a betűket, mégis „funkcionális analfabétáknak” kell őket tekinteni. Könyvet önszántukból a kezükbe nem vesznek, és ha el kell olvasniuk valamit kiderül, nehezükre esik, s ha sikerül is, nem jól és nem pontosan értik, amit olvastak. Devizában eladósodott és kétségbeesett ember is kevesebb lenne ma az országban, ha lett volna sokaknak türelmük végigolvasni saját hitelszerződésüket, hogy aztán el is gondolkodjanak, amikor 20-30 millió forintot hitelként fölvettek, mi az a néhány apró betűs sor a szerződés alján, s mi következhet abból, ha majd egyszer fordul a világ…

Sajnos, nem csak „funkcionális analfabétizmus” van a világon, hanem van funkcionális magányosság is. Amikor elvileg családban él ugyan valaki, eljár egy munkahelyre, rendszeresen találkozik és beszél is egy sor emberrel, ám személyes kapcsolat senkihez nem fűzi. Olyan minden, mintha ő is, meg a többi ember is folyton egy álarcot viselne, egy maszkot, ami mögül, mint vár bástyáinak lőrésein át kinéz néha, de nem lehet tudni, ki is ő tulajdonképpen. Így kell értenünk az evangéliumi képet, hogy ez a beteg lélek nem közösségében, a falujában lakott, hanem a városon kívüli sírboltokban – magányosan.

Aztán a düh, amivel mindenki ellen fordult – azt is könnyű lenne orvosi esetnek nevezni. Pedig ez sem ismeretlen dolog, ha arra gondolunk, hány ember ítél közöttünk eleveneket és holtakat, hány mondatunknak volt bíráló, kritikai vagy éppen elmarasztaló éle csak az elmúlt héten ahhoz képest, hogy hány elismerő és biztató mondatot mondtunk volna embereknek… A felüllévőkről is mindenki el tudja mondani, mennyi dolgot rosszul tesznek – ám ha odaültetnék őket kiderülne, semmit nem tudnának jobban csinálni. A kritika, az ítélet azért reggeltől estig dühösen zúg. Ismerősök körében is mindenkiről pontosan el tudjuk mondani, neki hogyan kellene embernek lenni, mit tesz rosszul, s én az ő helyében ezt vagy azt biztosan másként tenném – aztán amikor saját, személyes dolgainkra kerül a sor, hirtelen kiderül, mi sem tudjuk, hogyan kezeljük életünk éppen legfontosabb gondjait.

Sőt, ha azt látjuk, hogy a megszállott a saját testét vagdalta kövekkel – még ez sem egészen ismeretlen motívum, hiszen hányszor okozunk már kárt magunknak mi is szavakkal, indulatokkal, meggondolatlanságokkal! Nézzük meg egyszer a kezünket, gyermekkorunk óta hány forradás keletkezett már rajta, s azokat a sebeket szinte kivétel nélkül magunk okoztuk valamikor vigyázatlanságunkkal, sietségünkkel vagy éppen hozzá nem értésünkkel…

Ezek a bibliai képek, hogy magányosság, mások ellen fordított ellenséges düh, és a saját sorsunk esztelen rongálása – még nem is merítik ki az ember zűrzavarban élésének minden formáját. Akad bőven egyéb is – ezek csak jelzések. Behelyettesíthetjük ide sajátos emberi tulajdonságainkat, amik minket szigetelnek el másoktól, aztán a ránk jellemző negatív indulatokat és kérlelhetetlen ítéleteket, a bennünk munkáló esztelen dühöt, s az önsorsrontás ránk jellemző formáit is, mert a világ zűrzavara – és most nagyon figyeljünk – legalább annyira származik belőlünk, mint magából a világból! Mi emberek idéztük fel azt a világot, amiben élünk – ezért senki ki nem vonhatja magát abból, amiben van, mert ő is hozzátette a magáét. S mivel ez így van, dolgunk lenne az is, hogy rendet teremtsünk az életünk káoszában, de – nem megy. Miért nem? Mert az ember kevés hozzá. Emberen túli erőket vélünk működni, melyek összetörnek életeket és sorsokat – és a gadarai ördöngös esete is nagyon ilyennek látszott.

Ő mégis meggyógyult, élete rendbe jött. Mi volt a titka? Ott kezdődött, hogy Jézus áthajózott a túlsó partra. Mi általában ugyanis mindig a „túlsó parton” vagyunk hozzá képest: két kézzel kell hálát adnunk, ha ő valóban áthajózik értünk a „mi oldalunkra.” Az evangélium is attól evangélium, hogy ilyen történeteket találunk benne: Jézus átkel határokon, bemegy ismeretlen falvakba és házakba, s egyszer csak ott van, ahol a beteg és összetört életű ember is van. Jó lenne újra hinnünk, hogy ő igenis fölkeresi a szerencsétlen, a meggyötört életeket! A Bethesda tavánál is éppen ahhoz ment oda, aki a legrégebben, 38 éve volt beteg – s ma is pontosan azokhoz van a legfontosabb mondanivalója, akik a legmélyebben vannak. Ezt hittel hinni, erről bizonyosnak lenni a gyógyulás előszobája!

Ám van tovább is. A beteg lélek odaszalad Jézushoz és leborulva előtte kérdezi, mi közöm nekem hozzád…! Átmeneti pillanat – még minden cseppfolyós, a dolgok félúton vannak. Sokan nem szeretik a bizonytalan pillanatokat, amikor minden megtörténhet, pedig ez a lélek igazi műhelye. Az illető azt kérdezi, mi közöm hozzád Jézus, aki a Magasságos Isten Fia vagy – ő pedig azt kérdi ettől az embertől, mi a te neved! Úgy mondanánk megkérdezi, ki is vagy te tulajdonképpen. A kérdések kérdése, ami nélkül egy tapodtat sem volna szabad tenni, és amely mégis oly sokszor mellékesnek ítélődik, és megválaszolatlan marad. Ki vagyok én – ezt a legtöbb ember kamaszkorában kérdezte utoljára. Zavaró kérdés. Ám ha a világ Megváltója kérdezi valakitől, tanácsos megválaszolni. Nekünk lesz javunkra, ha kimondjuk, mi is a nevünk. Lesz, aki azt kell majd mondja, loptam, nem tiszta pénz tapad a kezemhez, ezért az én nevem tolvaj. Más így kell majd feleljen: én nem voltam megértő, képtelen voltam a szeretetre, s most ezért van romokban az életem. Aki nem takargatja, magyarázza és mentegeti önmagát, hanem megkísérel felelni Jézusnak, az a legfontosabb beszélgetésbe vonódott be.

Mert ebben a párbeszédben hatalmas erők kerülnek mozgósításra. Azt látjuk, hogy benne „kiárad ránk a Lélek a magasságból” – ahogyan Ézsaiásnál olvassuk. S akkor a pusztaság valóban kertté válik, mely olyan dús, hogy erdőnek tetszik. Nagyszerű dolgok történnek, ahol emberek elkezdenek beszélgetni Jézussal!

Ebben a beszélgetésben az is kiderül, hogy ő erősebb a démonoknál. Oda küldi őket, ahol egy hívő izraelita szemében a helyük is van – a tisztátalan disznókba. És bebizonyosodik, hogy igaz, amit Ézsaiásnál olvasunk: „Kiárad ránk a Lélek a magasságból, s akkor a pusztaság kertté válik, a kert pedig erdőnek tetszik. A pusztába jogosság költözik, a kertben pedig igazság honol. Az igazság békét teremt!” Ezt ma úgy mondanánk, hogy minden szépen a helyére kerül. A tisztátalan lelkek a tisztátalan disznókba távoznak, aki pedig embernek született, az nyugodt lesz és értelmes, s leül tanulni a Mester lábához – amire minden embernek egyformán szüksége van. Csak a magabízó és önhitt emberek hiszik, hogy nekik nem kell tanulniuk a világ Megváltójától, tudnak mindent. Meggyógyultnak az mondható, aki leül az ő lábához értelmesen, nyugodtan tanulni, ahogy az egy eszénél lévő emberhez méltó. Honnét tudjam, miként lesz a világ káoszából, aminek előidézésében én is tettes vagyok, mégis csak szép és ékes rend – ha nekem nem kell a Jézus tanítása? Ha a templom csupán hasznos kapcsolatok lehetősége, vagy ha a vasárnap csak hangulatai miatt kell, de nem mondanivalója végett? Ne csodálkozzam, hogy nincs gyógyulás, ha marad minden a régiben!

Igen, ez a világ kaotikus és bizonytalan, amit nekünk kellene tisztázottá, egyértelművé és szépen rendezetté tenni – de mi nem tudjuk. Ma azt hallottuk, hogy Jézus átjön értünk a túlsó partra, éppen oda, ahol elmagányosodott, negatívumokkal teli, magunknak is ártalmas életünket éljük! Vegyük észre, ha ő ezt ma is megtette értünk. Álljunk vele szóba, ha ő hozzánk így eljött, s feleljünk meg szépen, őszintén kérdésére: mi a te neved, ki vagy – hol állsz te tulajdonképpen. Akkor kiárad majd a Lélek a magasságból ránk is, és általa szépen minden a helyére kerül. Újra eszénél lesz, aki  eszeveszetten gyűlölt; újra mások javára tud tenni, aki csak saját életével foglalkozott, pörgött önmaga körül és hozzá  főfoglalkozásban esetleg még rongálta is. Lesz szava még azokhoz is, akik ott tartanak, hogy Jézust elküldik határukból: menj el innen, miattad vesztek el a disznóink – akiknek a meggyógyult nem fontos, viszont a disznók, a bevétel, az anyagiak, az igen.

Milyen jó látni, hogy a megszállott hazamegy, és elmondja övéinek, milyen dolgot tett vele az Úr, és miként könyörült rajta. Ezt jelenti az igazi gyógyulás: Jézus hírnökévé lenni! Akit ő meggyógyított, tud már mások épülésén és megtisztulásán munkálkodni – ebben különbözik a dolog a pusztán fizikai, testi gyógyulástól. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy te tudsz olyan csendet adni, amiben van bátorságunk kimondani nevünket. Úgy beszélgethetünk veled, mint aki meg tudsz indulni gyarlóságainkon, hisz magad is elszenvedted az emberélet minden kísértését. Köszönjük a te győzelmedet és az áldott csendet, amiben békességre lelhetünk, felfogva bölcs céljaidat, amiket szépen elgondoltál életünk felől. Szeretnénk hírnökeid lenni, hogy másokhoz is eljusson irgalmad és helyreállító kegyelmed jó híre. Gyógyítsad kérünk testi-lelki betegeinket. Adj erőt a munkához, új reményt a szívünkbe és cselekedd, hogy minden szépen a helyére kerüljön kaotikus és kusza életünkben. Imádkozunk országunkért, elöljáróinkért és minden jóakaratú emberért a földön: tedd kertté a pusztaságot, és fakassz forrást a kietlenben! Ámen.