Aki elváltoztatja degradált testünket

Igehirdetés 2010.  augusztus 29.

Aki elváltoztatja degradált testünket

Lekció: Zsolt. 112,1-10

Textus: Fil. 3,20-21

„A mi hazánk a mennyekben van, ahonnét az üdvözítő Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez, azzal a hatalmas erejével, amellyel maga alá vethet mindeneket.”

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, ma is adósaid vagyunk a köszönet szavával, hiszen élünk és egészségesek vagyunk, eljöhettünk szent házadba és lélekben most a te színed előtt állunk. Köszönjük jóságodat, türelmedet, és a sok ajándékot, amivel elhalmoztál bennünket. Köszönjük, hogy a te néped tagjai közé számolhatjuk magunkat megkeresztelésünk óta, és add meg nekünk, hogy hadd teljen meg a szívünk most a te Szentlelkeddel. Szólj hozzánk igédben, ébressz fel minket, és áldd meg a te szent napodat ünneplő gyülekezetet Krisztus urunk ismeretével és lelki növekedéssel. Ámen.

Igehirdetés

„Az ember tragédiája” paradicsomon kívülre került emberét Madách Imre úgy ábrázolja, mint aki megpróbál elviselhető környezetet teremteni magának. Ádám elhatározza, hogy ha már a föld, amit művel, magától csak gyomot terem s neki arca verítékével kell ennie a kenyerét élete minden napján, akkor hát legalább házat épít hajlékul, védelemül, ahol lehajthatja majd a fejét – Éva meg hozzáteszi ehhez, hogy ő pedig lugast ültet a házhoz, hogy megpróbálja árnyassá és idillivé tenni az élet köznapjait. Még a legnagyobb bölcselők sem igen tudnak ennél többet mondani az emberről. Ember az, aki nem csak az életben maradásához szükséges eledelt gyűjti egybe, mert azt az állatvilág is tudja – hanem megpróbál egy saját világot is kialakítani magának. Szó sincs arról persze, amit a 20. század önhittsége mondott, hogy „az ember átalakítja a természetet”, mert az ember egyáltalán nem tudja átalakítani a természetet. Az ember legfeljebb a saját közvetlen környezetét tudja berendezni, némileg alakítgatni, azon viszont mindig rajta is hagyja a keze nyomát. Eszembe jut édesanyám, aki túl a kilencvenedik évén, amikor már egyetlen szoba volt az élettere, és lassan az ágyból is alig tudott már felkelni, szinte az utolsó napokig gondoskodott néhány cserép virágról, amik ott voltak a szobájában. Locsolgatta, gondozta őket, és boldog volt, amikor egyik-másik szépen kivirított. Szebb lett így a szobája, és aki belépett oda, rögtön látta, hogy egy már alig pislákoló életláng szinte az utolsó lobbanásáig is szeretettel viszonyul valamihez, ami nem ő maga, ami túl van rajta, – itt valaki gondoskodik az élet egy darabjáról, itt valaki formálja a maga parányi kis környezetét, és ezzel hozzátesz az élethez valamit.

Érdemes itt megállnunk egy pillanatra, és elgondolkodnunk azon, hányan vannak olyan emberek, akik szenvednek a környezetüktől, vagy éppen csak elviselik azt valahogy, talán passzívan vagy éppen hősiesen. Aztán hányan vannak olyanok is, akik mindig harcban állnak a világukkal, mert mindig úgy mennek előre, mint a tank, és aki az útjukat állja, azon átgázolnak, de mindenképpen akkor boldogok, ha sikerült valami konfliktust gerjeszteniük maguk körül, amiből majd hősként emelkedhetnek ki.  És milyen kevesen vannak azok, akik sem nem szenvednek a környezetüktől, sem nem gázolnak át rajta, hanem átnemesítik, fölemelik azt, barátság, derű és jó légkör van körülöttük, ahol megfordulnak, és a kezük munkája is arra vall, hogy olyan emberek, akik még a hullott gyümölcsöt is meg tudják becsülni. Ők inkább átalakítják a környezetüket, mint a szenvedők, akik persze általában panaszkodók is, vagy a tank típusú emberek, akiket semmi más nem érdekel, csak a siker és az eredmény, amit valahol fel tudnak mutatni, hogy azt ők érték el.

Mindezt azért kellett előre bocsátani, mert mai igénk az ember átalakításáról szól, amit minden becsületes és őszinte ember szívből óhajt, éspedig elsősorban saját magával kapcsolatban. Akinek erre nincs szüksége, aki meg van elégedve önmagával, az általában be sem teszi a lábát a templomba, mert ez a hely a lélek gyógyulásának és ember emelkedésének van szentelve. És nagyon valószínű, hogy aki önmagával meg van elégedve, az a Bibliát sem nyitja ki, mert az a könyv minket mindig megítél, és olyasmiket mond, hogy megtérés meg újjászületés, és akinek az nem kell, az valóban nem számíthat arra, hogy valaha is az ég irányába fog emelkedni egyszer az élete. Földi ember marad, aki a vízszintes síkon éli le életét anélkül, hogy valaha is kiemelkedne abból – született valamikor és halad testi elporlása órájának irányába.

Pedig azt hallottuk az előbb: „A mi hazánk a mennyekben van, ahonnét az üdvözítő Jézus Krisztust is várjuk, aki elváltoztatja a mi halandó testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez, azzal a hatalmas erejével, amellyel maga alá vethet mindeneket.” Hatalmas ige ez testvérek, és nagyon félek, hogy akár csak egyetlen szót is engedjünk belőle a földre hullani. Itt valami nagyon nagy dologról van szó, hiszen egyértelműen kimondásra kerül, hogy az ember igazi helye, hazája a mennyben van. Nem igaz tehát, hogy a mi helyünk a tévé-szirupos illúziókban volna, meg az sem igaz, hogy a fogcsikorgató, dacos téglahordásban lenne, amitől úgysem lehet menekülni – és még az sem igaz, hogy a helyünk a fürge huncutok ügyeskedéseinek a világában volna. A mi hazánk a mennyben van, Isten igéje ezt mondja. Ezért az ember igazi énje sem a tulajdonságainak összessége. Az ember igazi énje az átnemesített, átalakított, felmagasztosult lélek, a Krisztus, aki képes a szeretetre. Ő az a valaki volt, így ismerjük őt, aki sosem felejtkezett el arról, hogy hazája a mennyben van. És mi is oda tartozunk, onnan jöttünk és oda várnak bennünket is vissza. Földi életünk minden öröme akkor ér valamit, ha abból a fényességes égi világból tud tükrözni akár csak egy kicsi fénysugarat is. Akkor már nem volt értelmetlen az életünk.

De itt még ennél is többről van szó. Ezt a Krisztust, akit mi így ismerünk, várjuk a mennyből, hogy eljöjjön és átalakítsa az életünket. Hiszen a magunk világát mi is csak úgy tudjuk majd méltó módon alakítani, ha előbb ő átalakít minket. Az ország északkeleti határainál történt, hogy egy odaszánt életű hívő ember elment valamelyik kisegyházból a legelesettebbek, a sokszor morálisan is legmélyebbre jutott emberekhez a kertek aljához, ahogy mondani szokták „világvége kettőbe” – „az utcák végére, a sövényekhez”, ahogyan az evangélium fogalmaz. És voltak emberek, akik meghallották a megtérésre hívó szavát, és megfordultak, és attól kezdve nem itták el többé a segélyt, amiből addig éltek, hanem letették a poharat, dolgozni kezdtek, kertet is műveltek, és egy idő múlva már arra is tellett, hogy megcsinálják a házuk elé a kerítést, amit az előtt elképzelni sem tudtak volna magukról a nagy elesettségükben. Senki sem hitte, hogy az omladozó ház kitatarozódik, lesz még kerítése is, kapu is – és, szentendreiek figyelem – lesz még csöngő is a kapun, hogy az érkezőnek ne kelljen ordibálnia és a kaput rugdosnia, hátha meghallják a bentiek. Arról már beszélni sem merek, hogy a házszámot is kiteszik némelyek a falra, vagy esetleg városunk gondoskodik egyszer arról, hogy az utcák sarkán olvasható magasságban legyenek az utcatáblák, amikről még autóból is megtudható a sarkokon, éppen melyik utca hányas számú házainál tartózkodunk. Szóval ezek a megváltozott életű emberek megcsinálták a kerítést a házuk elé. Valaki szerette őket, fölrázta őket, hogy egyszer élünk, emberek, és pontosan azt visszük magunkat az örökkévalóságba, amit itt végigjártunk. És ezek az emberek engedték, hogy Jézus, akit nem a szemünkkel látunk, eljöjjön hozzájuk és átalakítsa az életüket.

Lehet, hogy mi nem segélyből élünk, sőt az is elég valószínű, hogy legtöbben nem isszuk el, ami bevételünk havonta adódik. De az ige itt egy olyan elváltozásról beszél, amit úgy lehet magyarra fordítani az eredeti szövegből, hogy valakinek átalakulnak a sémái. „Metaszkématidzó”, mondja a görög szöveg, vagyis a mi földszintes  sémáinkat, megszokott gondolatainkat, bevett viszonyulásainkat fölemelni egy másik, egy meta-szintre, magasabbra emeli – ahonnan aztán egész más színben látjuk az embereket, az ügyeket, de még a saját életünket is.

És ha valaki nem értené ezt a dolgot, mert egy görög szót mondtam, annak hadd hozzuk ide segítségül ennek a bibliai szövegnek a latin fordítását, amit Kr. u. 325-ben Hieronymus egyházatya ültetett át görögből latinra, éspedig éppen Betlehemben, ahol Jézus született. Az ő latin fordításában a Filippi levélnek ezen a helyén azt olvassuk, hogy Jézus „átkonfigurálja a mi tönkretett testünket”, a mi degradált, megrontott testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez! Itt aztán tényleg elképedünk, mert a testünk, és ebbe beleértendő a pszichénk is, hiszen a „kis-énünket”, vagyis a pszichénket a Biblia a test körébe sorolja, az valóban „degradált test”, hiszen mindnyájan messze alatta vagyunk igazi önmagunknak, a dicsőséges, fénylő testű Krisztusnak. Hol vagyunk mi őtőle, amikor azonnal fölemeljük a hangunkat, ha valaki a sorállásnál elénk tolakodott! Hol vagyunk mi őtőle, amikor a saját érdekeinkből egy jottányit sem akarunk engedni a kiélezett helyzetekben, és Magyarország iparosainak kilencvenöt százaléka ma is megkérdezi, lesz-e szükség számlára, és ha lehet, készpénzben kérjük, mert akkor nem fut át a bankszámlánkon. Kilencvenöt százaléka iparos rétegünknek adócsaló, fizessék az ország terheit az alkalmazottak, a bérből és fizetésből élők – a többiek pedig ott hazudják el a jövedelmüket, ahol csak tudják. És közülük elég sokan be-beteszik a lábukat a templomba, sőt gyermekeiket is mindenképpen szeretnék a lehető legjobb iskolába, ha éppen arról van szó, egyházi iskolába adni. Ugye, hol vagyunk mi ő tőle, a dicsőséges Krisztustól, amikor a világ összedőlhet, vagy elmoshat a sárlavina Kínában egész nagyvárosokat, de mi a magunk javából egy garast sem engedünk, ha nekünk egyszer „hasznunk” lehet. Pedig, ha ezen az úton járunk, valóban soha nem fog elváltozni „degradált testünk”, és a mi szomorú sorsú lelkünk is marad az, ami volt. Nem változunk el arra a fényességes alakzatra, aki a tanítványoknak megjelent a feltámadása után, és aki minket is szólongat most, ebben a mai igehirdetésben is.

Azt mondja, milyen kár lenne megmaradnod önmagad alatti énedben, a magad „degradált testében”, tönkretett lelkében. Van neked igazi hazád, oda tartozol, hangolódj csak rá a mennyei világra! És ennek a ráhangolódásnak nagyszerű következményei támadnak majd. Csak egyet hadd említsek a sok közül. Az üzleti életben jogi útra szokták terelni a kérdést, amikor valakinek „elmaradt haszna” támad. Talán nem okoztak neki éppenséggel kárt, de nem lett annyi bevétele, mint lehetett volna, ezért ezt kártérítési követelés, sőt, nem ritkán még bíróság is szokta követni. „Elmaradt haszonnal kapcsolatos kár”, biztosan hallottuk már ezt a szakkifejezést. A napokban eszembe jutott azonban a dolog fordítottja: „elmaradt kárból származó haszon” – milyen érdekes, hogy erről szinte sosem esik szó! A dolog úgy esett, hogy a kertben dolgoztam, és az egyik bokornál nem vettem észre egy éles és hosszú száraz ágat, ami aztán a szememtől néhány centire érte el az arcomat. Apró, de nagyon éles fájdalmat okozott, és az jutott eszembe, hogy ha a szememhez talál, akkor nagy bajt okozott volna. Megköszöntem lélekben, hogy nem a szememet érte – és az óta sokszor gondolkodom az „elmaradt kárból eredő haszon” dolgán. Hát nem egy hatalmas „köszönöm” kellene előtörjön az ember szívéből, napjában néha többször is – csak éppen annyira félálomban járjuk az életünket, hogy észre sem vesszük ezeket a pillanatokat! Meg amikor reggel egyáltalán felébredünk. „Ó föld, nem ingatott meg ez az éj sem, üdén pihegsz a lábamhoz simulva” – mondja a költő. Szoktunk-e mi is legalább egy hálasóhaj erejéig köszönetet mondani a megmaradásunkért, amikor fölébredünk – hiszen valaki megtartott minket azon az éjszakán! Igen, az alap a hála – és aki ezt nem tudja, az valóban semmit nem tud még. Az első imádság, minden vallások kezdete, mondják a vallástörténészek, bizonnyal a hálaima volt. Az ember szívéből kitört a „köszönöm!” – vagy ahogyan a költő mondja: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm!”

De van a sok jó megköszönésén, a méltó hálán túl még további folytatás is. Aki azt is engedi, hogy az Úr ne csak ajándékokkal halmozza el őt, hanem még az életét, a gondolkodását, a „sémáit” is átalakítsa, vagy, ha úgy tetszik, megajándékozza a lényének egy új „konfigurációjával”, újrafogalmazásával, az ilyen ember maga is kezdi majd átalakítani a környezetét. A fölfelé nyitott ember világa is szép. Akinek az élete fölfelé zárt, az általában sokat csikorgatja a fogát, sokat haragszik másokra, még magával is konfliktusban van, mert nem találja az utat a föloldódáshoz. Sokszor látom, hogy embereket hálás szívű jó barátok vagy munkatársak vesznek körül. Milyen nagy dolog, amikor jó bemenni egy munkahelyre, mert van ott valaki, akiből szeretet sugárzik. Sőt, sokan eljutnak oda, hogy már áldozni is tudnak azért, hogy legyen egy élő közösség, ahol az emberek megtalálhatják az élő Istent, és újra megtalálhatják önmagukat is. Amint kilépünk önzésünkből, az mindig biztos jele annak, hogy aki mindeneket le tud győzni hatalmas erejével, az már elkezdte átalakítani „degradált testünket” és tönkretett lelkünket.

Ha össze akarnánk foglalni, mit is vigyünk magunkkal ma innen, ezt mondhatnánk: először is válasszuk igazi hazánknak a mennyet. Vegyük észre, milyen sok bálványtól kell még itt megválnunk, hány színes illúzió tart még fogva, és milyen sokat érlelődhet még a lélek. Aki ezt a dolgot magában letisztázta, vagyis aki a földi élet egyetlen dolgát sem teszi már istenévé, az nem fog ragaszkodni az eddigi „sémáihoz” olyan kétségbeesetten. Még a saját tulajdonságain is megtanul mosolyogni (pedig azok igazán közel vannak az emberhez), ami a humor legnemesebb formája. A másik emberben pedig a legkisebb jót is észreveszi és értékelni tudja. És mivel elkezdett átalakulni a lénye, valóban egészen „új konfigurációk” jelennek meg személyiségében, amik eddig nem voltak ott, ezért hát akarja vagy sem, maga is kezdi átnemesíteni a világot maga körül. Engedte eljönni magához a dicsőséges testű Jézust, akinek fényből van a lénye, és ezért elkezd az ő élete is világítani. Egyszerre jó lesz vele beszélgetni, az ő közelében mindig megért valamit az ember, napokig a hatása alatt vagyunk egy szép gesztusának – mert hozzá eljöhetett az égből az, aki hatalmas erejével mindeneket maga alá vethet. Fogadjuk őt mi is a szívünkbe, a dicsőséges Krisztust, és a mi életünk is világítani kezd majd. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük, megváltó Jézusunk, hogy az örök hazából eljöttél ide, a földi terekre, ahol mi vagyunk, hogy megszólíts, fölrázz, és emlékeztess arra, honnét estünk ki, és milyen az Atya, akit elhagytunk. Köszönjük, hogy hűségesen jártad végig az utat, és meghoztad az áldozatot, aminek erejéből jut arra, hogy átalakítsa a mi mindennapjainkat is. Adj lelki alázatot és gyermeki hitet, hogy be tudjuk fogadni a szót, ami tőled való, a Lelket, amiben erő rejlik, a te dicsőséges valóságodat, hogy így a mi életünk is átalakulhasson. Köszönjük, hogy hittel hihetjük, a te erőd mindent le tud győzni, és mi már magunk is megtapasztalhattuk ezt. Add, hogy egészen alávethessük magunkat gondolataidnak, a tőled való Léleknek, annak a vezetésnek, ami nélkül mind eltévedünk. Köszönjük, hogy közösen is kereshetünk téged, hiszen te akartad, hogy egymásnak testvérei legyünk, a te néped összetartozzék, hogy tagjai vigyázzanak egymásra, építsék a gyülekezetet és az anyaszentegyházat. Hadd legyenek ezek az odaszánásaink javára a városnak, ahol élünk, az országnak, amelynek gyermekei vagyunk. Imádkozunk a most kezdődő új tanévért, a gyermekekért és a tanítókért, akiknek nehéz és felelősségteljes a szolgálata. Áldd meg életünket tőled való növekedéssel, hogy elváltozzék halandó, megromlott testünk, és hasonló legyen a te dicsőséges testedhez. Ámen.