Adventi zsoltár

Igehirdetés 2016. decembhttp://ptothbela.com/wp-admin/edit.php?post_type=pageer 11.

Adventi zsoltár

 

Lekció: Zsolt 13,1-6

Textus: Zsolt 13,2-3

„Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém ellenségem?”

 

A lélek olykor magános. Arra tanítják az embert gyermekkorától, oldd meg magad – csak éppen, ha végre sikerül s tényleg a maga gazdája már valaki, lesz fázós-didergős. Megáll a lábán, ezzel nincs is baj; de a boldog feloldódásnak vége, kénytelen védeni egyénisége bástyáit. Más emberek veszélyt jelentenek; hátha kikémlelik „várának” titkait, s elárulják. A végletesen individuummá fejlődött lény, akik mind vagyunk jelen civilizációnkban, szükségképpen idegenné válik mindentől s mindenkitől – Istentől is, hiszen csupán önmagáról van közvetlen tudomása.

Beleszületni a szent nép kötelékébe, anyatejként szívni az üdvösséges, drága tant, aztán felnőve mégis magános igazként sóvárogni az élő Istent – kétszeres nehézség! Megvannak a támogató keretek, nem hiányzik a buzgalom és odaadás, sőt a kellő tudás sem, talán éppen jeruzsálemi liturgus, templomi áldozár a szerző, de Isten távol van és hallgat – ezt írja meg ezen „adventi” zsoltár.

„Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?” A várakozó lélek sóvárog és mélyen őszinte. Nem szépíti helyzetét. Ott áll, ahol áll; nincs szüksége maszkokra. Látszataikkal csak rontanának amúgy is szomorú állapotán – ő azonban már eljutott az őszinteségig. Vitatják, hogy lehet-e hitelesnek lenni. Állítólag mindenki hazudik, beállít, önmagát igazolja – a memoárok erdőnyi ferdítése mindenesetre ezt a tételt igazolja. Szubjektív válogatások a tényekből, ahol rendszerint az kiabál leghangosabban, amiről hallgatnak – egyéb, hivatalosnak nevezett jegyzőkönyvek megbízhatóságáról most ne is beszéljünk.

Mégis van hitelesség – valahogy meghalljuk azt. A hamis szó a levegőben elkanyarodik, célt téveszt; unjuk is, meg bosszant is, mint a rossz koncert. A zsoltár jajongása azonban egyáltalán nem akar senkit kifizetni, sem meggyőzni. Zokog, mint egy gyerek, akit otthagytak s nem tudja, mi lesz vele.  „Meddig még…?” – ismétlődő kérdésként hullámzik, jön velünk a szó, végül már a mi kérdésünk is, amit valóban újra és újra fel kell tenni. Az hal meg igazán, aki nem kérdezi; ha valakinek Isten nem hiányzik, erkölcsileg és szellemileg élettelen.

Ám van e „hiánynak” az egyéni nyomorúságon túlmutató változata is. „Jeleinket nem látjuk, próféta nincs többé, és nincs közöttünk, aki tudná, meddig tart ez?” (Zsolt 74,9  Sir 2,9) A legjobbaknak nem az fáj, hogy maguknak nincs sikere vagy egészsége, netán a többség semmibe veszi őket s nyomorognak – hanem az, hogy népük hol tart. Tudják, hogy igazából nem segíthetnek, álmokat nem kergetnek – tartásukat mégis felajánlják. És lesz is belőle valami. Ha harminc vagy hatvan évvel utánuk is, de lesz. A babiloni fogság hetven év múlva hozott katarzist, Jézus ügye háromszáz év alatt jutott el a birodalom szívéig, neve pedig kétezer év alatt az emberekig. Hogy az ő szívükhöz mikor jut el, az adventi kérdés. Önhitt, éretlen lelkek szerint nem is fontos, előbb érvényesülni és élni kell, s vannak még jobb, fiataloknak való témák; aki azonban már emberré lett, másra sem tud gondolni. „Nem látom napfényedet – élet-e így, amit élek?” És pontosan ezt halljuk a zsoltárostól is, mikor így szól: „Meddig rejted el orcádat előlem..?”

De nézzük a dolog emberi tartalmát. Senki nem élhet tartósan úgy, hogy nem azonos önmagával, valamilyen egyességre jutnia kell.  Két felhőkarcoló között egy kötélen egyensúlyozhat valameddig, aki tud ilyet – ám laknia, aludnia neki is kell valahol. „Meddig kell magamban tanakodnom, s bánkódnom szívemben naponként?” Szükségünk van egy minimális biztonságra, az ember nem élhet folyamatosan kérdésekben, úgynevezett „nyitottan”; a szomorúság pedig olyan negatív viszonyulás, ami a legértékesebb életenergiákat emészti fel.

„Tanakodni” kívánatos, egy mértékig – ahol ez hiányzik, ott nem járják körbe rendesen a kérdéseket. Ám tépelődni már nem tanácsos; a helyes arányok könnyen elvesznek. Sem az önmarcangoló igazságkeresés, ami az önvád egyik formája, sem a szomorúság nem visz sehova. Dante írja meg vigasztalhatatlanságát a Vita Nouva-ban, ami ifjú szerelme halála miatt volt rajta. Hosszú verscikluson át énekli, miként bolyong gyászában, de hiába az idő múlása, és barátai vigasztalása is, könnyei csak áradnak és áradnak. Tehetetlenül topogunk vele, s már sokalljuk a keserűséget, míg sok-sok ének után váratlanul megpillant egy hölgyet egy emeleti ablakban. Sosem látta, nevét se tudja – ám vigasztalansága egy pillanat alatt elszáll, minden rendeződik! Miután előbb részletesen kifejti, mily alantas azok szokása, akik szerelmeiket azért váltogatják, hogy valami boldogsághoz jussanak, meg kell értsük, itt jelképes találkozásról van szó. A „hölgy” a filozófiát jelképezi; ő Sophia, a bölcsesség, kinek legáldásosabb ajándéka a belátás. Nélküle hullik a könny, kilátástalan az élet – általa pedig eljön a vigasztalás. Adventkor sok családban levelet írnak a gyerekek „az angyalnak”, mit szeretnének kapni karácsonyra; a felnőttek pedig sóhajaikban mondják el az égnek mindenkori vágyaikat. Mit szeretnénk kapni karácsonyra…? A belátásért, bölcsességért való fohász igen helyénvaló program. Kevesen akadnak, akiknek nem kell kérni e drága portékát!

Adventi zsoltárunk érint azonban még egy különösen is érzékeny témát: „Meddig kerekedhetik fölém ellenségem?” A földi élet nehezen járható végig úgy, hogy az embernek csak barátai és jóakarói lennének. Szándéktalanul megbántunk másokat, s mások is – éppúgy szándéktalanul, megbántanak minket. Szalad mindenki a maga üdve után, s közben észre sem veszi, kinek milyen sebeket osztott (vagy éppen oszt). Így lesznek az emberek egymásnak ellenségei, gyakran éppen azt megítélve a másikban, ami maguknak is felróható. Az élet már csak ilyen.

Meghökkenünk azonban, amikor az ellenségre szórt átkokkal találkozunk a Bibliában is – hiszen az Újszövetség mindenestől a szeretésükre buzdít (Róm 12,20-21), s Jézus tanításának lényege is erre vonatkozik. Valójában Isten előtti, hallatlanul őszinte feltárulkozások ezek a mondatok, melyek az ő kezébe teszik vissza a „bosszú”, az igazság helyrehozásának dolgát. „Nem én, Uram, hanem te; ez is a te területed!” – így olvasva már feltárul előttünk e nehéz és súlyos kérdés hitbeli jelentősége. Nem veszek revánsot magamért (1Sám 26,11-12), mert hiszem, hogy az Úré a bosszúállás. (3Móz 19,18  5Móz 32,35  Róm 12,19) Ő megfizet a maga idejében, kinek-kinek cselekedetei szerint. (Péld 24,12 Hós 12,2 Róm 2,6)

A Szentírás legfontosabb mondandói közé tartozik, hogy a keresztyén embernek „nem test és vér ellen van tusakodása” (Ef 6,12), vagyis minden személyes sérelemből eredő, vagy vallási, faji, etnikai hadakozása elhibázott. Igazi rosszakarónk sosem a másik ember, hanem az, aki „…emberölő volt kezdettől fogva, hazug és hazugság atyja.” (Ján 8,44) A Gonosz a mi ellenségünk, vele kell megküzdeni! Ő életünket és üdvösségünket kívánja elrabolni, s ebben a hadjáratában nem csupán cseleket vet, hanem folyamatosan hazudik is (1Móz 3,4-5), s minket is arra tanít, hogy hazudjunk. (Jel 21,27)

Vele megküzdeni önmagunkban, egyedül – nem tudunk. Erői nagyobbak, mint a mi jó szándékaink és igyekezeteink – ezért rászorulunk a kegyelemre. Az örök Ige nem lett volna testté, ha nem így lenne! (Ján 1,14) Krisztus azért jött, mert szükségünk volt jöttére. Adventben ezt ismerjük el. Fölfedezzük ráutaltságunkat és várjuk őt; sőt nem csupán várjuk, de kérjük és hívjuk is, éspedig a Lélek és a menyasszony szívbéli hívásával: „Jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,17) Ő győzött már bűnön, szenvedésen és halálon – rá számíthatunk, nem utasítja el könyörgésünket. (Ján 6,37) Kérünk is, mert annyiszor megadatott már; keresünk, hiszen bőven találtunk – és zörgetünk is, mert ismerjük az ajtónyitás örömét. (Mt 7,7-11) Ő bejön hozzánk, és velünk is vacsorál! (Jel 3,20)

A „meddig még” ezért ajkunkon nem a türelmetlenség szava. Nincsen benne szemrehányás, sem pedig követelés. Isten megváltott gyermekeinek sóhaja ez, az Úr érkezésére való lelki készülődés. Házunk-szobánk, szívünk rendbetétele, hogy „felkészült nép” álljon az Úr elé, ha érkezik. (Lk 1,17)

Őszintén állni őelőtte: ahol ez megvan, ott advent már megkezdődött.  Túllépni a szív naponkénti bánkódásain, „tanakodásain”, meghasonlottságán – ez a következő, a folytatás. Miért ne lehetne a miénk is? “Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” (Ján 10,10) Ha pedig még ellenségeinken is túladunk, az olyan szép és méltóságos állapot, hogy alig merjük hinni – pedig az sem lehetetlen.

A zsoltáros így kérdezett: „Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként? Meddig kerekedhetik fölém ellenségem?” Mi pedig így kapjuk a választ, minden bűnben, rosszkedvben és sötét hitetlenségben:

 

„Emeljük Jézushoz szemünk,

Jön már királyi győztesünk!

Mennyből leszáll, s együtt leszünk.

Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,

Felséges várástól feszüljön:

Az álmot űzd el, készen állj;

Krisztus nép, jön, jön a Király!”  (367. dics. 1.v.)

 

Ámen.

 

Imádság

„Bizony, jövel Uram, Jézus!”