Aki gondoskodik az élet szépségéről

Igehirdetés 2007. január 7.

Aki gondoskodik az élet szépségéről

 

Lekció: Mát 3,8-17
Textus: Mát 3,17

„És íme, egy égi hang ezt mondta: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm.”

 

Imádkozzunk!

Mennyi Édesatyánk, te mindnyájunkat egyenlőképpen szeretsz, és ennek ezer jelét adtad már. Őrizted életünket és lehetőségre lehetőséget halmoztál, ránk pazarolva kincseidet. Tudjuk, hogy a páratlanban, az Egyszülöttben gyönyörködtél legjobban, akihez nincs és nem is volt soha senki fogható, megváltó Jézusunkban. Köszönjük Urunk, hogy elfogadtad az ő tiszta és szent áldozatát. Ő valóban méltó lehetett arra, hogy elvegye a világ bűneit, s legyen új élet és új kezdet, hogy el ne vesszen, aki hisz benned, hanem örök élete legyen. Erre a jóságodra hivatkozunk, s azt kérjük, ma is hadd részesüljünk a megváltó szeretet tisztító erejében. Fogadj minket magadhoz, nyisd meg a szívünket és munkálkodj bennünk, örök jóság, megújító kegyelem! Ámen.

 

Igehirdetés

A karácsonyi ünnepek után, az év első vasárnapjain gyakorta választjuk felolvasott igének a Jézus megkereszteléséről szóló bibliai híradást, mert hiszen az evangéliumok is mind könyvük elején tesznek említést erről az eseményről. A középkori egyház is január elejére tette az erről való megemlékezést, de a reformáció egyházai már nem sorolták ezt az üdvtörténeti alkalmak közé, mert akkor ünnepelnünk kellene a körülmetélését, a tizenkét éves korában való templomi megtalálását, az első igehirdetését, a megdicsőülés hegyén elváltozását, a tanítványok kiválasztását, a különböző gyógyításait, Lázár feltámasztását,  és még sok mindent, de  a folyamatos ünneplés közben elterelődne a figyelmünk arról, amit igazán ünnepelnünk kell – hogy ő Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.

Ha nem is üdvtörténeti ünnep egyházunk rendje szerint a Jézus keresztelkedése, azért helyénvaló elgondolkodnunk és tanulnunk belőle; helyénvaló engedni, hogy közel jöjjön hozzánk ez a történet és megítéljen és összekapcsoljon bennünket az éggel. Minden evangéliumi mondat erre való, de ez a történet különösen is gazdag lelki üzenetekben. És mivel a napokban egy magyar gondolkodó gyönyörű mondatára leltem, amiben sok minden összefoglalódik számomra a lényegek lényegéből, engedjék meg a testvérek, hogy most ennek a mondatnak a nagyító-üvegén át lássam és próbáljam láttatni is mai történetünket.

A mondat egy olyan tanulmányból való, ami az élet megszentelődésével, ezzel a mélységes nagy titokkal foglalkozik, és azt taglalja, hogy az embernek az élet megszentelődéséhez bizonyos dolgokról tudnia kell lemondani. Nem lehet hagyni az életet, hogy magától tenyésszen, ahogyan csak akar, teljesen szabadon, mint ahogyan a gyümölcs és a szőlő is elvadul, ha nem gondozzák, nem táplálják és ugyanakkor nem metszik is őket. Az élet gondozásának egyik fontos és megkerülhetetlen formája az önmegtagadás, vagy idegen szóval aszkézis, és erről a dologról mondja ez a tanulmány ebben a mondatában a következőket: Az aszkézis nem arra való, hogy az élet örömét elvegye, hanem arra, hogy átemelje abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.

Jézus megkeresztelkedésének első figyelemre méltó vonása ugyanis az, hogy ő ezt értünk tette. Szeretetből, áldozatból, önmaga megalázásával keresztelkedett meg, neki nem volt erre szüksége, ő ezzel nekünk akart adni valami fontosat. Maga a Keresztelő is tiltakozott, amikor meglátta őt, és azt mondta, hogy hiszen nekem kellene általad megkeresztelkedni, és te jössz hozzám? De Jézus szelíden azt mondta: Engedj most, mert így kell nekünk minden igazságot betölteni. Titokzatos mondat, de tudjuk, hogy arra vonatkozott: a „minden igazság betöltésének” igyekezete, hogy Jézus maga teljesen és maradéktalanul kívánja teljesíteni Isten akaratát, és ez az Istennek való önalávetés ábrázolódik ki a megkeresztelkedésében, hogy amikor majd tanítványainak parancsot ad erre, hogy kereszteljenek meg minden népeket, és ilyen módon ezreket és ezreket segítsenek majd a keresztség jelképével a megtisztulás csodájának közelébe, ott ne valami olyasmi történjen, az emberek megkeresztelésekor, amiből éppen ő maga kivonta magát.

Nem vonja ki magát, előttünk megy ezen az úton, éspedig önmagát nagyon is megalázva, mert hiszen neki, hallottuk Jánostól is, nem volt szüksége erre. De ő megalázza és megtagadja magát, ha úgy tetszik, aszkézist gyakorol, de nem azért, hogy az élet örömét elvegye, hogy az előbbi mondatunkat újra elmondjuk, hanem azért, hogy az életet egy olyan körbe emelje át, ahol az életnél nagyobb hatalom fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.

Valamilyen mértékű önmegtagadás és aszkézis nélkül egyszerűen nem lehet az életet ebbe a körbe átemelni. Hiszen nem aszkézis és önmegtagadás-e, hogy lehetőleg ne legyen csak egy nap is, amikor nem olvassuk a Bibliát, Isten igéjét? Nem aszkézis-e, hogy reggel, amikor még alig bújtunk ki az ágyból, időt teremtsünk magunknak arra, hogy ne üres szívvel fogjunk neki a napnak? Vagy amikor már éppen átlendültünk a hajnali álmosságon, és beindult a gépezet, már rohannánk, ahogyan szoktunk, lendületben vagyunk, jól esne intézkedni és tevékenykedni, vajon nem önmegtagadás-e ilyenkor leállni pár csendes percre és azt mondani, hogy nem akarok addig embert látni, amíg meg nem álltam az örök szeretet előtt?

Jézus értünk tette, hogy megkeresztelkedett, mert meg akart erősíteni minket abban, hogy nekünk is megéri az aszkézis, megéri az önmegtagadás, mert anélkül nem lehet az életet átemelni abba a körbe, ahol az életnél hatalmasabb erő a maga fensőbb tudásával gondoskodni tud már az élet szépségéről. Az önmegtagadás első fokon annyi, hogy kilép az ember a köznapiságából, második fokon már komolyabb ennél, mert annyi, hogy halálba adja az Isten-telen, Isten nélkül énjét, az ó-emberét, harmadik fokon, vagyis végső soron pedig nem kevesebbről van szó, mint belépnünk abba a körbe, amiről azt mondhatjuk, hogy Isten közelébe léptünk be.

Vajon nem aszkézis-e visszaszívni egy félig már majdnem kimondott szitkozódást, amikor az autó-közlekedésben valaki nyilvánvaló agresszivitással vagy felelőtlenséggel bevág elénk és veszélybe hoz minket? Igen, kilépni a köznapiságból. És nem aszkézis és önmegtagadás-e, amikor nem mondunk ki egy másik emberről egy ítéletet, amikor nem tud védekezni, mert nincs is ott? És nem aszkézis és önmegtagadás-e, amikor valaki elápolja öreg szüleit és ott van személyesen minden nap az ágy mellett és teszi azt, amit emberileg tehet egy idős emberért, akitől az életet is kapta? Ez bizony már csak a saját énünk megtagadásával megy néhanap.
De ezek a helytállások és ezek az önmegtagadások, ki-ki tudja, neki személyesen éppen miben is kellene helytállni – mind olyan alapvető lépések, amik nélkül egyáltalán nem lehet az életet „átemelni” abba a körbe, ahol az életnél hatalmasabb erő aztán a maga fensőbb tudásával az élet szépségéről gondoskodni tud.

Nézzük tovább a történetet. Jézus megkeresztelkedik és a Szentlélek, mint ahogyan a galamb leszáll, úgy száll le rá. Sokan félreértették ezt, még festők is, és megfestették, hogy leszállt reá egy galamb. Pedig a Biblia nem azt mondja, hogy egy galamb szállt le rá, hanem azt, hogy a Szentlélek úgy szállt le rá, ahogyan a galamb szokott leszállni. Erről először a szelídség jut eszünkbe, az a szép, finom, ereszkedő mozdulat, ahogyan a galamb valóban le szokott szállni, de ha már arra gondolunk, hogy a postagalambok például hogyan „szállnak le” a maguk több száz kilométerre lévő célpontjára, szinte őrületes erőbedobással, fáradhatatlan céltudatossággal, hogy a gazdáik, ha nagyobb távolságról van szó, inkább délután indítják őket, hogy a besötétedés és az este miatt leszálljanak és pihenjenek is, különben halálra repülnék magukat – hát ez is benne van abban, hogy miként is szállt le a Szentlélek Jézusra! Azt mondhatjuk, hogy halálos pontossággal, minden lehetséges erő teljes bedobásával.

Igen, Isten nem véletlenül és nem esetlegesen választotta ki magának Jézust sem. A Szentlélek úgy talált őrá is, ahogyan a galamb ezer kilométerről is teljesen pontosan hazatalál. Isten Lelke így keres minket is és ilyen pontosan meg is talál. Hányszor halljuk, hogy valaki azt mondja, ugyan, honnan tudta ma az igehirdető, hogy mi is a gondom, mi foglalkoztat éppen ma engem. Nem az igehirdető tudja, hanem Isten Szentlelke tudja, és szentül meg vagyok győződve arról is, hogy egyetlen ember sincs ma véletlenül vagy találomra itt ebben a templomban, mert a Lélek nagyon pontosan tudja, mit is akar velünk.

Az életnél hatalmasabb erő ugyanis valóban „fensőbb tudással” rendelkezik. Mi nem tudjuk, miért kaptuk pont azt a gyermekkort, amit kaptunk, de ő tudja. Mi nem tudjuk, egyik vagy másik életpróba miért szakadt ránk, de ő tudja. Neki fensőbb tudása van arról, miként lehet a természetünk különleges, talán eltúlzott vonásaiból mégis valami jót kihozni, ami nekünk magunktól szinte soha nem megy. De arról is fensőbb tudása van, hogy a hiányosságainkat miként lehet helyreigazítani, miben és hogyan lehetne növekednünk, mi az, amit eddig képtelenek voltunk megérteni vagy elfogadni, de ő el tudja küldeni hozzánk az ő Lelkét és az majd valóban mindenre megtanít minket, amit magunktól nem tudunk. Ő így gondoskodik rólunk fensőbb tudásával.

Végül még egy nagyszerű mozzanat ebben a történetben. Jézus fölött egy égi hang azt mondja – “Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”  Nem saját maga nevezi ki tehát magát megváltónak, mint vallásos megszállottak tették akkoriban, azokban a túlfűtött időkben – úgyhogy nem egy közülük le is ugrott a templom ormáról, mert annyira Messiásnak, felkentnek képzelte magát. Jézusnak az égi hang mondja meg, hogy ő kicsoda: Isten szeretett Fia vagy. Tudjuk, hogy ő ezt a fiúságot értünk való áldozatra használta fel, nem dicsőségre és nem hatalomra. Az ő fiúsága abból állott, hogy úgy szerette az embereket, mint soha senki más még azelőtt vagy azóta és odaadta a maga szent és tiszta életét áldozatul érettünk. Ezért ebből a fiúságból mi ma is meríthetünk, mert ez ránk is vonatkozik. Ez olyan tökéletes és teljes fiúság, akkora túlcsorduló szeretet, hogy még nekünk is jut belőle. Egyszerűen ráköthetjük az életünket erre a hatalmas szeretet-forrásra. És mihelyt meglesz ez az összeköttetés, ami imádságban egyetlen szempillantás dolga, akkor az ember elkezd olyasmire is képes lenni, amire addig nem volt képes, mert az életnél fensőbb hatalom ebben a körben nem csak tud, de akar is gondoskodni az élet szépségéről.

Autós emberek tudják, hogy amikor téli hidegben váratlanul kimerül az akkumulátor, akkor mi is az a bikázás. Kell hozzá egy másik autó, aminek normálisan feltöltött akkumulátora van, és annak az áramforrását megfelelő vezetékkel hozzákötik a bajbajutott autóéhoz, adnak egy komolyabb áramütést, ezt hívják bikázásnak. Ha nincs nagyobb baj, akkor ez segíteni szokott, és beindítható az autó. Nagyon sok út mellett veszteglő autót látok lelki értelemben. Emberek nem tudnak megbocsátani, nem tudnak örülni az életnek, nem tudnak erőt venni a lelkükben felgyülemlett dühön és sokszor erőtlenebbnek bizonyulnak a saját bűneiknél. Ilyenkor van szükségünk egy igazán Istentől való impulzusra, a Lélek szikrájának átütésére. Ez volt a Jézusnak szóló ige, te az én szeretett Fiam vagy, akiben gyönyörködöm. Jézus meghallotta, vajon meghalljuk-e mi is? Mert nekünk is ezt mondja Isten. Szeretett Fiamért, akiben gyönyörködtem, aki valóban betöltött minden igazságot, valóban engedelmes volt halálig, ti is szeretett gyermekeim vagytok.

Ez a mondat, hogy gyönyörködöm benne, nem csak azt jelenti, hogy tetszésemet lelem benne, hanem azt is, hogy jót gondolok felőle. Jézusról is jót gondolt az Atya, mert hiszen kihozta a halálból, és rólunk is jót gondol, ha még nem is volnánk méltók arra, hogy bennünk is olyan maradéktalanul gyönyörködjön, mint őbenne. De az Atya már szeretett gyermekeként tekint ránk és jót gondol felőlünk így is. Látja azt, hogy milyenek is lehetnénk, ezért – és csak ezért – egyszer majd valóban olyanok is leszünk. Mert ő már látja bennünk azt, aminek a mi szemeink előtt, de talán még a hitünkben is, egyelőre még talán nyoma sincs. Látja bennünk a szelíd és megbékélt embereket. Látja bennünk az igazságot, amit kiharcolunk magunknak, hogy aszerint éljünk. Látja bennünk a helytállást, látja bennünk az élet örömét, sőt, látja bennünk magát az üdvösséget is. Ő így gondoskodik az élet szépségéről.

Ezért hát ne féljünk az önmegtagadástól, ha az csak annyi is, hogy pár percre valóban kiszakítjuk magunkat az ige számára, mert gazdagon meg fogja tölteni a lelkünket ezekben a percekben. Ne akarjunk azonban a magunk erejéből önmagunk megváltói lenni, mint aki a saját üstökénél fogva akarta kihúzni magát a mocsárból – mert ez nem szokott sikerülni. Egyszerűen helyezzük magunkat abba a körbe, ahogyan Jézus is tette megkeresztelkedésével, vagyis Isten Lelkének főhatalmába – ahol az életnél nagyobb hatalom, maga ez az örök Lélek, azaz Isten, fensőbb tudásával az élet szépségéről majd a mi számunkra is gondoskodni tud! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked Jézust, a világ Megváltóját, akiben életet hoztál a halottaknak, megtisztulást a bűnösöknek és reménységet az elesetteknek. Mindnyájan, mint tékozló fiak térünk hozzád, nincs köztünk senki, aki méltó lenne szeretetedre. De tudjuk és érezzük, hogy nem hagytál el minket, hanem a kereszt titkában részelteted mindazokat, akik alázatos szívvel keresnek téged. Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz rajtunk is és emeld át a mi életünket is az Atya közelségébe. Urunk, a te nagy jóságod mindenre elég, hódolunk előtted és magasztalunk téged. Töltsd meg mindennapjainkat is a magasztalás örömével, mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme és nemzedékről-nemzedékre való az ő hűsége. Vigasztald meg gyászoló testvéreinket, adj nekik lelki megbékélést a gyászban. Gyógyítsad betegeinket, erősítsed az erőtleneket és vezess mindnyájunkat Szentlelkeddel az élet szépségének útjain! Ámen.