A világos lélek

Igehirdetés 2013. szeptember 8.

A világos lélek

Lekció: Jn 8,12-20
Textus: 2Tim 1,6

„Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Istennek kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked, hogy eljöhettünk szent házadba, ahol megalázhatjuk magunkat, mi, a fellázadt és gőgös emberek, akik versengünk a dicsőségért, és akik egymástól nyerünk dicsőséget – hogy könyörögjünk hozzád új kezdetért és új életért. Áldunk téged, hogy a világ alapjainak lerakásakor te már az ember üdvét elhatároztad, és azért adtál nekünk annyi, de annyi jó ajándékot, hogy felismerjünk téged, a világosságok Atyját. Jó lenne most elmondani, hogy mi magunk a világosságban járunk, de csak annyit mondhatunk, hogy legtöbbször inkább homályban tapogatózunk, mint a vakok, keresve az utat, aztán hogy egymás közti életünkben számtalan a félreértés és hiányzik a méltányosság, és még a saját életünk ajándékaival sem vagyunk igazán tisztában, még azokat sem vettük birtokba méltó módon. Segíts most följebb emelni tekintetünket, hogy meglássuk, és újra befogadjuk a szívünkbe azt a világosságot, amiben te magad laksz öröktől fogva. Áldd meg istentiszteletünket olyan üzenettel, ami ezt munkálja bennünk is, amely derűssé és békességessé tesz mindnyájunkat. Ámen.

Igehirdetés

Ha egy emberi lélek derűs és barátságos, azt mondjuk róla, hogy világos – ha pedig komor és örömtelen, vagy éppen ellenséges, akkor azt mondjuk róla, hogy sötét. Ezek az árnyalatok, hogy sötét és világos valahogy maguktól kapcsolódnak a nekik megfelelő belső állapothoz, és hogy mennyire nem önkényes elnevezésekről van szó, abból is látjuk, hogy maga Jézus, amikor az üdvösségről beszél – azt a „világos élet” vagy az „az élet világossága” képzetével kapcsolja össze. Aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.
Mindnyájan szeretnénk világos és derűs lélekkel járni ezen a földön, hiszen egyszer majd eljön az éjszaka – és akkor ott a nagy kérdés, mit viszünk magunkkal az örökkévalóságba, hogyan is töltöttük földi életünket. Nem mindegy egyetlen óra sem, amit lelki értelemben sötétségben telik. Lehet ugyan hasznunkra még az elsötétedés is, ha tanulunk belőle, de mindenképpen jobb a világos lélek, mert ember boldog nem lehet, ha sötétségben él. A világos lélek titkáról, a lélek derűjéről gondolkodjunk most együtt.
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy itt valami sokkal többről van szó, mint jó hangulatról. Az embernek jó kedvet csinálhat, ha sikerül valami, ha megdicsérik, ha gondolnak rá vagy szeretik – és ez teljesen rendjén is van. De az ilyesmi azonnal el is múlik, amint cserbenhagynak, megszidnak vagy megszégyenítenek, mert ilyenkor viszont általában rögtön rossz lesz a hangulatunk. A lélek világossága, amiről Jézus beszél, az ember örökkévalóságából következik, nem pedig a többiek reakcióiból, hozzánk való viszonyulásukból. Nagyon sebezhető az a lélek, amelyiknek még az a legfontosabb, mit mondanak róla az emberek. Világos lélek – a Biblia értelmében – kizárólag ott terem, ahol valakiben tudatosodik, hogy bár teremtmény vagyok és véges a földi életem, de itt lakik bennem az örök Atya ismerete, tudok hozzá közeledni, vele még találkozni is, sőt egészen eggyé is válni, mert éppen erre alkotott engem, pontosan a maga számára.
Van egy régi teológiai vita, hogy létezik-e bennünk, emberekben valami biztos kapcsolópont Istenhez vagy sem. Némelyek amellett törnek lándzsát, hogy ez minden emberben ott rejlik, bárki bármikor megtalálhatja az utat őhozzá – mások viszont azt gondolják, hogy annyira megromlottunk, hogy már ez is kihalt belőlünk, nincs bennünk ott szerkezetileg, hanem már az is kegyelem munkája, ha egyáltalán tudunk kapcsolódni őhozzá. Mind a két gondolkodásban van valami jó – mert igaz ugyan, hogy az ember nagyon meg tud romlani, egészen keserű tagadóvá is tud lenni, bezárja a szívét Isten előtt – de még az ilyen léleknek is – lehetőségében – ott a kapcsolópont, amit a kegyelem aktivizálhat, és egészen eltávolodott emberek is visszatalálhatnak őhozzá. Ahogy Megváltónk mondja, Isten a kövekből is támaszthat fiakat magának.
Ott rejtőzik – még egyszer mondom, lehetőségében – minden emberi szívben egy lángocska, egy kicsi lélek-darab, ami világít, ami Istentől való, és ami örök. Sokszor ugyan le van takarva, még lehetőségében is – mert elfedik a gondok, a rossz szokások, az emberi indulatok, aztán különböző ügyek, amiknek néhanap túlságosan is átadjuk magunkat, és az egész olyan, mint amikor egy gyertyát letakarnak, és akkor nem világít semmit. Azokban az emberekben, akik hitben elindultak, ez már nem csak lehetőségében rejlik ott, hanem valóságában is – hiszen ők azzal, hogy meghozták a hit döntését, magát Isten Lelkét, az ő örök lángját fogadták a szívükbe – sajnálatos módon azonban ezt az immár valóságos, égi lángot is le lehet takarni önhittséggel, engedetlen élettel – és akkor még ez sem világít, pedig már tényleg ott van valakiben.
Ezért mondja az apostol fiatal tanítványának, hogy gerjeszd fel az Istennek kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Volt egy szép kezdet, Timóteus áldást kapott Pál kezei által Istentől, de most arra van szükség, hogy a pici lángocska újra fellobogjon, és megint világítson. Ma is vannak megfáradt keresztyének, sőt olyanok is, akik mellékutakra tévedtek, valami más dolog bűvöletébe estek. Valami megigézte őket, már nem Jézust követik tűzön-vízen át, és ennek megfelelően valami idegen láng lobog a szívükben az ő Lelkének a lángja helyett.
Nagyon fontos üzenet, hogy ha már csak hamu alatti parázs bennünk az a világosság, amiről Megváltónk beszél, akkor azt fel lehet gerjeszteni, és ha egyáltalán nem is volna ott bennünk az ő tüze, akkor azt meg lehet gyújtani. Mind a kettőt jelenti ez a biztatás, hogy feléleszteni, felgerjeszteni. Timóteusnak csak fel kellett élesztenie a szívében, de sokan lehetnek, akik még egyetlen igazi isteni érintést sem fogadtak el soha életükben. Gerjeszd fel, élesszed fel magadban – mit is? Örökkévaló létezésed tudatát. Azt, hogy nem vagy a magad tulajdona, nem magad teremtetted magadat, és nem is tudod saját magadban, egyedül, a kegyelem nélkül beteljesíteni földi küldetésedet – alkotó Urad azonban a maga számára teremtett, és minden egyes szavad, amit kimondasz, minden egyes tetted, amit megteszel, egyszer s mindenkorra benne van az ő örökkévalóságában – senki, soha meg nem történtté ezeket többé nem teheti.
Hogyan történik az égi láng újra gyújtása, vagy bibliai szóval, felgerjesztése? Angelus Silesius mondja szép költői szóval: „Istenhez a szív egyszerűen benyit / Ész és szellem soká vár, míg beengedik.” Igen, a szív benyit Istenhez! Ha szomjazza őt, akkor keresi, és lépéseket tesz, hogy közelebb legyen hozzá. Felkeressük őt, ahol sejtjük a jelenlétét. Aki filozofikusan gondolkodik, az szívesen nevezi őt a Nagy Egy-nek, akiből minden további szám fakad, amint a pitagoreanusok tették. Aki számára a szív az emberi létezés legfontosabb része, az Égi Szívnek hívja, aki költői lélek, az Aranyvirágnak nevezi, mint az egyik ősi hagyomány, amelyik azzal foglalkozik, mi a titka, hogy az emberi lélekben Aranyvirág legyen fakasztható. A Bibliában pedig Jézus egyszerűen világosságnak hívja. Egy biztos, hogy nem külső út vezet hozzá, hanem belül, saját magunkban megtett lépések, lelki elhatározások. Olyan döntések, amiknek nyoma van az életünkben, amikből cselekedetek lesznek. Mai példával élve, egy számítógép lehet értékes, hatalmas teljesítményű és lehet rengeteg a memóriája is, de a működését mégis a rá telepített program fogja meghatározni. Bennünk, emberekben is a belső „program” számít, egészen pontosan fogalomazva a hit, aminek a mentén élünk és cselekszünk, aminek engedelmeskedünk, ami a valódi vezérfonalunk. Hát amint lehet egy asztali számítógép programját újra telepíteni, úgy a mi emberi szívünk programja is újra telepíthető. Aki csak egyetlen lépést is tesz a templom felé, az biztos, hogy valami ilyesmire vágyik: új programra, új hitre, új tennivalóra. Ezeknek mondja Jézus, hogy aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Hát fogjunk hozzá ismét az ő valóságos követéséhez, mert tényleg ő a világ Világossága. Nekünk őt adta az Atya, hogy benne megértsük az ő végtelen nagy jóságát, ezért kell mindig újra őhozzá mennünk, ha Isten meg akarjuk ismerni.
Ezek után szinte hihetetlenül hangzik, hogy Jézus egy helyen azt mondja tanítványainak: Ti vagytok a világ világossága. (Mt 5,14) Ez a szó összesen háromszor fordul elő a Bibliában, hogy „világ világossága” – és kétszer Jézus saját magáról mondja (Jn 8,12 és Jn 9,5), de egyszer a tanítványaira alkalmazza. Nincs itt valami tévedés? Lehet a tanítvány olyan világosság-forrás, mint maga a Megváltó? Megrettenünk még a gondolattól is! De hát nem ő maga mondta, hogy „Aki hisz énbennem, az is cselekszi az én cselekedeteimet, sőt nagyobbakat is cselekszik azoknál, mert én az én Atyámhoz megyek”? (Jn 14,12) Amikor az emberi szívben megtörténik a valódi áttörés, és igazán elkezdünk az ő világosságában élni, akkor valami olyan hatalmas változás megy végbe, amire ilyen léptékű ígéret érvényes, hogy még nála nagyobbakat is cselekszünk majd. Nem a megváltás tekintetében, mert azt valóban egyedül ő végezhette el, kívüle senki más, hanem a gyógyítás, a vigasztalás, a mások megtisztulásán munkálkodás terén. Erre vonatkozik az, amikor ilyen parancsot ad tanítványainak: Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok fel, ördögöket űzzetek ki. Ingyen vettétek, ingyen adjátok. (Mt 10,8)
Lehet valóban ekkora világosságunk? Munkálhatunk mi ilyen nagyszerű dolgokat másokban? Saját magunktól biztosan nem. Így kell inkább fogalmaznunk: Senkit magasabbra nem tudunk emelni, mint ahová engedtük, hogy a kegyelem minket emeljen. (Farkas J.) Ha szeretnénk világítani, akkor ezért az első és legfontosabb, hogy saját magunk beengedjük az ő világosságát a szívünkbe. Ez azonban – félreértés ne essék – elsősorban nem valami misztikus élmény, hanem a helyes cselekedetek gyakorlása. A világosság mindig a helyes élet révén jön be hozzánk, és ha abban eleget gyakoroltuk már magunkat, akkor kezd el kivilágosodni az életünk – ezt mindenki pontosan tudja. És ez nem megy egyik napról a másikra. Vegyük a kristályokról a példát, amik közönséges anyagok, mint a többi, de ha lesüllyednek a föld mélyébe, és ott hatalmas hőnek és nyomásnak vannak kitéve, akkor egy idő után pompás kristályok keletkeznek. Így jön létre a közönséges szénből a gyémánt, ami a világon a legkeresettebb dolgok közé tartozik, és ha már a világosságnál tartunk, hát a gyémánt ragyogni is a legszebben ragyog. De nem egy szempillantás alatt keletkezik, hanem hosszú idő alatt, éspedig úgy, hogy különleges körülményeknek, olykor nagy gyötrelmeknek van kitéve.
A mi életünk sem fog gyémántot teremni egy szempillantás alatt, bármilyen jó is lenne. Meg kell érte szenvedni, nehéz körülményeket kell elbírni, azokból nem szabad a könnyebb út kedvéért elmenekülni – egyszóval megvan a története a dolognak. Olyan történet, amiben döntéseket kell hoznunk és azokat meg is kell valósítanunk – és ha kitartóan járunk egy úton, akkor egy idő után valóban kikristályosodhat valami valódi érték bennünk. Sokszor látom emberi életeken, hogy vergődnek, nem találják önmagukat, egyre nagyobb a romhalmaz, ami betemeti őket – pedig összesen annyi történt, hogy a rájuk váró lelki feladatokat nem végezték el. Nem néztek szembe azzal, amivel szembe kellett volna nézni, nem mondták ki erről vagy arról, hogy ez pedig bűn, amiből meg kell tisztulnom, meg kell térnem, nem építették fel magukban a helyes szokásokat és a helyes reflexeket. Még mindig ott tartanak, ahol a szülői házból kikerülve voltak, és abból élnek, ahová a szüleik el tudták őket vezetni – de a saját életük még el sem kezdett felépülni. A világosságban „járni” kell, mondja Jézus – nem elég egyetlen lépést tenni a világosság felé! És minél hűségesebben járunk a világosságban, minél több engedelmességgel, Megváltó Jézusunkra figyeléssel – annál nagyszerűbb dolgok kezdenek kikristályosodni és felragyogni bennünk. Csak egyetlen példát hadd mondjak el: egy idős lelkésznek, aki maga is 85 évesen hunyt el, itt maradt az özvegye. Ez az asszony azonban hívő lélek lévén, csak egyetlen esztendeig sírdogált a párja után, hiszen megvan az ideje azért a sírásnak is – aztán pedig megvigasztalódott. És mivel szellemileg sem hagyta el magát, sokat olvas, gondolkodik, ír is néhanap – hát most 82 évesen ifjúsági bibliaköröket tart a maga gyülekezetében, ahol újabban él – és a fiatalok szájtátva hallgatják és kérdezgetik a véleményét az élet különböző dolgairól. Szinte hihetetlen, de igaz. Lehet valakinek „fénnyel-bélelt élete” még 82 évesen is!
Szívből kívánom, hogy mindenki találja meg közülünk a maga legjobb útját, amelyen megtelhet a szíve azzal a világossággal, amit Krisztus hozott nekünk. Az ő világossága mindenkiben ott rejtezik, legalább lehetőségében. A hit igenjét egyszer kimondott ember szívében pedig ott rejtezik már a Szentlélek valóságában is. Gerjesszük fel ezt a tüzet magunkban, engedjük, hogy lobogjon és világítson, mert így nem kevesebb történik, mint az, hogy mi magunk is a világ világosságává lehetünk. És e teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. (Rm 8,19) Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, légy áldott azért, hogy nem csak igédben tanítasz minket a világosságról, hanem el is jössz hozzánk és egészen betöltöd a szívét annak, aki megnyitja azt előtted. Kérünk és várunk, hogy a mi sötét és homályos életünkben is hadd ragyogjon fel a te fényed, aki örök rend, törvény és világosság vagy és bennünket is abban akarsz részeltetni. Áldunk téged Jézus Krisztusért, aki teljes szeretetével a világ világossága lett és azt kérjük, segíts minket az ő követésében napról napra. Imádkozunk egy férfitestvérünkért, aki nehéz műtét előtt áll, hogy meggyógyulhasson, és imádkozunk a sok hittanosért, akiknek most kezdődik az oktatása, hogy áldott és életre szóló indításokat vehessenek a gyermekek tetőled. Kérünk a most következő hét alkalmaiért, hogy mindnyájan épülhessünk és együtt örülhessünk összetartozásunknak veled és egymással. Ámen.