Abbá, Atya!

Igehirdetés 2011. október 2.

Abbá, Atya!

 

Lekció: Gal 4,1-7
Textus: Gal 4,6-7

„Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abbá, Atya! Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, Örömmel és hálával köszönjük meg a vasárnap áldását. Te készítetted el nekünk a megpihenés alkalmát örök törvényedben, hogy legyen egy olyan idő, amikor letehetjük munkánkat és egészen feléd fordulhatunk. Adtál erőt a tevékenységhez, és kész vagy megáldani most a megpihenést is. Fogadd irgalmasan vallástételünket mulasztásinkról és vétkeinkről, mert elismerjük, nem éltünk mindenben akaratod szerint. Magunkat szerettük a legjobban, önzők és számítók voltunk, egymás iránt pedig igazságtalanok és érzelmeink szerint elfogultak. Akaratodat sem kerestük egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel. Bocsásd meg mindazt, ami méltatlan volt megváltó szeretetedhez, és adj most nekünk friss és élő üzenetet szent igédből. Közöld velünk Szentlelkedet, az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

 

Igehirdetés

A modern tudomány egyik vívmányának számít az a tudás, amely behatolva az emberi rejtelmekbe feltárja számunkra a lélek mélységeit. Sokat megtudunk e tudományból arra nézve, milyen rétegezettségek rejlenek lényünkben, és meglepő, olykor számunkra is ismeretlen érzések, indulatok kerülhetnek benne vizsgálatra és megnevezésre. Ilyen felfedezés volt a 20. század elején az apa és fia közti rivalizálás, s annak olykor élethosszig megmaradó feszültsége, ami a tudomány nagy és ünnepelt felfedezésének számított. Ezzel magyarázták, miért nem tudnak felszabadultak lenni a fiak az apák jelenlétében, miért hadakoznak egymás ellenében sokszor később is olyan sokat, és könyvtárnyi irodalom született arról, mikor és milyen körülmények közt maradnak vetélytársak vagy éppen ellenségek apa és fia, és mik ennek az igazi okai.
Miközben a tudomány a maga leleplező eszközeivel ily negatív és ellenséges viszonyt tapogatott ki az ember és annak fia között, s azt mondta, ez így természetes – aközben a Szentírás tengelyében ennek éppen az ellenkezőjét találjuk. Jézus szerint atya és fia kapcsolata a barátság, máshoz nem is hasonlítható közelségben vannak egymással. A boldog és egészséges családok mindennap megfigyelhető mozzanatáról szólhat – az a nagy valószínűséggel galileai – közmondás is, amit teológiai igazságként, mennyei felhanggal hallunk viszont az evangéliumból:  “Semmit nem tehet a Fiú önmagától, csak ha látja cselekedni az Atyát.” (Ján 5,19) Mert a fiak normális körülmények között nem gyűlölik az apát, hanem felnéznek rá; olyanok akarnak lenni, mint ő, bele akarnak bújni a bőrébe. Semmit nem tehet a Fiú önmagától, csak ha látja cselekedni az Atyát: a dolgok eredeti rendje szerint a fiak nem ellenségei az atyáknak, hanem szeretik és követik őket.
Jézus számára ez az állapot volt a kiindulás, amikor harmincévesen mennyei Atyjáról kezdett beszélni az embereknek. A bibliatudományból tudjuk, hogy ahol az újszövetség szövegén átüt az eredeti héber-arám nyelv, amiből azt görög, majd később magyar nyelvre is fordították, s egy-egy szó vagy mondat héberül is megszólal, mint a „Thalita, kúmi” a „Marana tha” vagy az „Éli, Éli, láma sabaktáni” esetében – ott olyan nagy és mély gondolat van elrejtve, aminek fontosságát pontosan ezzel hangsúlyozza a Biblia. Ilyen üzenet rejlik Jézus szavai közt ott is, ahol Istent „Abbá”-nak, vagyis Atyának, sőt Atyácskának nevezi. Az Újszövetség igazi többletével állunk itt szemben, hiszen a legszentebb és legfontosabb ügyben, Isten nevében hozott újat Jézus. Az ószövetség kimondhatatlan, elképzelhetetlen és szentséges Ura, a Név, akit az egek egei be nem fogadhatnak (2Krón 6,18), íme, az újszövetségben édesatyaként közel jön, le lehet ülni a lábaihoz, s el lehet vele beszélgetni az élet dolgairól!
Egészen bizonyos, hogy ahányan ember, annyiféle árnyalat, milyen Isten lakik a szívünkben; de most az ige szólongat minket – fedezd fel Istenben az atyát, találd meg az „Atyácskát”! Ez a mi magyar Bibliánkban héberül is megmaradt szó, hogy „Abbá” ugyanis ezt jelenti. Nem kevesebbet ajánl fel ezzel nekünk az ige, mint hogy alapozzuk újra életünket. Más lesz minden: megújul, megfrissül a hitünk, amint elkezdjük komolyan venni, hogy Isten valóban Atya. Miért mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen?
Mindenekelőtt azért, mert ahol Isten valóban Atya, tehát bensőséges támogatónk, mentorunk és útbaigazítónk, ott az ember élete az isteni irgalom és a bocsánat többletével indul. Mindnyájan el vagyunk adósodva, ha mással nem, a mulasztásainkkal. A frissen elhunyt neves magyar építész, aki egyébként saját magához is igen szigorú tudott lenni, egyszer azt írta le egy írásában, hogy a legnagyobb bűn a mulasztás. De vannak bőven másfajta vétkek is, jól tudjuk. Kérkedés, ellenségeskedés, megvetés, irigység, hűtlenség, hátbatámadás, cserbenhagyás – s folytathatnánk. Aki csak belenéz a maga lelkébe, az külön segítség nélkül is eljut oda, hogy „a bűn megvan bennem” (Róm 7,21), és ehhez még vallásosnak sem kell lennie senkinek – csupán csak őszinte embernek.
Érettségi találkozónkon mondta szellemesen egykori osztálytársam, amikor a foglalkozásunkról beszélgettünk, hogy te csak ne háborogj a bűn ellen, mert abból élsz, mint én a fogorvos a rossz fogakból! Nem tudtam hirtelen mit mondani a meghökkentő mondatra – mindnyájan egy jót nevettünk – de az életet elnézve, embereket, családokat, életsorsokat is, sajnos azt kell mondjuk, hogy a bűn dolga nem ennyire könnyed téma. Emberek igenis beleavatkoznak mások életébe, sokszor egészen felelőtlenül, rongálják egymás hitét, tartását, tönkretesznek még jó elszánásokat is – és akkor még nem is beszéltünk az igazán fontos dolgokról. Arról, miként tud egy gondolat vagy egy szándék őrületszerűen fogságába ejteni egy lelket, miként lesz emberi és családi kapcsolataiban, végső kimenetelében pedig olykor már fizikailag is romlására egyik ember a másiknak, miként taszít csalódásba vagy éppen reménytelenségbe valakit az ember. Miként játssza el sok ember a saját értékeit, lelki kincseit, és végül hogyan tekint kétségbeesetten az ítélet elé, mint Michelangelo Utolsó ítéletének freskóján a menny és a föld között vívódó, iszonyatos lehúzó erőktől gyötört ember, aki egyik kezébe temeti a fél arcát, és olyan rémült a tekintete, mint aki a halált végső megsemmisülésnek látja. Joggal – ha még soha kísérletet sem tett restanciái ledolgozására.
Mert a bűn igenis súlyos valóság; olyasmi, ami rányomja bélyegét egész földi utunkra, s nincs, aki mentes volna tőle. Megkeseríti a legjobb órákat, megmérgezi a reménységet, lehetetlenné teszi a szeretetet. Hát ezért fontos, hogy Jézus ezt mondja: Abbá, Atya – mert e szó azt jelenti, nekünk mindezek ellenére jó és irgalmas Istenünk van, ahogy a 103. Zsoltárban is olvassuk:
„Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű.
Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké.
Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk álnokságaink szerint.
Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt.
Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti tőlünk vétkeinket.
Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.”

(Zsolt 103,8-13)
Vegyük hát komolyan a jézusi Isten-képet: ha nekünk Isten valóban Atyánk, akkor életünk nem csak a bűn és a romlás valóságára, hanem a bocsánat és irgalom valóságára is épülhet! Ennek az irgalomnak és bocsánatnak erejével igenis le lehet tenni a bűnt az embernek magáról, amint egy elrongyolódott és elpiszkolódott ruhát levesznek – feltéve, hogy a bűnt elismertük bűnnek, s már nem mondjuk róla, mint a példázatbeli asszony, hogy minden rendben van. (Péld 30,20) Ennek jegyében hív megtérésre a prófétai szó is, hogy csak a napokba olvasott jeremiási igékre gondoljunk. Mert akit Jézus Atyjának nevez, az tud és akar is szabadulást adni a romlás erőiből!
De nem csak életünk alapja és erkölcsi irányultságunk változik meg, ha Isten valóban Atyánkká válik, hanem a mindennapi erőforrásaink is feltöltődnek. A bűn állapotát, ó-emberben élésünket szívesen ábrázolja az ige az erőtlenséggel, „aszténiával”, amikor pl. ezt olvassuk:  “Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan.” (1Kor 11,30) Ahol Isten már nem csak távoli és ismeretlen hatalom – ahogyan az emberek beszélni szoktak róla, „valaminek lennie kell” – hanem mennyei Édesatyánk, aki olyan könyörülő hozzánk, mint az atya a fiakhoz – ott az embert már nem teszi olyan könnyen tönkre egy személyes kudarc, és nem vágja földhöz a napi frusztráció, mert az ilyennek van hol erőt merítenie. Úgy mondja az ige, hogy a fiaknak „örökségük van”. Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is. (Gal 4,7) Az örökség az, hogy van hova nyúlni, az ember nem üres zsebbel, máról-holnapra él – vannak tartalékai.

Hányszor vagyunk türelmetlenek, nem tudunk elviselni egy apró gyűrődést sem – akinek azonban „öröksége” van, mert fiúságából él, van mennyei Édesatyja – az tud türelmes maradni nehéz élethelyzetekben is. Nem azért, mert jó, hanem mert tud meríteni mennyei Atyja örökségéből, amit megkapott: a nevére írtak és övé. A lelki tartalékok nélkül élő ember sokkal hamarabb lesz ideges, elkapják az érzelmei, aztán könnyebben és gyakrabban gyanakszik is, még azt is elmondhatjuk, könnyebben esik kétségbe és nehezebben áll ellen a kísértések idején – hiszen nincsenek erőforrásai. Emlékezzünk erre:  “Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is!”
Végül pedig a leghatalmasabb többlet, s amit éppen Jézus utolsó e földi szavaiból hallhatunk ki. Mit jelent az, ha valakinek Isten mennyei Édesatyja? Nem kevesebbet, mint hogy úgy válhat meg majd ő is a maga testi létezéstől, úgy indulhat a minden élők útján, ahogyan azt Jézus tette:  “Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.” (Luk 23,46) Nem a semmibe, a fekete megsemmisülésbe indulok innen, hanem megyek szerető mennyei Édesatyámhoz, az ő kezébe teszem lelkemet azon az órán. “Így halni jó halál” – mondja szép énekünk. (341. ének 7.v.) Ilyen halála azonban csak annak lehet, akinek van mennyei Édesatyja- akinek kezébe letehető az ember lelke.
Bocsánatból élni: ezt tanuljuk először, amint megértjük a szót, mit jelent – Abbá, Atya. Átrendezi ez a tudás az erkölcseinket – lezárul vele mindaz, ami törvényen kívüli, önző és szeretetlen. Nem is lehet másként, hiszen elkezdődött a fiúság. Isten gyermekei másként élnek, mint akik nem az ő gyermekei. Aztán rádöbbenünk, s ez már a folytatás, az ebben rejlő erőre és tartalékokra – már nem fog ki rajtunk oly könnyen az indulat, a könnyebb út, a kétféle beszéd, a kényelem és mind a többi kísértés; mert van örökségünk, hatalmas lelki tartalékunk. A Bibliában sokszor előfordul e szó, hogy örökség – és ez előfordulásokban pontosan kétszer annyi alkalmmal van szó lelki és mennyei vonatkozásokról, mint anyagiakról. Úgy is mondhatjuk, a bibliai gondolkodás számára legkevesebb kétszer oly fontosak a lelkiek, mint az anyagiak.

 

Ennek a jegyében vegyük csak számban, mi is a mi örökségünk. Miből költhetünk, miből építkezhetünk. Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Istennek örököse is! Döbbenjünk rá hatalmas örökségünkre, csak arra is, ami ebben a szóban rejlik: Abbá, Atya – s éljünk belőle sokkal gazdagabban, mint eddig! Ezen az úton haladva eljutunk egész odáig, hogy a költővel együtt mondhatjuk:

 

”Bizton tekintem mély sírom éjjelét

Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz

Mert a te munkád; Ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.”  (Berzsenyi: Fohászkodás)

 

Igen, zord az elmúlás – nincs rajta szépíteni. Ám készülhetünk rá ezzel a Jézustól tanult hittel is:  “Atyám, a te kezedbe teszem lelkemet.” És akkor a nehéz óra nem a megsemmisülés pillanata lesz, hanem a boldog hazatérésé. Annak valóra válása, amit a zsoltáros így mond: “A te hűséged jobb az életnél.” (Zsolt 63,4) Szívből kívánom, így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy tanítgatod nekünk igazi nevedet, azt, amelyet Jézusnak is elmondtál, és amit az eszünkkel régóta ismerünk. Add meg nekünk, hogy a szívünkkel is ismerjük, és ereje által átrendezhessük életünket. Köszönjük az új kezdet lehetőségét, amit bocsánatod és irgalmad hoz nekünk. Adj erőt az ó-ember halálba adásához és támassz fel minket Jézussal együtt a tőled való új életre. Nyisd fel szemünket és értelmünket a nagy kincsre, amit örökségként mindnyájunknak megadtál, mit jelent a te gyermekednek lenni a mindennapokban. Segíts minket, hogy tudjunk élni azokkal a hatalmas tartalékokkal, amikkel megáldottad tiéidet, már csak a te igazi nevedből meríthető erőkkel is. És azt is kérjük, készíts minket a nagy útra, akár mikor jön is el az indulás órája, hogy a te kezedbe tudjuk letenni majd lelkünket, amikor eljön a hazatérés ideje. Áldd meg a most kezdődő hetet, munkánkat, otthonunkat, gyülekezetünket és a most kezdődő konfirmációs időszakot. Gyógyítsad a betegeket, emeld fel a roskadókat és adj erőt a jóra mindnyájunknak. Ámen.