Igehirdetés 2005. szeptember 4.

Aki elbízza magát

Lekció: 2Krón 12,1-14
Textus: 2Krón 12,5-8

“Ezt mondja az Úr: Ti elhagytatok engem, ezért én Sisák fáraó kezébe adlak benneteket. Akkor megalázták magukat Izrael vezérei meg a király, és ezt mondták: Igaz az Úr! Amikor látta az Úr, hogy megalázták magukat, akkor így szólt az Úr igéje Semájához: Megalázták magukat, nem pusztítom el őket, hanem rövidesen szabadulást adok nekik, és nem zúdul haragom Jeruzsálemre Sisák által. De azért szolgái lesznek és megtudják, mit jelent nekem szolgálni, és mit jelent földi királyságokat szolgálni.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük a hetedik nap ajándékát, hogy készítettél egy szent időt, amikor letehetjük mindennapi feladatainkat és a te örökkévaló gondolataid felé fordulhatunk. Köszönjük Urunk, hogy az élet eseményeiben is szólsz, és a prófétai szót, amelyre ígéretünk van, hogy mindig küldesz embereket, akik kimondják a te akaratodat. Segíts abban, hadd legyünk igazán alázatosak színed előtt, hadd legyünk képesek meghallani a régi történetből a mai üzenetet. Könyörülj rajtunk, hogy saját életünket valóban kendőzetlenül és őszintén tudjuk odaállítani színed elé, hogy a tőled való gyógyítás valóban hadd érjen el oda, ahol életünk beteg. Kérjük erőidet erőtlenségünkben, megtisztító kegyelmedet tisztátalanságainkban. Légy itt most velünk amint megígérted, hogy ahol a te nevedben vannak együtt akár csak ketten-hárman is, te ott leszel közöttük. Hívunk és várunk, Szentlélek Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus lelke: jöjj közénk, és adj erőt, tisztaságot, józanságot, szelídséget – mindazt, amit te adsz a tiéidnek. Hallgasd meg imádságunkat és tedd áldottá ezt az órát mindnyájunknak! Ámen.

Igehirdetés

A Krónikák könyvében monotonnak tűnő nemzetségtáblákat olvashatunk, számunkra ismeretlen régi zsidó nevekkel és régmúlt királyokról szóló híradásokkal – s azon gondolkozunk, miként Isten igéje ez számunkra. Aztán váratlanul, megtörve a történeti események puszta felsorolását rábukkanunk egy-egy mondat értelmezésre is. Ez a krónikaíró nem pozitivista volt, mondaná a történész, mert nem csak a száraz tényekkel foglalkozik, hanem keresi az események mögötti összefüggéseket és ezeket az összefüggéseket – Isten népe esetében, mindig az örökkévaló Istenhez való kapcsolat részeként értelmezi. Olvassuk a világtörténetben is számon tartott eseményeket, amikről Biblián kívüli forrásokból is tudunk, de a történelmi lexikonokhoz képest a bibliai történetírásban mindig egy lelki többletre is lelünk: ez és ez az esemény azért volt éppen így, mondja a történetíró, mert egy király és vele együtt annak népe kereste az Urat, vagy elhagyta az Urat.

A hívő ember is elgondolkodik élete eseményein, és hasonló összefüggésekre lelhet. Mert az a hatalmas, örök szellemi erő, amely bennünket megteremtett, élő és ható valóság ma is, és ha nem is értjük mindig azonnal pontosan az események miértjeit, egy idő után feldereng számunkra egy személyesen megértett összefüggés – az ő munkálkodása és cselekvése az események menetében.

Mai olvasmányunk szerint Roboám király megszilárdította hatalmát, de nemsokára elhagyta az Úr törvényének engedelmességet. Milyen pontosan fogalmaz a krónikás: amíg élete nagy célját elérte, tudott imádkozni és a törvényre figyelni, aztán amikor beérkezett, és meglett az, amire vágyott, már nem volt számára fontos a törvény. Azt a régi igazságot mutatja fel számunkra, hogy az emberi gyarlóság számolgat: most egy ideig szükségem van az Úrra, aztán amikor meglett, amit akartam, már törvénytelenségeket is megengedhetek magamnak. Nem kell többé figyelnem az ő akaratára.

Bizony, ilyenek vagyunk mi, emberek. Jó dolgában nagyon sok ember elfordul élete Istenétől. Nincs rá szükségem, mondja ilyenkor, megy ez nekem magamtól, nélküle is. Amikor megvan az otthon, amikor van jó állás, amikor egészséges mindenki, amikor nincsenek anyagi gondok. És megy az ember a maga útján ő nélküle. Ha ilyen úton járnánk, ébresszen fel most bennünket ez az ige, mert Roboám is akkor hagyta el az Úr törvényét, akkor kezdett el törvénytelenségeket és istentelenségeket is megengedhetőnek tartani, amikor jól szaladt királysága kocsija. Az én tapasztalatom az, hogy amikor az ember elbizakodik, egy lépésre van tőle a bukás. Roboám megszilárdította királyságát, és amint ennek jegyében semmibe vette az Úr törvényét, megjelent a kertek alatt Sisák fáraó – és egyik várost a másik után igázta le, s már ott volt Jeruzsálem pusztulása a küszöbön.

Külön figyelemre méltó ebben a prófétai híradásban, hogy vele együtt a nép is elhagyta az Úr törvényét. Ami azt jelenti, hogy a hit dolga cseppet sem magánügy, amint azt mainapság hangsúlyozni szokásos, hanem valami olyasmi, ami nagyon is kihat, kisugárzik egyik embertől a másikig a közösség szövetében. Egy királynak nyilván sokkal nagyobb hatása van a rábízott nép erkölcseire, mint egy közembernek, amint a mindenkori feljebbvalóknak mindig is hatalmas befolyása volt az emberek életére erkölcsi értelemben, akarták ezt vagy se. Attól, hogy nem vagyunk királyok, fejedelmek és elöljárók a szó szoros értelmében, még lehetünk és vagyunk is családfők, férjek és feleségek, édesapák, édesanyák, nagyszülők, tanítók, munkatársak, szomszédok, talán egyetemet-főiskolát végzett emberek, akiket így vagy úgy az utcabeliek egy kicsit számontartanak, és akarjuk vagy se, viszünk magunkkal embereket.

Tudunk olyanról, hogy egy templomos ember hűséges vasárnap reggeli útját észre-észre veszik a szomszédai, és aztán előbb-utóbb hoz magával ide a közösségbe olyanokat, akik azt mondják: de jó dolog lehet az, ha minden vasárnap rászánja valaki erre az időt, felveszi a jobbik ruháját és kisimult arccal tér haza, meg másként viselkedik a hét napjain – mintha nem táplálkozott volna lelki kenyérrel. És ugyanígy, rossz példánkkal is lehúzhatunk embereket. Mindenki benne áll ilyen vagy olyan közösségben. Sajnos, nem mondhatjuk azt, hogy élő és kirobbanó állapotban lévő közösségek évszázadát éljük. A faluközösség, a termelői munkaközösségek, a kalákák, de még a család fogyasztói közössége is szétesett vagy szétesőben van – mikor már nem étkeznek együtt, a vasárnapi étkezésre sem gyülekeznek egybe…

De azért aki egy munkahelyen dolgozik, akinek a foglalkozásában vannak ügyfelei, egy osztályba, egy iskolába jár, mint diák – egyszóval mindenki, kapcsolódik emberek sokaságához. És vagy fölfelé viszi ezeket magával, amint Jézus mondja: “Ha felemeltetem, mindenkit magammal viszek” (Ján 12,32) – vagy pedig lehúz magával embereket. Néha taszítunk a másik emberen, lökünk rajta egyet a szakadék szélén, úgy, hogy nem is gondoljuk, hogy ezt tesszük, amikor például kimondunk egy sértő vagy cinikus mondatot, arra nem is gondolva, hogy esetleg valami fontos dologban éppen most döntéshelyzetben van. Úgy hiszem, így kell értenünk azt, hogy nem csak maga Roboám király hagyta el az Úr törvényét, hanem vele együtt az egész Izrael. Mert vannak ránk bízottak, olyanok is, akik talán külső, jogi értelemben nem függenek tőlünk, de mivel kacsolódik az életük a miénkhez, ezért kihat a mi állapotunk őrájuk. Kihat az istenes, szelíd, vezetett életünk, a jó lelkünk, de kihat a kapzsi, mohó, hitetlen, keményszívű szavunk és cselekedetünk – és viszi magával a többi embert.

Csodálatos a történet folytatásában, hogy amikor megalázza magát a király, és vele együtt a főemberek is, az Úr azonnal azt mondja Semája próféta által, hogy nem pusztítja el őket. Különösen hívő emberek hajlanak arra, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyenek, ha emberek bajban vannak s akkor imádkoznak. Most aztán megtanult imádkozni…! Hallottam olyat is, és valószínűleg sok igazság rejlik benne, hogy “zuhanó repülőn nincs ateista…” Isten igéje azonban nem ezzel a kaján hangsúllyal tekinti az eseményeket, hanem azt halljuk a történetben, hogy amint megalázta magát a király, valóban fejet hajtott élete Ura előtt, az Örökkévaló azonnal megváltoztatta terveit és azt mondta: “mégsem pusztítom el őket egészen…”

Hány és hány ilyen biztatást olvasunk a Zsoltárokban, hány szép példája van annak, hogy emberek a nagy mélységből, nagy bajból kiáltanak, és Isten – meghallja! Nem azt mondja, hogy most aztán bezzeg megtanultál imádkozni, nem kapsz semmit – hanem megkegyelmez és fölemeli a bűnöst is. Ezt a kegyelmet hirdeti most nekünk is az ige. Amint az ember igazán fejet hajt élete Istene előtt, a válasz nem késik, azonnal ott van: nem pusztítom el őket egészen, mert valami jó immár van bennük.

Azonban, és ez szinte az Örökkévaló humorához tartozik, azt mondja az Úr: hogy megtudják, mi a különbség engem szolgálni és földi királyt szolgálni, odaadom őket Sisák fáraó szolgálatára. Ennek üzenete: földi életünk rendeltetése pontosan ez – “hogy megtudjuk.” Megértsük, átlássuk – vagyis, hogy tudásban növekedjünk. Nem az a rendeltetésünk, hogy ennyi és ennyi táplálékot elfogyasszunk, ennyi és ennyi utazást lebonyolítsunk vagy sikert elkönyveljünk, hanem az, hogy értelemben, tudásban növekedjünk. Ez a földi élet igazi rendeltetése. Mindenki gondolkodott már azon, hogy miért is született, miért is kell végigjárnia földi útját.

Hiszem és vallom, hogy az földi rendeltetésünk, hogy megértésben növekedjünk! Hogy megtudjuk, megértsük, felfogjuk. Mindig többet tudjunk meg őróla, aztán az élet igazi rendjéről, hogy ne tudatlanul, homályban, félálomban, kábán és vakon menjünk el innen. Hogy nagyapai és nagyanyai korban legyen a szívünkben annyi jóság, amire az unokák rácsodálkozhatnak: így érdemes élni és megöregedni. Így érdemes szembenézni betegséggel, szenvedéssel, magánossággal, kisemmizettséggel. “Hogy megtudja” az ember.

Roboámnak azt kellett megtudni, mi is az Urat vagy pedig egy földi királyt szolgálni. Megtudhatták, milyen is Sisák fáraó uralma alatt – ha egyszer nem kellett az Úr szolgálata. Sok minden történik a mi életünkben is azért, hogy megtudjuk, mi is ez a különbség: az Urat szolgálni, vagy a bálványainknak, netán a ránk “kiosztott” kényszereknek szolgálni.

Legvégül – összefoglalásul – nem csak azt tudjuk meg a történetből, hogy Roboám tizenhét évig uralkodott, hanem azt is, hogy életének summázata: “nem kereste az Urat egész szívével.” A hívő ember is legfeljebb ezt mondhatja magáról: keresem az Urat. Nem birtoklom, nem tulajdonolom, hanem – keresem. Egy nagy egyházatya valamikor ehhez hozzátette: “Nem kereshetnélek, Uram, ha te már meg nem találtál volna!” (Augustinus) Ami azt jelenti, hogy már maga az is, hogy kereshetjük őt, ajándék! Mert ő imádkozott értünk a kereszten, ő “minket keresett” a halál árnyékának sötét völgyében is. A mi dolgunk ezért itt a földön az, hogy keressük őt. Hitre jutott emberek néha egy idő után azt gondolják, ők már befutottak, minden rendben van. Mintha zsebükben hordoznák az örökkévaló, szent Istent! Az önhittség és a gőg ilyen lehetetlen helyzeteket teremt – hát inkább keressük az Urat! Amikor már ezt tesszük, jó úton járunk. És nem is keresik őt emberek addig, amíg ő meg nem találta már őket…

Nagy szeretettel köszöntöm ezen a vasárnapon minden kereső szívű testvéremet: egyáltalán nem baj, hogy nem tudunk mindent ő róla! Egyáltalán nem baj, hogy nem értünk mindent az ő tetteiből, sőt néha szavaiból sem. Sok minden csak földi életünk lezárulta után derül ki számunkra. De “Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot – mert ők megelégíttetnek!” (Mát 5,6) Roboám azért nem volt igazán boldog, s azért nem tudta a népét boldogítani, mert nem kereste egész szívével az Urat. Hát legalább tíz perc jusson minden nap a most következő héten arra, hogy keressük az Urat! Ne maradjon az a Biblia kinyitatlanul egy nap se, és ne legyen ima nélkül egyetlen huszonnégy óránk se! Mert azok a boldogok, akik keresik az Urat.

Vajha el tudnánk kerülni, hogy amint jól mennek a dolgok, már nem fontos semmi. Vajha rádöbbennénk, hogy viszünk magunkkal embereket, fiatalokat és idősebbeket, rokonokat, ismerősöket, utcabelieket, úgy, hogy észre sem vesszük… Vajon felemeljük-e őket vagy éppenséggel taszítunk rajtuk s mélyebbre jutnak? Vajha megértenénk, hogy sok próba azért van, hogy megtudjuk, mit jelent valaki másnak, nem pedig az Úrnak szolgálni – azaz, hogy értelemben és tudásban növekedjünk. Mert a feladat ez: életünk utolsó percéig keresni, éhezni és szomjúhozni őt. Neki legyen dicsőség örökkön örökké! Ámen.

Fohász

Köszönjük Úr Jézus Krisztus, hogy te úgy jöttél e világba, hogy sokakat magaddal vittél felemeltetésedben. Köszönjük, hogy a mi életünket is megérintetted, és beléd kapaszkodhatunk, mint egyetlen mentsvárunkba. Te vagy a mi megmentőnk és Megváltónk. Köszönjük Urunk mindazt a jót, amit adtál, amikor érezhettük, hogy tisztul és nemesedik az életünk – valóban vigyél magaddal bennünket is! Arra emlékeztettél most, hogy mi is vihetünk másokat te hozzád. Köszönjük a gyülekezet közösségét, a csöndes, bensőséges pillanatokat odahaza igéd felett, az imádság áldott perceit! Köszönjük, amit megérthettünk a te titkodból és földi életünk rejtélyéből. Segíts, hogy tartsuk magunkat ezekhez az ismeretekhez. Adjál ehhez erőt, tartást és hűséget. Segítsd az ifjakat, hogy a megkezdődött tanévben a te megismerésedben is növekedjenek. Köszönjük, hogy tanúskodhatunk szeretetedről és jóságodról. Kérünk, adj olyan szavakat, amik másokat hozzád vezethetnek. Segíts, hogy el ne bízzuk magunkat, hiszen akkor közel az elbukás. Köszönjük, hogy te megtaláltál bennünket – mi pedig kereshetünk téged. Adjál békességet családi otthonainkba, segíts megtalálni a jó szót a nehéz és feszült pillanatokban is. Imádkozunk a testi betegségben, lelki kételyekben lévő testvéreinknek segítségért. Add Szentlelked vezetését és világosságát mindnyájunknak! Ámen.

Nyomtatás