Akarsz-e meggyógyulni?

2000 október 8.
dr. P. Tóth Béla

Akarsz-e meggyógyulni?

Lekció: 1Sámuel 2:11-21
Textus: János 5:6

“Akarsz-e meggyógyulni?”

Imádkozzunk!

Istenünk, leborulunk szent színed előtt és imádunk téged, aki egyedül méltó vagy erre. Nem látunk ugyan szemeinkkel, és nem tapinthatunk kezeinkkel, de a szívünk nyugtalan és békétlen mindaddig, amíg meg nem nyílik számodra, amíg be nem fogad téged, örök Lélek! Mit hozhatunk neked olyat, amit ne bírnál, mivel kedveskedhetnénk számodra, amit szívesen fogadnál? Csak szívünket adhatjuk tenéked, ez mindenünk, de íme, Urunk, ezt is magunknak tartanánk meg önféltésünkben legszívesebben. Bocsásd meg ezt a kicsinyhitűségünket, és kérünk, győzd le félelmünket, hogy merjük odaadni szent kezeidbe önmagunkat testestől- lelkestől, aki áldott orvos, életünk megváltója és beteljesítője vagy. Adj nekünk most friss üzenetet, adjál hírt magadról, ajándékozz meg minket lelki kenyérrel, Megváltó Krisztusunkért kérünk!
Ámen.

Igehirdetés

Sámuel könyvében, amit most vasárnapról-vasárnapra tanulmányozunk, nem a költő szól hozzánk, mint a Zsoltárok Könyvében az imádságok által, nem is a bölcselő, a filozófus, a gondolkodó, mint a Prédikátor Könyvében, nem is a próféta, mint Ézsaiásnál, vagy a többi prófétánál, hanem a történetíró, aki megtörtént eseményekről tudósít. Azt találjuk, ha a könyvet figyelmesen olvassuk, hogy művészi eszközökkel él az ismeretlen történetíró: szinte zenei ellenpontozással, vagy a klasszikus festőkre valló fény és sötétség ellentétbe állítással rajzolja elénk a két lehetőséget, amivel tanítani akar minket.
Az egyik oldalon a kis Sámuelt látjuk, akit Isten “imádság-meghallgatásként” adott szüleinek, aki már gyermekfejjel szolgálja az Urat: az ő élete egyre szebben ragyog, fokozatosan bontakozik ki lényében az Isten embere. A másik oldalon ott látjuk Éli két fiát, akik édesapjuk, az elaggott főpap helyett gyakorolják a papi tisztséget, de életmódjuk és viselkedésük miatt az emberek megutálják az Úrnak szóló áldozatot. Sámuel élete, tisztasága, szentsége egyre szebben ragyog, ugyanakkor Hofni és Féneás élete egyre sötétebb, vészterhesebb a szemünk előtt.
Élet-tendenciák ezek, amik arra emlékeztetnek, hogy mi is tartunk valahová. Vajon tisztul, nemesedik egyre világosabban ragyog életvonulatunk, vagy zűrzavarosabb, sötétebb, alantasabb? A Biblia tanulsága szerint stagnáló élet nincs: megyünk valahová mindnyájan. Nézzük meg magunkat a tükörben, amit a történetíró a párhuzamos életutakkal elénk ad! Máshová érkezik a két életút, noha egymás mellett futnak térben és időben, de irányultságuk más és ezért megérkezésük is más.
Éli fiairól azt mondja az újfordítású Biblia, hogy nem törődtek az Úrral. A Károli fordításban ezt úgy olvassuk: nem ismerték az Urat. Vannak olyan Biblia-fordítások is, mint például az egyik német nyelvű, ami az eredeti héber szöveget így fordítja: nem akarták ismerni az Urat. Megdöbbentő a mondat, mert ezek szerint így is lehet élni. Ne gondoljuk, hogy elvi tagadásról, valami tudatos, hitbeli ellenszegülésről lett volna szó a részükről, erre vigyáztak. Egyszerűen előbbre helyezték magukat Istennél. A papnak járó részt, ami a szolgálat és a szolgáló papok létfenntartását szolgálta, az előtt vették ki, vétették ki szolgáikkal az áldozatot bemutató edényeiből, mielőtt az emberek bemutatták volna az áldozatukat. Jelképes jelentősége van ennek; kiábrázolva látjuk, amint valaki magát Isten elé helyezi. Attól féltek, hogy nem jut nekik elég? De hát éhenhalásról szó sem volt itt. A főtt hús visszautasításból az derül ki, hogy nem akarták vállalni a szent “máról holnapra élést”, az Istentől hordozottság kockázatát, vagyis nem volt hitük. De a “nyers húsban utazásuk” világossá teszi azt is, hogy felhalmozni és kereskedni akartak, mert ezt csak a szárított nyers hússal lehetett, a megfőzött hússal nem. Egyszóval más bűnük nem volt azon kívül, hogy hitetlenek és anyagiasak voltak, mint valahányan vagyunk.
És ezen még változtatni sem akartak. Eszük ágában sem volt, ha már ilyenek természettől – és mind Ádám és Éva leszármazottai, hitetlenek és anyagiasak vagyunk valahányan -, hogy akkor más lelket kérjenek Istentől. Nem akarták, hogy más lélek legyen bennük! Testvérek, ez a bűn igazi arca. Amikor az ember belekeményedik: én ilyen vagyok és ilyen is maradok. Amikor a templom-lakó ember tudomásul veszi és elfogadja óemberét, s nem imádkozik reszketéssel egész szívéből azért, hogy új szívet, új lelket adjon neki az élő Isten, hogy új életben részeltesse, amit csak ő adhat.
Ez rejlik abban a tudósításban, hogy nem akarták ismerni az Urat: nem könyörögtek új életért. A következmények gyászosak ott, és ma is. Mert nehogy azt higgyük, a szívünk megkeményítésével, az igazi imádság hiányával csak magunknak ártunk. Sok embernek ártottak a pap-fiak is a maguk bűnével, mert az emberek – már csak ilyen a világ -, a hívők, a templomjárók, az egyházi emberek bűnei miatt hajlandók Istentől is elfordulni. Gyengeségükben olykor csak az indokra várnak.
Ezért olvastuk most fel a jézusi kérdést: akarsz-e meggyógyulni? Mert az igazi gond soha nem az, hogy a történelem erői éppen most milyen időket hoznak, vagyis hogy körülöttünk mi zajlik. Tessék megnézni, a mentségünk mögött mindig az van, hogy a többiek, a világ, a családtagok, a szomszédok, a megoldandó feladatok – mindig valami kívül. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy bennünk mi van, milyen terv, szándék, milyen irányultság. Akarsz-e új lelket, vagy jól elvagy a régivel? Ez az a kérdés, amit most magunkkal kell vinnünk erről a vasárnap délelőttről. Mert ezen múlik minden!
Amíg te nem akarod a Krisztusban való életet, addig ő biztosan nem fogja rád erőltetni. Igenis fontos, mit akarsz! Tekintetbe veszi, kéred-e hívod-e, várod-e, hogy mit szeretnél, mit dédelgetsz magadban. Mit ápolsz, mit művelsz magadban, és mi az, amiről azt mondod, ezt ki kell takarítani magamból. Hofni és Fineás pénzt és gazdagodást akartak. Meg is lett nekik, de elveszették az Urat. Egy idő után már nem is akarták keresni őt.
Testvérek, bizonyos vagyok abban, hogy aki eljön a templomba, az keresi az Urat. Mi másért jönnénk ide? Vegyük most észre, hogy hét közben is ez a dolgunk, mert amikor olyan nagyon akarunk, hogy már el sem fér mellette, hogy az ő akaratát, őt magát akarjuk ismerni: ha nem jut rá időnk, figyelmünk, erők, akkor Hofni és Fineás útján járunk, akik már nem is akarták ismerni az Urat. Ne engedjük el a fülünk mellett a kérdést: mit is akarsz tulajdonképpen? Mit akarsz az élettől, hová akarsz megérkezni? Akarsz-e gyógyulni? Akarod-e, hogy más lélek legyen benned, mint ami eddig volt? Akarod-e, hogy óembered lelke helyett Isten Szentlelke lakozzék benned? Mert ezen, igen, ezen múlik minden.
És ha igazán akarod, ha szíved szerint könyörögve kéred őt, megadja, mint annyi embernek megadta – erről szól a Biblia elejétől a végéig – mert ő tud gyógyítani, másik lelket adni embereknek, ő vakok szemét meg tudja nyitni, szomorúakat meg tud vigasztalni, bénákat járóvá képes tenni, és az erőtlennek erőt ad. De ha te nem akarod, még másoknak is ártani fogsz, ahogy Hofni és Fineás is ártottak másoknak.
Hogyan történt az ártalom? Az erőszak révén, aminek kultusza van ma. A fegyvergyárosoknak fontos, hogy minél több kézifegyvert adjanak el, s ezért az a céljuk, hogy az emberek rettegjenek. Erőszak erőszak hátán jelenik meg a szemünk előtt a képernyőn, gyermekeinket ölni tanítják még a rajzfilmek által is. Valakinek mindig jó, hogy a többiek áldozatul essenek. Itt azt látjuk, hogy megjelenik az erőszak a szent ügyben. Ha van valami, ami távol van Isten országától, az az erőszak. Egyetlen betűvel nem lehet igazolni az újszövetségi iratokból sem az inkvizíciót, sem a keresztes hadjáratokat, sem semmit, amit keresztyének mások életén, lelkén követtek el. Nem fér össze Isten országának ügyével a családban, a gyülekezetben és az embervilágban sem. Nem lehet jó ügyet rosszul szolgálni. Az erőszak, amit az áldozati hús megdézsmálásánál alkalmaztak, rengeteg kárt okozott a lelkekben. Nem csak ma vagyunk érzékenyek az agresszivitásra. Az ember lelke mindig, mindenhol összerándul, amikor méltánytalanságot, túlzott vehemenciát, rámenősséget tapasztal. Ma is sok emberben él egyházellenesség, mert emberek rossz emlékeket hordoznak, hitoktatóktól, papoktól, “vallásos” nagynéniktől, talán saját szüleiktől. Igen, van olyan egyházellenesség, ami nyilvánvaló egyházi bűnből, alantasságból fakad. Van persze olyan is, ami megalapozatlan, mert az emberi természethez az is hozzátartozik, hogy a saját rendezetlenségén, zűrzavarán azzal próbál segíteni, hogy valakire acsarkodik, és ha van kire mutatgatnia, akkor ideig-óráig megnyugszik. De sajnos sok megalapozott ellenérzés is van, és szégyenkezve kell lehajtsuk fejünket, mi, a templom népe, hívő vagy egyházi emberek, mert sokszor valóban miattunk káromoltatik a szép név, melyről neveztettünk, tudniillik a Krisztus neve, akiről keresztyéneknek hívnak minket. Hát akarsz-e gyógyulni, vagy nem is akarod ismerni az Urat? Ennyit a sötét oldalról.
A másik oldalon, Sámuel lényében és családjának életében ugyanezen idő alatt csöndes és szép növekedést látunk. Elkána áldást nyer Élitől, és a felajánlott gyermek helyett utódokat kap asszonya révén. Három fia és két leánya születik még Sámuel után, ami nekem személyesen azért is kedves adtat a Bibliában, mert az én szüleimet is három fiúval és három leánnyal áldotta meg Isten, éspedig nehéz körülmények idején. Elkána és Anna hitét, hogy fiúgyermeküket föl fogják ajánlani az Úrnak, fényesen igazolta az újabb áldás: a gyermek helyett öt gyermeket kaptak. A hit mindig ilyen. A reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Először van az odaadás, áldozat, a megüresített szív és kéz, és utána jön – ha Isten adni akarja, a szabadulás, a kárpótlás, a jóvátétel.
Elmondtam már, de nem szégyellem újra elmondani, hogy családunkban negyedik gyermekként akkor születtem, amikor szüleim minden nap az ínség-konyhára mentek egy kis levesért, mert ez is segítség volt. Én mégis megszülethettem, sőt ötödik testvér is születhetett. Amikor szüleink a nélkülözések közepette is hitből vállalták, hogy mi legyünk, ez nehéz lehetett nekik. De amikor ott csillogtak az örömkönnyek szemükben, hogy mind az öten diplomához jutottunk, és aki akart, akár két egyetemet is elvégezhetett, mert mellettünk álltak, nem szereztek maguknak semmit, értünk éltek, mi voltunk mindenük – akkor fényesen kárpótolta őket Isten szeretete.
Anna éltében különösen is fontos volt megtalálni a helyes mértéket, hiszen lemondott a fiáról, odaadta az Úrnak, de mégis gondoskodott róla. Időről-időre kis ruhácskát készített számára, amíg nőtt, mindig az újabb méretet, és elvitte neki a templomba.
Álljunk meg itt egy pillanatra testvérek. A gondoskodás, a gondozás az ember életének egyik legértékesebb része. Pontosan a fordítottja annak, mint amikor az egyik ember a másikat használja. A legtöbb emberi kapcsolat azért üresedik ki, megy tönkre és hal meg, mert az emberek, mint valami tárgyat, használni akarják egymást. Gondozás nélkül. Teljesítse a másik vágyaimat, legyen olyan, mint azt megálmodtam, igazodjon elvárásaimhoz. Legyen egy tökéletes gép, pénzkereső automata, háztartási alkalmazott, vágyaim hiánytalan betöltője – akkor majd szeretem. Amikor egy ember így funkcióvá degradálódik, összesen egy test, egy darab anyag, s elfeledkezünk arról, hogy ő lélek, akinek története van, reményei, hite, küzdelmei, akkor ebből mindig nagy eltávolodások lesznek. Ilyenkor a másik vágyaink eszközévé alacsonyítódik, és ebben csak tönkremehet a kapcsolat. Éppen ellenkezője ennek a gondoskodás. Ahhoz oda kell figyelni egymásra. Lehet persze úgy is gondoskodni, hogy még az is csak magunknak szól, de Annánál nem erről van szó, hanem igazi odafordulásról. “Hadd lássam, mire van szükséged”, “hol tartasz”, “mit adhatok neked ebben az állapotodban, ahol most állasz”, “milyen szeretetre van szükséged ebben a pillanatban” – amikor emberek így közelednek egymáshoz, ott jó dolgok születnek.
És nemcsak Elkána és Anna élete telik meg egy szép többlettel, hanem a kis Sámuel is fokozatosan belenő rendeltetésébe. Már mint gyermek is az Urat szolgálja -olvassuk róla – ami azt mutatja, hogy nem csak felnőtteknek, kész embereknek lehet szolgálni őt. A gyermekek a maguk szintjén ugyancsak odafordulhatnak hozzá! Szabad ezért szülőknek, nagyszülőknek imádkozni, szabad gyermekeik, unokáik érdeklődését komolyan venni, szabad a gyermek hitbeli neveléséért más módokon is tenni, ami erőinktől telik. Annyi sötétség van ebben a világban, annyi lehúzó erő próbálja a gyermekeket megrontani! Tegyük meg a tőlünk telhetőt az újonnan érkezettekért, az utánunk jövőkért. Merjük remélni, hogy ők is belenőhetnek a nekik rendelt feladatba. Csak legyen gondoskodás, ami ott áll mellettük, ami egyfelől mindig szeretet-meleg, másfelől pedig mindig Isten közelségéből, a szentséges és a közönséges közti különbségtételnek tudásából fakad, hogy Isten majd rábízhassa ígéjét arra a kicsi életre. Nem mi adjuk az életcélt, unokáink élete értelmét: Isten ajándéka az, ő adja azt ígéjében. A mi dolgunk annyi, hogy gondozzuk őket, hogy képesek legyenek majd elfogadni, amikor azt Isten adni akarja nekik. Neki gondja van arra, hogy ígéjét beteljesítse. Ha Hofni és Finesás nem akarnak gyógyulni, állít majd helyettük egy gyermeket, aki meghallja, mit mond az Úr.
Hát akarsz-e gyógyulni? Ez volt az egyik döntő üzenet, amivel szembetalálkoztunk ezen a vasárnapon. A másik egy bíztatás, ígéret, egy Isten felé forduló család tagjainak csöndes, fokozatos áldott, kiteljesedő növekedéséről, a hitre adott újabb áldásban, ami mindig később jön. A hit úgy kell kivárja azt a gondoskodásban, ami még a távolság felett is élteti az összetartozást. Az engedelmességben való csöndes növekedésben is megjelent előttünk, amint Sámuel egyre inkább Isten emberévé válik. Legyünk ilyen kicsi gyermekek: “Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába!”
Ámen.

Imádkozzunk !

Istenünk, tudjuk, hogy sem a plántáló nem valami, sem aki öntöz, hanem egyedül te vagy fontos, aki a növekedést adod. Vegyél el tőlünk minden gőgöt, amivel magunkat elébed akarjuk helyezni. Adjál értelmes odaszánást, amivel megnyitjuk életünket erőid előtt. Könyörülj rajtunk, hogy ne kárára, hanem javára lehessünk az anyaszentegyháznak, lelki édesanyánknak, hogy ne elválasszunk embereket tőled, hanem inkább segítsük őket, hogy hozzád találjanak. Kérünk, vigasztald gyászoló testvéreinket, adjál megbékélést a nyugtalan szívűeknek, és emeld fel azokat, akiknek most különösen is segítségedre van szükségük. Segíts minket, Urunk, több alázatra, igazibb engedelmességre, több szeretetre, hogy megismerhesse a világ, hogy te küldötted Krisztust, akinek követésében mi is a tiéid vagyunk, és hisszük, örökre azok is maradunk.
Ámen