Aki a kísértések idején kitart

Igehirdetés 2008. április 20.

Aki a kísértés idején kitart

Lekció: Jak 1,1-18
Textus: Jak 1,12

„Boldog ember az, aki kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked ezt a ragyogó, napfényes tavaszi vasárnap délelőttöt. Téged hívunk imánk szavaival és téged keresünk a szívünkkel is. Ismered életünket és tudod, mennyi zaj tölti be mindennapjainkat, mennyi félreértés okoz csalódást és milyen felkészületlenül érnek minket a próbatételek. Megvalljuk, ritkán jutunk az igazán fontos dolgok közelébe, mert életünk külső részein élve szétforgácsolnak a világ eseményei. Köszönjük a hetedik nap áldását, hogy megállhatunk házadban és csendben lehetünk előtted. Segíts most minket, hogy figyelhessünk igédre és komolyan vehessük, amit mondasz nekünk. Tartsd távol az igehirdetéstől mindazt, ami hamis vagy kusza, mindazt, ami félreérthető vagy unalmas. Adj világos útmutatást, hiszen szeretnénk vezetésed szerint élni. Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Jakab levelének elején nagyszerű tanácsokat kapunk. Öröm ezeket olvasni és jó rajtuk elgondolkodni. Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mondja az apostol, ha különféle kísértésekbe estek, mert ha kitartotok a kísértésben, akkor növekszik az állhatatosságotok. Aztán egy másik jó tanács: dicsekedjen a szegény sorsú testvér a méltóságával, a gazdag pedig megalázott voltával, mert elmúlnak e dolgok, anyagilag kinek hogy megy a sora. Valóban helyénvaló lenne, ha a próbatétel és a kísértés idején előre tudna örülni az ember, s azt mondanánk, lám, kiérdemeltem a próbát, most aztán eljött az ideje, hogy szépen helyt tudjak állni! A valóság az, hogy kevesen tudják így fogadni a kísértéseket, s elég ritkán tudjuk azt mondani: végre, egy próbatétel! Ha küzdünk is, s néha sikerül helyt állnunk, azért általában nem tartunk ott, hogy előre örülni tudjunk a kísértéseknek és a próbáknak.
Vagyis ez bizony magas mérce, hogy „teljes örömmel” fogadjuk a nehéz helyzeteket és pillanatokat, amikben aztán szépen helytállunk.
És az is magas mérce, hogy az anyagi gondokkal küzdő, vagy éppen szegény sorsú ember az istenfiúság méltóságára gondoljon, azt forgassa lelki szemei előtt, ne csupán kifizetendő számláit. Az anyagilag sikeres pedig ne csak a szépen növekedő bankbetéteit lássa lelki szemei előtt, hanem azt is, hogy a saját énjét naponta halálba kell adja, ha valóban Krisztus követője akar lenni – mert nagyra hizlalt énnel senki nem lehet Isten gyermeke s Krisztus követője.
A hitben elindult embernek is újra és újra komoly, belső, lelki fejlődésre és átértékelésre van szüksége ahhoz, képes legyen “teljes örömnek tartani” a kísértések és próbák eljöttét; vagy gazdag létére megalázottságára, annak hasznos voltára gondolni, a szegény sorsú testvérnek pedig Krisztusban kapott méltóságát maga előtt forgatni. Igen, ehhez komoly lelki átalakulásra van szükség, ami sokaknak nem sikerül.
Nem sikerül mindenek előtt azoknak, akik sodródnak. Vannak ilyen életek. Ahhoz hasonlította az ilyesmit valaki, ahogy a planktonok élnek a vízben. Viszik őket az áramlatok, s maguk csak elszenvedői annak, ami velük történik. Hány ember sorsa zajlik a külső körülményekre hagyatkozva, mindig azoktól függésben. Most ezzel foglalkozz, most azt hallod a hírekben, ma ez legyen a témád – és kialakul emberek gondolkodása és életformája is, valóban „korszerűen” leképezve az igényeket, amiket megszabnak számára. Jakab a “tenger habjaihoz” hasonlítja a lelki alapállást, amit bármilyen szél ide s tova hajt. Emberek, akiknek nincs belső programja, nem határoztak meg maguknak semmilyen utat, nem is tudják, honnan hová akarnak jutni – s talán, ha nagy megrázkódtatások változtatnak az ilyen lelkek belső állapotán.
De van olyan is, hogy valaki elindult, meglátta a célt magának, tudja, hogy ki az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki Van, Volt és aki Eljön – de ez elvi dolog marad, s egy szép kezdet után megáll minden – hogy aztán elinduljon az ilyen lélek lefelé, a lezüllés irányába. Mert nem elég a szép kezdet, nem elég fellelkesülni, fellángolni, növekedni is kell! Aki stagnálni kezd, nincsenek a szívében újabb és újabb igék, amik felráznának és építenének – az egy idő után szükségképpen elindul lefelé. Kényelmes lesz, nem tud áldozatot hozni, kezd sértődékeny lenni, azt figyeli, ki mivel bántja meg őt – és “az utóbbi állapota” (Lk 11,26) rosszabb lesz, mint ahonnan indult.
A keresztyén élet elképzelhetetlen lelki fejlődés nélkül. Mindig több van előttünk, mint mögöttünk, ami a lehetőségeket illeti. És ezeket a növekedési lehetőségeket baj kihasználatlanul hagyni, mert akkor vagy sodródik, mint oly sokan, s félálomban, éberség nélkül él, vagy elkezd éppenséggel visszafelé fejlődni, azaz lelkiekben lezüllik. Amikor megmagyarázzuk például magunknak, hogy nem vagyunk rosszabbak másoknál, akkor nagy valószínűséggel erről van szó. Az embernek sosem másokhoz kell mérnie magát, hanem a neki adott lehetőségekhez.
Ma azt mondja az ige, hogy el lehet oda is jutni, hogy “teljes örömnek” tartsuk a próbatételt és megköszönjük Istennek, ha arra méltat, hogy kísértésekben is próbálhatunk helytállni! Oda is el lehet jutni, hogy viszonylagos értékké lesz, mint ami mellékes, milyen anyagi körülmények között él az ember. De ehhez belső élet és komoly átértékelés kell, ami nincs meg lelki növekedés nélkül – ezért a program nélküli, lézengő ember éppúgy nem képes erre, mint az, aki elindult ugyan, de időközben megállt a lelki úton.
Ez utóbbinak gyakori formája, hogy kihal a szívből az imádság. A nem imádkozó embernek ugyanis felnő az énje, aminek sok rossz következménye van. Mivel nem imádja Istent, hát szeretné imádtatni magát. Ebből következnek a meghasonlások és torzsalkodások, mert a nagyra nőtt én nem jól viseli a másik nagyra nőtt énjét. Lelki szükségletté lesz a mások megítélése, az ellenségeskedés pedig természetes életformává. A világ hatalmai persze örülnek, mert az elvakult, ellenséges lelkületű, gyűlölködő embert a legkönnyebb mások ellen vezényelni, csak jelszavakat kell találni hozzá. Árulkodó jel erről a társadalom-szociológiai tény, hogy a “csoportot az ellenség tartja össze”. Ahol emberek vannak, s tegyük hozzá, meg nem tért, lelki fejlődésükben elakadt emberek, ott a legjobb ragasztóanyag, ha van közös ellenség; akkor mindjárt megértjük egymást. Jézus másféle közösséget alapított, nem ilyet. Ő azt mondta: arról ismerjen meg titeket mindenki, hogy egymást szeretni fogjátok. Ez tartson össze benneteket, ez legyen közösséget teremtő erőtök, ne a jelen nem lévő mások gyűlölése!
Erre valóban csak olyanok képesek, akik szívében végbement az átértékelés: a kísértés és a próbatétel is lehet „teljes öröm”, mert a növekedés alkalma. Láttunk embereket, itt a mi gyülekezetünkben is, akik egykor kivételezetten éltek, jobb körülmények közt, mint nagyon sokan. Aztán mindent elvesztettek, amijük csak volt. Mások feladták ilyenkor, külföldre szöktek vagy öngyilkosok lettek, ők azonban vállukra vették a cementgyárban a zsákot, és becsületesen megküzdöttek egy egészen más életformával, mint amibe születtek. S megtisztult életük, mert lelki értelemben, egészen bibliai módon, „javukra volt a nagy keserűség” (Ézs 38,17), mint Ezékiás királynak – aki új lehetőséget kapott, mert tudott sírni a falnak fordulva, Isten előtt. “Boldog ember, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.”
Ezt az evangéliumot halljuk meg: Isten ígéretei ma is érvényesek! Nem rövidült meg keze, nem süketült meg a füle.  (Ézs 59,1) Lehet, hogy bűneink választanak el tőle, ám azokból meg lehet térni. Az ő akarata az, hogy “minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4)  A Biblia tele “ígéretből élő” emberekkel, olvassuk csak el a Zsidók 11. hatalmas összefoglalását a hit hőseiről! Sokan nem nyerték el a földi életre vonatkozó ajándékok egy részét, de az ígéret ott élt szívükben, s ez valami jobbra tartotta meg lelküket, őket magukat a halálon át is. Nem így volt-e a legtisztábbal, az Egyszülött Fiúval is? “Bízott Istenben” – ezt vetették szemére a kereszten! S mi tudjuk, mert tapasztaljuk jelenlétét a szívünkben, közösségünkben, hogy nem volt hiába hite és bizodalma Istenben! Kitartott a próbatételben, s elnyerte az élet koronáját, amit Isten ígért az őt szeretőknek. (Jak 1,12  Jel 2,10)
Az élet koronája az örök üdvösség. Az életben minden változik és mulandó; magunk is azok vagyunk, ami a testünket illeti. Mégis boldog ember, aki a próbatételben kitart, mert állhatatossághoz jut, ami más szóval a türelem. Türelem nélkül az ember – türelmetlen; s rongálja a maga és a közössége életét. A próbatételben helytálló pedig, aki a kísértésekben talpon marad, az türelemre tesz szert. Ez a türelem teszi teljessé az életet. Amit nem tud megadni  pénz, érvényesülés, hatalom, hogy az ember életét teljesnek érezze – látjuk elégszer a világban – azt a türelem megadja. “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek, mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt 11,29)
Ilyen „teljes életű” ember kevés akad, de mégsem annyira kevés, hogy ne találhatnánk belőle akár karnyújtásnyira is egyet. Talán nem mosolyog mindig, hiszen neki is fáj a veszteség, talán nem mindig könnyű a szíve, mert sok emberért kell felelősséget hordoznia, vagy családjában, munkájában van rajta nagy teher. De a szívében eljutott erre a hitre: Jézus megadja életem koronáját, hiszen megígérte. Én igent mondtam ígéretére, s azóta az ő ígéretéből élek. Így tudom türelemmel hordozni nehéz természetű testvéreimet, így tudok hűséges maradni feladatomhoz, így tudok örülni a kísértések óráján is. Ezért tudok dicsekedni méltóságommal, noha szegény sorsú testvér vagyok, ezért tudok dicsekedni megalázottságommal, a Krisztus szenvedésének hordozásával, noha megvan mindenem. Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te oltottad belénk a teljes élet utáni vágyat s tudjuk, azt másként elérni nem tudjuk, csak veled. Nélküled üres a szív és kilátástalan a jövő, benned bízva pedig szárnyra kelünk, mint a saskeselyű, futunk, és nem fáradunk el, járunk, és nem lankadunk meg. Légy áldott, hogy távlatot nyitottál egy jobb életre Krisztusban, minden ígéreted őbenne lett igenné és ámenné. Add, hogy ne hiányozzon mindennapjainkból a veled való boldog és gyermeki beszélgetés; megújult és türelmes élet fakadjon az imádságból. Segíts a kísértésekben megállni, hogy a hazatért igazakkal együtt mi is elnyerhessük egykor az élet koronáját! Ámen.