Aki elveszti, az találja meg

2005. június 5.
dr. P. Tóth Béla

Aki elveszti, az találja meg

Lekció: János 12,20-33
Textus: János 12,24

“Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy ha az életben és a világban nem lelhetjük örömünket, akkor is vigadhat és örvendezhet a lelkünk, amikor csak segítségedet kérhetjük. Köszönjük, hogy ha életünk körülményei semmi okot nem adnának is elégedettségre, a te közeledben vigasztalás és békesség van számunkra. Áldunk téged a vasárnap áhítatáért, amit íme, nekünk adtál és ezért a szent helyért, ahol most együtt lehetünk. Köszönjük, hogy itt semmi fontosabb nincs számunkra, mint hogy rád figyeljünk és a te szavadat meghalljuk. Légy áldott, hogy megtartottál minket és segítő szereteted ott volt velünk a mindennapokban észrevétlen is. Köszönjük az erőt, a vigasztalást, amit közöltél velünk és azt kérjük, adj nekünk most útmutatást az igében és a Szentlélek által. Jöjj el hozzánk, örök jóság, igazságosság, világosítsd meg sötét szívünket és formálj minket a Krisztus képére és hasonlatosságára. Ő érte és az ő nevében kérünk, hallgass meg minket.

Ámen

Igehirdetés

Amit a Bibliában olvashat az ember, az mindig, minden egyes betűjében a helyes életről szól. Arról az életről, amit mindnyájan elvesztettünk, amiből mindnyájan kiestünk. Olyan távol van már tőlünk az eredeti, nekünk szánt életrend, hogy már nem is hisszük el, hogy egyáltalán van ilyen. Már a fantáziánk, vagy nevezzük valódi nevén ezt a dolgot, a hitünk is kevés hozzá, hogy higgyünk benne, van ilyen egyáltalán. Inkább azt mondjuk, minden ember gyarló – ezzel a mondattal eltűnhetünk a sokaságban, már sem rólunk van szó, és a filozófiánk aztán rendszerint így folytatódik, ezen úgysem lehet segíteni.

Ezt a hitetlen álláspontot kezdi ki, kérdőjelezi meg a Biblia minden betűje. Akkor is, amikor nemzetségtáblákban számunkra távoli, ismeretlen neveket olvasunk, akkor is, amikor családi viszályokról vagy véres háborúkról hallunk benne. Két-háromezer éve az örök Lélek nem hagyott nyugtot embereknek, hogy azok aztán belekiáltsák a világba: igenis van Istentől rendelt életrend, van egy olyan élet, amit maga az élet Alkotója szánt az embereknek. Így írták le a Bibliát és ennek a könyvnek a szíve, a közepe Jézusról, az Istenemberről szól. Ő maga mondja azt a példabeszédet, amit az előbb hallottunk, és az olyan világos, hogy alig lehet valamit hozzátenni.

A gabonamag példázata mindenkinek könnyen érthető üzenet. Ha a földbeesett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Az élet paradoxonjáról van itt szó. Arról, hogy minél görcsösebben ragaszkodik valaki a maga érdekeihez, minél tekintet nélkülibb mások letaposásában, hogy a maga céljait keresztülvigye, minél jobban rohan a maga boldogsága után, annál jobban szalad ki a keze közül az igazi élet. Lehet, hogy talál az illető gazdagságot, talál esetleg hírnevet és kényelmet és bőséget, talán eléri a maga vágyait mind, de az életet, az igazi életet elveszti. Azt a fajta életet, amit érdemes élni, egyedül és kizárólag önmagunk szeretetben odaáldozása révén lehet megtalálni. Jézus ezt a fajta életet nem csak tanította, de meg is valósította, és ezért nevezzük őt a világ Megváltójának, mert valóban ez a fajta élet az igazi, az isteni élet. Ahogyan minden embernek mindenhol, mindig élnie kellene.

Jézus útján eljött az a pillanat, amikor András és Fülöp, érdekes módon éppen ők azok ketten a tizenkettő közül, akiknek csak a görög nevét ismerjük, mintegy kapocsként működve Jézushoz vezetik a Megváltót kereső, egybesereglett görögöket. Ez az a pillanat, amikor Jézus felismeri, hogy közel van a megáldoztatása, hiszen a főpapok és a nép többi vezetői nem fogják tűrni, hogy éppen ő jelenítse meg személyében Izraelt kifelé, a népek felé. Tudjuk, hogy nem volt könnyű Jézusnak elfogadni, hogy csak a kereszt révén váltható meg a világ és a saját népe is, hiszen még az utolsó éjszakán is így imádkozott: Ha lehetséges, Atyám, múljon el tőlem ez a keserű pohár – de hozzátette: Mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.

Ez a nagy belső küzdelem van a háttérben tehát. És amikor Jézus a gabonamag elhalásáról szól, akkor a saját haláláról szól, ami nélkül nincs feltámadás és nincs új élet. A szenvedést nem lehet megkerülni. A szenvedést csak felemelni és átnemesíteni lehet! Erre az átnemesítésre mond igent Jézus, amikor azt mondja, hogy a gabonamag, ha el nem hal, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem.

Mind ebből az következik, hogy ne maradjon az ember “csak egymaga”. Ne maradjon egymaga a többiek között, és nem maradjon egymaga az Örökkévalóval szemben sem. Pedig mennyi elmagánosodott ember van a világon! Egész európai kultúránk az egyéniség kultuszára épül: minél érdekesebb, különösebb valaki, annál jobban észreveszik. Válj ki a többiek közül, ne legyél olyan, mint mások, különülj el – ezek hoznak majd pénzt és sikert neked. És lassanként az emberek annyira a saját egyéniségük oltárán áldoznak, hogy magányosan ülnek egy komputer előtt és magányosan esznek és minden egyszemélyesen zajlik, mert az egyénnél és az egyéni érdekeknél nincsen semmi fontosabb. Pedig az élet jó ízét éppen az adja, ha fel tudunk oldódni egymás szeretetében, ha vannak közösségi gyökereink, ha tartozunk valahová.

Ne maradjon tehát az ember egymaga – és abban az értelemben sem, hogy egyénisége burkából nem tud kitörni az ég felé. “A magad számára teremtettél Uram, bennünket, és nyugtalan a szívünk mind halálig, míg el nem pihen tebenned.” – ahogyan ezt Ágoston nagyon szépen megfogalmazta. Az ember önzését, sértődékenységét, önmaga sajnálgatását csak az éggel való kapcsolata tudja megváltoztatni. Nekünk magunktól ez egyszerűen nem megy. Az ember Isten nélkül nem tud megküzdeni a természetével, a lelkiismeretével, a saját ellentmondásaival, amiket magában hordoz. Mindnyájan rászorulunk arra a csendre, amiben megszólalhat az örök Ige és termékennyé teszi a mi üres és kiszáradt szívünket.

Ne maradjon tehát az ember egyedül. Legyenek lelki testvérei, legyenek megosztott felismerései, amikkel másokat gazdagít, legyenek meghallott igéi, amiket felülről kapott és valóban a szívébe fogadott.

És az is igaz, hogy ehhez valósággal meg kell halni. Mert a magunk szemében mi magunk vagyunk a legbölcsebbek, nincs szükségünk senkire. Pedig nagyon is van! Csakhogy feladni valamit a magabízásunkból, az felér egy halállal. Néha még az is nehezünkre esik, hogy a vélekedéseinket felülvizsgáljuk, és belássuk, hogy nincs igazunk valamiben… Némely ember inkább meghalna, mintsem képes volna magát revideálni, bocsánat, ebben és ebben tévedtem. Micsoda hadakozások zajlanak családokban, ember közt – néha évekig nem beszélnek egymással, miután jól megsértették egymást, de be nem látják, semmi pénzért, hogy valamiben tévedtek. Hát ezért van szükségünk az éggel való beszélgetésre, hogy kinyíljon a szívünk, és legyenek belátásaink, amiket csak ő adhat nekünk. Aki nem tud imádkozni, az lassan, de biztosan elfelejt majd beszélgetni másokkal is.

Persze, tegyük hozzá azt, amit Barth Károly, a nagy svájci református teológus mondott valamikor, amikor egy fiatal ember azt kérdezte tőle, mit csináljon az, aki nem tud imádkozni. Miért, kérdezte Barth, van valaki, aki tud imádkozni…? Vagyis még hitbeli tekintetben sem lehetünk magabiztosak és másokat kioktatók, akkor sem, ha hitre jutott emberek vagyunk! Az imádkozást is egész életünk során tanulnunk kell, és az ige igazságának is mindig csak tanítványai lehetünk, mesterei soha. Egy a mi mesterünk, a Krisztus. “Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” És lehet, hogy ehhez tényleg meg kell halnia a nagy okosságunknak, a híres nevezetes modern eszünknek, a saját felépített gondolati rendszerünknek, de nem baj. Lesz helyette valami sokkal jobb és értékesebb! A gabonamag, ha el nem hal, csak egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem.

Tudom testvérek, hogy a meghalás, vagyis önmagunk énjének szellemi értelmű feladása nem korszerű és nem divatos eszme. Mainapság elterjedt egy szó, ami az angolból jött a magyar nyelvbe, így hangzik: looser. Azt jelenti, vesztes, aki mindig veszteni szokott. Ez egy gúnyszó, és azt a valakit illeti, aki nem elég rámenős, nem elég szemtelen, aki félreáll és akinek általában nem sikerül semmi. A vesztes. Akin nevetni kell. És hogy ez ilyen divatos szó lett ma, hogy a folklor centrum és a project manager és sok más mellett immár ez is kezd megtelepedni immár a nyelvünkben, az arra vall, hogy senki sem akar looser lenni. Ma szemesnek áll a világ, és aki nem elég erőszakos, azt félrelökik a húsos fazekak mellől.

Jézus pedig azt mondja, aki szereti a maga életét, elveszti azt, aki pedig gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. Mégse higgye azt senki, hogy itt valami őrületes áldozatról van szó. Gyűlölni az életünket e világon azt jelenti, hogy végre a maga igazi névértékén látom az életem dolgait. Üveggyöngyökről nem hiszem azt, hogy maradandó értékek, és csillogó csecse-becsékről sem hiszem azt, hogy magammal viszek majd bármit is belőlük az örökkévalóságba. Mert oda semmit nem lehet elvinni magammal, amit itt szereztem, semmi tulajdonomat, semmi szerzeményemet, csak és kizárólag a saját szívemet. És ha abban üresség vagy homály vagy zűrzavar van, akkor azt fogom vinni magammal odaátra. És ha a szívemben békesség és szeretet van, akkor azt fogom odaátra magammal vinni. “Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.”

Miért érdemes tehát feladni magunkat? Miért jó dolog a megtérés? Mert a gabonamag, ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Kinyílik az ember élete és elkezd adni másoknak is. Nem eredményei és nem sikerei lesznek, hanem gyümölcsei. Az eredmény és a siker minket dekorál, a gyümölcs olyasmi, amit leszednek a fáról, nem az övé többé. Milyen jó lenne elindulni a gyümölcstermés irányába! Nincs emberi élet, amely terméketlenségre volna teremtve, legfeljebb még nem fordult termőre. Talán azért, mert nem akaródzik meghalni hozzá, és akkor a gabonamag csak egyedül marad.

A kertben dolgozó emberek tudják, hogy legtöbb bajuk nem a termesztett növényekkel van, hanem a túlburjánzással. Metszeni kell a fákat, mert sokszorosan több ágat hoznak, mint kellene, gyomlálni kell az ágyásokat és a virágokat, mert gyomot teremnek bőségesen�Mint az emberi lélek is. Annyi benne az öncélú burjánzás, a gyom és a fölösleges hajtás, hogy megfojtja a termőképességet bennünk. A borivók törvényében olvastam egy pincében: sose feledd, hogy egyetlen pohár bor mögött mennyi munka, fáradtság és verejték rejlik.

Hát ezért jó ízű a gyümölcs mind annak, aki megtermi és mind annak, aki ízleli azt. Most a nyáron sok gyümölcs van a piacokon, itt a szezonja. Valahányszor egy szem szép piros epret a kezünkbe veszünk, emlékezzünk azokra, akik megdolgoztak érte. De emlékezzünk arra is, hogy mi magunk is arra hivattunk, teremjünk sok gyümölcsöt, és ezért mindig tegyük fel magunknak a kérdést, amikor szép, ízes gyümölcsöt látunk, vajon ilyen boldogító lény vagyok-e én mások számára, a mosolyommal, a barátságosságommal, a segítőkészségemmel és igen, az áldozatosságommal, ha kell – mint amilyen örömöt egy szem szép és ízes gyümölcs jelent az embernek.

Megváltó Jézusunk keresztje nem csak a halál helye, hanem az üdvösség helye is:
” Áll a Krisztus szent keresztje, elmúlás és rom felett, Krisztusban beteljesedve, látom üdvösségemet!” (230:1)

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Áldunk téged, hogy elküldted a világnak a testté lett igét, Egyszülöttedet, azt, aki valóban páratlan és senki más hozzá nem fogható. Köszönjük Jézusunk végtelen szeretetét és irgalmát, amely mindenre elégséges. Áldunk téged, hogy most is az ő igazságával és áldozatával foglalkozhattunk, amely megtisztít és új úton indít el minket. Segíts arra, hogy ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk az ő beszédének. Imádkozunk a mai napon a határainkon túlra rekedt nemzetrészekért, az ott élő magyar testvéreinkért, az ő boldogulásukért, vigasztalásukért és előmenetelükért. Imádkozunk a köztünk lévő gyászolókért, akik ezen a héten búcsúztak el szerettüktől. Megköszönjük neked a mai napon a tanárokat és a tanítókat, akik a jövő nemzedék javán munkálkodnak. Segítsd őket nehéz és szép szolgálatukban, adjál nekik Szentlelkeddel erőt, szeretetet és józanságot. Imádkozunk az anyaszentegyházért, gyülekezetünkért, szaporítsál minket az üdvözülőkkel. Légy velünk a most következő hét napjain és segíts minket abban, hogy sok gyümölcsöt teremhessünk egymásnak javára, te neked pedig dicsőségedre. Krisztus nevében hallgass meg minket.

Ámen