Abbá, Atya!

Igehirdetés 2011. október 2.

Abbá, Atya!

 

Lekció: Gal 4,1-7
Textus: Gal 4,6-7

„Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abbá, Atya! Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Örömmel és hálával köszönjük meg a vasárnap áldását. Te készítetted el nekünk a megpihenés alkalmát örök törvényedben, hogy legyen egy olyan idő, amikor letehetjük munkánkat és egészen feléd fordulhatunk. Adtál erőt a tevékenységhez, és kész vagy megáldani most a megpihenést is. Fogadd irgalmasan vallástételünket mulasztásinkról és vétkeinkről, mert elismerjük, nem éltünk mindenben akaratod szerint. Magunkat szerettük a legjobban, önzők és számítók voltunk, egymás iránt pedig igazságtalanok és érzelmeink szerint elfogultak. Akaratodat sem kerestük egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel. Bocsásd meg mindazt, ami méltatlan volt megváltó szeretetedhez, s adj most nekünk friss és élő üzenetet szent igédből. Közöld velünk Szentlelkedet, az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

A modern tudomány egyik vívmányának számít az a tudás, amely behatolva az emberi rejtelmekbe feltárja számunkra a lélek mélységeit. Sokat megtudunk e tudományból arra nézve, milyen rétegezettségek rejlenek lényünkben, és meglepő, olykor számunkra is ismeretlen érzések, indulatok kerülhetnek benne vizsgálatra és megnevezésre. Ilyen felfedezés volt a 20. század elején az apa és fia közti rivalizálás, s annak olykor élethosszig megmaradó “ödipuszi” feszültsége, ami a tudomány nagy és ünnepelt felfedezésének számított. Ezzel magyarázták, miért nem tudnak felszabadultak lenni a fiak az apák jelenlétében, miért hadakoznak egymás ellenében sokszor később is olyan sokat, és könyvtárnyi irodalom született arról, mikor és milyen körülmények közt maradnak vetélytársak vagy éppen ellenségek apa és fia, és mik ennek az igazi okai.

Miközben a tudomány a maga leleplező eszközeivel ily negatív és ellenséges viszonyt tapogatott ki az ember és annak fia között, s azt mondta, ez így természetes – aközben a Szentírás tengelyében ennek éppen az ellenkezőjét találjuk. Jézus szerint atya és fia kapcsolata a barátság, máshoz nem is hasonlítható közelségben vannak egymással. Ő Istennek “ezt a nevét” ismertette meg tanítványaival! (Ján 17,26)    A boldog és egészséges családok mindennap megfigyelhető mozzanatáról szólhat a nagy valószínűséggel galileai közmondás is, amit teológiai igazságként, mennyei felhanggal hallunk viszont az evangéliumból:  “Semmit nem tehet a Fiú önmagától, csak ha látja cselekedni az Atyát.” (Ján 5,19) A fiak normális körülmények között nem gyűlölik az apát, hanem felnéznek rá; olyanok akarnak lenni, mint ő, bele akarnak bújni a bőrébe. Semmit nem tehet a Fiú önmagától, csak ha látja cselekedni az Atyát – a dolgok eredeti rendje szerint a fiak nem ellenségei az atyáknak, hanem szeretik és követik őket!

Jézus számára ez volt a kiindulás, amikor harmincévesen mennyei Atyjáról kezdett beszélni az embereknek. A bibliatudományból tudjuk, hogy ahol az újszövetség szövegén átüt az eredeti héber-arám nyelv, amiből azt görög, aztán latin, majd magyar nyelvre is fordították, s egy-egy szó vagy mondat héberül is megszólal, mint a „Thalita kúmi”, a „Marana tha”, vagy az „Éli, Éli, láma sabaktáni” esetében – ott olyan nagy és mély gondolat van elrejtve, aminek fontosságát pontosan ezzel hangsúlyozza a Biblia. Ilyen üzenet rejlik Jézus szavai közt ott is, ahol Istent „Abbá”-nak, vagyis Atyának, Atyácskának nevezi.

Az Újszövetség igazi többletével állunk itt szemben, hisz a legszentebb és legfontosabb ügyben, Isten nevében hozott újat Jézus! Az Ószövetség kimondhatatlan, elképzelhetetlen és szentséges Ura, a “Név”, akit “…az egek egei be nem fogadhatnak” (2Krón 6,18) – íme, az Újszövetségben édesatyaként közel jön: le lehet ülni a lábaihoz, el lehet vele beszélgetni az élet dolgairól!

Egészen bizonyos, hogy ahány ember, annyiféle árnyalat, milyen Isten lakik a szívünkben; de most az ige szólongat minket: fedezd fel Istenben az atyát, találd meg az „Atyácskát”! A magyar Bibliánkban héberül is megmaradt szó, hogy „Abbá” ugyanis ezt jelenti. Nem kevesebbet ajánl fel ezzel az ige, mint hogy alapozzuk újra életünket. Mi más lesz így minden: megújul és megfrissül hitünk, amint kezdjük komolyan venni, hogy Isten valóban Atya. Miért mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen?

Mindenekelőtt azért, mert ahol Isten valóban Atya, tehát bensőséges támogatónk, mentorunk és útba igazítónk, ott az ember élete az isteni irgalom és bocsánat többletével indul. Mindnyájan el vagyunk adósodva, ha mással nem, a mulasztásainkkal. A frissen elhunyt neves magyar építész, aki egyébként saját magához is igen szigorú tudott lenni, egyszer azt írta le egy írásában, hogy a legnagyobb bűn a mulasztás. De bőven van másfajta vétek is, jól tudjuk. Kérkedés, ellenségeskedés, megvetés, szidalmazás, irigység, hűtlenség, hátbatámadás, cserbenhagyás – s folytathatnánk… Aki csak belenéz lelkébe, az külön segítség nélkül is eljuthat oda, hogy „a bűn megvan bennem” (Róm 7,21) – és ehhez még vallásosnak sem kell lennie senkinek, csupán őszinte embernek!

Érettségi találkozónkon mondta szellemesen egykori osztálytársam, amikor a foglalkozásunkról beszélgettünk – te csak ne háborogj a bűn ellen, mert abból élsz, mint én a fogorvos a rossz fogakból! Nem tudtam hirtelen mit mondani a meghökkentő mondatra – mindnyájan egy jót nevettünk – ám az életet elnézve, embereket, családokat, életsorsokat is, sajnos azt kell mondjuk, hogy a bűn dolga nem ennyire könnyed téma. Emberek igenis beleavatkoznak mások életébe, sokszor egészen felelőtlenül, rongálják egymás hitét, tartását, tönkretesznek jó elszánásokat is – és akkor még nem is beszéltünk az igazán fontos dolgokról.

Arról, miként tud egy gondolat vagy szándék őrületszerűen fogságába ejteni egy lelket, miként lesz emberi és családi kapcsolataiban, végső kimenetelében olykor már fizikailag is romlására egyik ember a másiknak, miként taszítunk csalódásba vagy reménytelenségbe valakit. Miként játsszák el sokan a saját értékeiket, lelki kincseiket, s végül hogyan tekintenek kétségbeesetten az ítélet elé, mint Michelangelo Utolsó ítéletének freskóján a menny és a föld között vívódó, iszonyatos lehúzó erőktől gyötört ember, aki egyik kezébe temeti a fél arcát, s olyan rémült a tekintete, mint aki a halált végső megsemmisülésnek látja. Joggal – ha még soha, egyetlen gyenge kísérletet sem tett restanciái ledolgozására…

Mert a bűn igenis súlyos valóság: rányomja bélyegét egész földi utunkra, s nincs, aki mentes volna tőle. Megkeseríti a legjobb órákat, megmérgezi a reménységet, lehetetlenné teszi a szeretetet. Hát ezért fontos, hogy Jézus ezt mondja: “Abbá, Atya!” – mert e szó azt jelenti, nekünk mindezek ellenére jó és irgalmas Istenünk van, ahogy a 103. Zsoltárban is olvassuk:

 

„Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű.
Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké; nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk álnokságaink szerint.
Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt; amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti tőlünk vétkeinket. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt!”

                  (Zsolt 103,8-13)

 

Ezt a jézusi Isten-képet vegyük hát komolyan: ha nekünk Isten tényleg Atyánk, akkor nem csak a bűn és a romlás valóság, hanem a bocsánat és irgalom is az! Ennek a jóságnak erejével igenis le lehet tenni a bűnt az embernek magáról, amint egy elrongyolódott és elpiszkolódott ruhát – feltéve, hogy a bűnt elismertük bűnnek, s már nem mondjuk róla, mint a példázatbeli asszony, hogy minden rendben van. (Péld 30,20) Ennek jegyében hív megtérésre a prófétai szó, hogy csak a napokban olvasott jeremiási igékre gondoljunk. Mert akit Jézus Atyának nevez, az tud és akar is szabadulást adni a romlás erőiből!

De nem csak életünk alapja és erkölcsi irányultságunk változik, ha Isten valóban Atyánkká válik, hanem erőforrásaink is feltöltődnek. A bűn állapotát, ó-emberben létünket szívesen ábrázolja az ige az erőtlenséggel, „aszténiával”, amikor pl. ezt olvassuk:  “Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.” (1Kor 11,30) Ahol viszont ő már nem csak távoli és hozzáférhetetlenül ismeretlen hatalom – ahogyan emberek beszélni szoktak róla, „valaminek lennie kell” – hanem mennyei Édesatyánk, aki olyan könyörülő hozzánk, mint az atya a fiakhoz, ott az embert már nem teszi olyan könnyen tönkre egy személyes kudarc, nem vágja földhöz a napi frusztráció, mert az ilyennek van honnan erőt merítenie. Úgy mondja az ige: a fiaknak örökségük van. “Már nem vagy szolga, hanem fiú – ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.”  (Gal 4,7) Az örökség az, hogy van hova nyúlni, nem üres zsebbel, máról-holnapra él valaki – vannak tartalékai.

Hányszor leszünk türelmetlenek, nem tudunk elviselni egészen apró gyűrődést sem – akinek azonban „öröksége” van, mert fiúságából él, van mennyei Édesatyja – az tud békés maradni nehéz élethelyzetekben is. Nem azért, mert jó, hanem merít mennyei Atyja örökségéből, amit megkapott, rá szállott: a nevére írták és az övé. Ilyen tartalékok nélkül élő ember sokkal hamarabb lesz ideges, elkapják az érzelmei, aztán könnyebben és gyakrabban gyanakszik is, még azt is elmondhatjuk, könnyebben esik kétségbe és nehezebben áll ellen a kísértések idején – hisz nincsenek erőforrásai. Emlékezzünk hát:  “Már nem vagy szolga, hanem fiú – ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is!”

Végül a leghatalmasabb többlet, amit éppen Jézus utolsó e földi szavaiból hallhatunk ki. Mit jelent, ha valakinek Isten mennyei Édesatyja? Nem kevesebbet, mint hogy úgy válhat meg ő is a testi létezéstől, úgy indulhat a minden élők útján, ahogyan azt Jézus tette:  “Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.” (Luk 23,46) Nem a semmibe, a fekete megsemmisülésbe indulok innen, hanem megyek az én szerető mennyei Édesatyámhoz: az ő kezébe teszem lelkemet azon az órán! “Így halni jó halál” – mondja énekünk. (341. dics. 7.v.) Efféle távozása azonban csak annak lehet, akinek tényleg van mennyei Édesatyja – akinek kezébe letehető az ember lelke!

Bocsánatból élni: ezt tanuljuk először, amint megértjük a szót, mit is jelent az “Abbá, Atya.” Átrendezi e tudás az erkölcseinket – lezárul vele mindaz, ami törvényen kívüli, önző és szeretetlen. Nem is lehet másként, hiszen elkezdődött a fiúság. Isten gyermekei másként élnek, mint akik nem azok. Aztán rádöbbenünk, s ez már a folytatás, hogy ebben micsoda erő rejlik – nem fog már ki rajtunk oly könnyen indulat, könnyebb út, a kétféle beszéd, a kényelem és mind a többi kísértés; mert van örökségünk, hatalmas lelki tartalékunk. A Bibliában sokszor előfordul a szó, hogy örökség – és az előfordulásokban pontosan kétszer annyi alkalommal van szó lelki és mennyei vonatkozásokról, mint anyagiakról! Úgy is mondhatjuk, az eredeti bibliai gondolkodás számára legkevesebb kétszer oly fontosak a lelkiek, mint az anyagiak!

Ennek jegyében vegyük hát számba, mi az örökségünk: miből “költhetünk”, miből építkezhetünk… “Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Istennek örököse is!” Döbbenjünk rá hatalmas örökségünkre, csak arra is, ami ebben a szóban rejlik: “Abbá, Atya” – s éljünk általa sokkal gazdagabban, mint eddig! Ezen az úton haladva eljutunk odáig, hogy a költővel együtt elmondhatjuk:

 

”Bizton tekintem mély sírom éjjelét:

Zordon, de óh, nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád; Ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.”

                                              (Berzsenyi: Fohászkodás)

 

Igen, az elmúlás zord – nincs rajta mit szépíteni. Ám készülhetünk rá a Jézustól tanult hittel:  “Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.” Akkor a nehéz óra nem a megsemmisülés, hanem a boldog hazatérés pillanata lesz – annak valóra válása, amit a zsoltáros így mond: “A te hűséged jobb az életnél.” (Zsolt 63,4) Szívből kívánom, hogy így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Istenünk köszönjük, hogy tanítgatod igazi nevedet, amelyet Jézusnak elmondtál, és amit értelmünkkel régóta ismerünk. Add meg, hogy a szívünkkel is ismerjük, ereje pedig átrendezhesse életünket. Köszönjük az új kezdet lehetőségét, amit bocsánatod és irgalmad hoz. Adj erőt ó-emberünk halálba adásához, és támassz minket Jézussal együtt új életre! Nyisd fel szemünket a nagy kincsre, amit örökségként adtál: mit jelent a te gyermekednek lenni. Segíts élni a tartalékokkal, amiket a te igazi nevedből meríthetünk. Készíts a nagy útra, bármikor jön is az indulás órája, hogy a te kezedbe tudjuk letenni majd lelkünket. Áldd meg a most kezdődő hetet, munkánkat, otthonunkat, gyülekezetünket és a kezdődő konfirmációs időszakot. Gyógyítsad a betegeket, emeld fel a roskadókat és adj erőt a jóra mindnyájunknak! Ámen.