Igehirdetés 2007. június 3.

Aki nagyobb az angyaloknál

Lekció: Csel 4,23-31

Textus: Zsolt 2,7

„Törvényül hirdetem: Az Úr mondta nékem: Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged.”

Imádkozzunk!

Istenünk, megfoghatatlanul szép és gazdag a világ, amelyet alkottál és ahol nekünk, embereknek is helyet készítettél. Köszönjük életünket, egészségünket, napi feladatainkat és embertársainkat, akikkel szeretetben élhetünk. Légy áldott a hit hőseiért, akik engedelmesek voltak igéd iránt és akik helytállása ma is irányt mutat számunkra. Köszönjük Megváltó Jézusunk hűségét, hogy ő önmaga odaadásáig megmaradt az istengyermekségben és olyan áldozatot hozott, amiből minden nép fia részesülhet örök időkre és teljes üdvösségre. Taníts az ő követésében élni, nyisd meg szívünket és értelmünket. Töltsd ki ránk Szentlelkedet, hogy ne mi szóljunk immár, hanem Atyánk Lelke szólhasson belőlünk. Így tedd áldottá és megszenteltté ezt az órát mindnyájunk épülésére! Ámen.

 

Igehirdetés

A pünkösd utáni vasárnapot Szentháromság-vasárnapnak nevezi az egyházi hagyomány, mert ezzel a nappal válik teljessé az üdvtörténet. Akire vártak a próféták, az megszületett, itt volt köztünk, értünk szenvedett, meghalt és feltámadott, hogy nekünk ne kelljen elkárhoznunk. Isten pedig magához vette őt, és mint Fiát a jobbjára ültette.

Erre a napra együtt van tehát minden, amit üdvözítő akaratából nekünk el akart mondani Isten magáról és az életről: ennek lényege pedig éppen maga a Szentháromság. Az, hogy Isten, az örök valóság Atya is, Fiú is és Szentlélek is – s ez a három egy, az egy pedig három.

Gyerekeknek hittanórán úgy szoktuk elmagyarázni e titkot, hogy Isten egy is meg három is, hogy a víz például néha folyadék a pohárban, télen hópehely vagy jégdarab, megint máskor pedig pára és felhő, amiből villámok cikáznak – de bármennyire eltérnek ezek egymástól megjelenésükben, mégis ugyanazon valóságról van szó bennük: az éltető vízről. Egy másik képpel élve: édesapa a munkahelyén dolgos kolléga, talán éppen főnök, aki irányítja a munkatársait, amikor viszont a család legkisebbjét odahaza a hátára veszi, hogy az rajta lovagoljon – akkor játszótárs. De mégis egy és ugyanarról a valakiről, édesapáról van szó!

A Szentírás úgy mutatja be nekünk Istent, mint aki Atya is, Fiú is és Szentlélek is – és ne gondoljuk, hogy ez valami teológiai fejtegetés csupán, mert emberi életünk legfontosabb igazságai vannak benne számunkra megfogalmazva.

Isten mindenek előtt Atya, vagyis teremtő szeretet. Ez a kiindulás, mert hiszen semmiből nem lesz semmi. Aki a nemlétből előhívta a létezőt, azt hívjuk teremtő Istennek, vagyis Atyának. Ő olyan csodálatos és számunkra kifürkészhetetlen létező, hogy a különböző vallások és filozófiák szeretnek róla csupa negatívumokban beszélni. Azt mondják róla, hogy nem látható, értelemmel fel nem fogható, a helye meg nem határozható, nem térben és időben létező,  és így tovább.

A minap olvastam egy keleti vallást népszerűsítő írást, amely a hindu metafizika őslétezőjéről akarta bebizonyítani, hogy minden lehetséges istenségnél magasabb rendű isten, aki túl van létezésen és nem-létezésen, és így sem nem létező, sem nem nem-létező. Tetszetősek ezek a spekulatív fejtegetések, ám az a baj velük, hogy amikor valami nagyon nagyot akarnak mondani, negatívumot negatívumra kell halmozniuk, mint az előbbi meghatározásban is hallottuk – mi pedig úgy érezzük, hogy Istenről igazában csak pozitívumokban szabad beszélni.

Felnézünk a szép nyári napra, amely kinyitja a virágokat és érleli a gyümölcsöket – és hálát adunk az örök atyai szeretetért, amiből egy pár sugár nekünk is jut. Lenézünk a földre, a fűszálak közt meglátjuk a hangyát, és szorgalmat tanulunk tőle, ha lankadnának éppen az erőink és az igyekezeteink, mert minden élőlény, még a parányi hangya is tőle kapta életét és a maga rövid földi útja arra való, hogy valamit visszatükrözzön létezésével az Atya örök, teremtő jóságából!

Az Atyát tehát észrevehetjük keze munkája nyomán mindenhol a világban, és valóban vak az, aki a létező dolgok csodáit látva nem sejti meg az örök, teremtő szeretetet. Az apostolokról, Péterről és Jánosról azt olvastuk tegnap, hogy a nagytanács előtt állva azt mondták: “Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mintsem embereknek.” (Csel 5,29) Ezt ők annyira komolyan is gondolták, hogy minden bizonnyal életükkel is megpecsételték a hitüket – az egyházi hagyomány mint mártírokra emlékezik személyükben.  Mert aki egyszer Istent megismeri, az örök Atyát, az nem mondhat mást, mint hogy Istennek kell inkább engedelmeskedni, mintsem embereknek…!

Szentháromság vasárnapján ezért gondolkodjunk most el ezen: vajon tényleg neki engedelmeskedünk-e leginkább, vagy pedig valami másnak, valaki másnak? Talán a saját vágyainknak, talán a megszokásnak, talán a szép látszatoknak – minek engedelmeskedünk inkább, mintsem Istennek? Mert bizony, megesik még hívő emberekkel is, hogy elméletben Istené ugyan a fő hely, az első hely, ám a valóságban fontosabb minden, mint az, hogy legyen ige a szívünkben, hogy olvassuk a Bibliát és az ige utat mutathasson nekünk. Elméletben ő a mi Teremtőnk, és ő készít örök otthont a halálunk utánra is saját magánál – mégis úgy félünk a haláltól, mintha Isten egyáltalán nem is lenne. Elméletben tudjuk, hogy “Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten is őbenne”-  de a valóságban mégis bosszút állunk sérelmeinkért és elfordulunk azoktól, akik vétettek ellenünk.

Hát ezért fontos, hogy Szentháromság vasárnapján jól meghalljuk: Istennek kell inkább engedelmeskedni, mintsem bárki másnak. Ő az Atya, ő az örök teremtő szeretet, minden létező élőlény és élettelen dolog forrása – és mi áldjuk ma ezt a szent nevet s örömmel mondjuk a Jézustól tanult imával: “Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…!”

De Isten magát Fiúként is kijelentette, nem csak mint Atyát – és ezzel az emberi élet olyan színtérnek bizonyult, amely alkalmas arra, hogy abban az örök szeretet teljes nagyszerűségében megjelenjen és kibontakozzon! A Fiú az Atyától származik, tőle jön, de mégsem azonos vele mindenestől. A Fiúval valami más veszi kezdetét, egy immár emberi életszinten megjelenő megnyilatkozás, isteni kijelentés: ami azt is jelenti, hogy az asszonytól születettek létezése, a mi emberi életünk ezek szerint a legmagasabb méltóság megnyilatkozására is alkalmas színtér!

„Én Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!” – ezt a csodálatos mondatot a Zsidókhoz írt levél szerzője találta fel a Szentírásban, a 2. Zsoltárban, s arra a következtetésre jutott ennek alapján, hogy akkor tehát Jézus még az angyaloknál is magasabb rendű – hiszen kinek mondott Isten az angyalok közül valaha is bármelyiknek ilyesmit, hogy “Te az én fiam vagy”? A megdöbbentő mondat pedig, hogy „ma nemzettelek téged” mi mást jelent, mint hogy a Fiú minden ajándéka, képessége, lehetősége az Atyától van, egészen tőle származik és egyedül őrá vezethető vissza. A Fiú mégis önálló, saját külön létezése van: szabadok a döntései, rajta múlik, hogy mivel tölti be a neki adott lehetőségeket.

Jézus úgy élt ezzel a szabadsággal, hogy halálából, ami az emberiség legszégyenteljesebb kivégzése volt, mégiscsak az egész embervilág üdvössége származott. Ez az istenfiúság lényege. Úgy figyelni az Atyára, úgy élni az emberlét adta lehetőségek gazdagságával, hogy még a legrosszabb dologból is a legüdvösségesebb megoldás jöhessen ki. Megvan-e ez a hitünk egyáltalán, hogy magunk is figyelhetünk olyan gyermeki bizodalommal az Atyára, mint Jézus tette? Megvan-e a szándékunk erre a figyelésre? Vágyunk-e jobban és pontosabban érteni, mit is akar velünk Isten, az Atya? Kívánunk-e a fiúság útján járni, hogy a mi életünkben is jó jöjjön ki a rosszból? Mert ha igen, akkor meg fogjuk kapni hozzá a segítséget a maga idejében, hogy ez a hitünk valóra is váljon.

“Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged” – ez azt jelenti, hogy semmi nincs a Fiú életében, ami nem az Atyától származna. Bár más lény, mint az Atya, nem azonos ővele, hiszen itt él a földön, küzd és harcol, mint az emberek szoktak, ám egységben van az Atyával. “Én és az Atya egy vagyunk” (Ján 10,30) – így kell ezt az igét értenünk! Rá vagyok hangolódva, s engedem, hogy az ő gondolatai, amelyek annyival magasabbak az enyémnél, mint az ég a földnél, mégiscsak az én gondolataim is lehessenek! Tervei, szándékai átjárhassák a gondolataimat: az én terveimmé és szándékaimmá lehessenek!

Aki így jár, az nagyszerű lelki emelkedést él meg az útján. Nem túlzás, hogy az angyaloknál is nagyobb a Fiú, mert azok közül egynek sem mondta Isten, az Atya, hogy az én fiam vagy, ma nemzettelek téged. Isten “fiának” lenni a legnagyobb méltóság, és ha a teremtés kapcsán mind azok volnánk is, de hitünkben, lélek szerint tudjuk, hogy Jézus volt az egyetlen igazi fiú, az Egyszülött, a Páratlan – mi pedig őérte mintegy “fogadott fiai” vagyunk Istennek.

Van Szentendre határában valahol egy szép domboldali csúcs, ahonnan az egész városunk jól látszik, körben a hegyekkel, a Dunával és még azon túl is messze sok minden. Ezen a helyen valamikor, a filoxéra előtt még szőlők voltak, amik kipusztultak, de egyetlen tőke valahogy megmaradt, és még ma is él. Figyelem a sorsát ennek a szőlőtőnek. A kirándulók között akad, aki felkarózza, másik megmetszi, a harmadik megkötözi és lekacsolja. De az is megtörténik vele, hogy mások meg ellopják a karót mellőle és hazaviszik tüzifának. Ember az is, aki segít rajta – és ember az is, aki árt neki. Valahogy így igaz az, hogy mindnyájan “Isten gyermekei” vagyunk, mi emberek: de nem mindegy azért, hogy miként vagyunk azok! Jézusra azért figyelünk, mert az ő fiúsága egészen páratlan volt, ő valóban egyetlen és Egyszülött módon volt Istennek engedelmes.

Merítsünk erőt az ő fiúságából, hiszen értünk tette, amit tett! Azért jött, hogy éljünk, mi emberek, ne csak magunknak, hanem egymásért is. Milyen jó megújulnunk ebben. Milyen más az élet ott, ahol ezt tudják és örülnek neki. Legyünk mi is igazábban Isten gyermekei, mint eddig voltunk! Figyeljünk mi is az Atyára úgy, ahogy Jézus tette. És akkor minket is kihoz majd az Atya a halálból az örök életre, miként ővele – megtette!

De Isten nem csak Atya és nem csak Fiú, hanem – Szentlélek is. A tanítványok mind örömmel fogadták Pétert és Jánost, ezt olvastuk, amikor azok hazajöttek a nagytanács elől megfenyegetve, hogy ne merjenek többé a Jézus nevében szólni. De együtt imádkoztak Istenhez, hogy mutassa meg hatalmát rajtuk, és akkor eljött hozzájuk a Szentlélek és – bátran kezdték el szólni Isten beszédét az emberek előtt!

Ez a Szentlélek műve bennünk: már nem magunkról beszélünk, nem a saját mondanivalónkat hangoztatjuk, hanem – Isten beszédét szóljuk. Micsoda változás ez az ember életében! És milyen sóvárogva várják emberek az útmutatást, a vigasztalást és az erőt, ami Isten beszédében rejlik! Lelki kenyérré válik a szó, ha eljön hozzánk a Lélek és felülírja a mi szokásos mondandóinkat. “Nem ti szóltok immár, hanem a ti Atyátok Lelke szól belőletek” – olvassuk egy másik helyen a Szentírásban. Lehetséges ez? Igen, ahol fiúi engedelmesség van, ahol valaki egészen az Atyára figyel, ott ez már valóság. Eljön a Szentlélek és – ő szól belőlünk!

Vagyunk-e ennyire engedelmesek, hogy Isten megteheti ezt a csodát velünk? Mert megtette az első keresztyénekkel, aztán még sok-sok évszázadon át annyi hitvallóval, de megteheti ma is bármelyikünkkel. Csak vigyük oda hozzá üres szívünket, csak adjuk neki az erőtlen lényünket, szenteljük neki az áhítatos reggeli vagy esti perceket, amikor csupán vele beszélgetünk, az ő igéjét olvassuk és hallgatjuk lelkiképpen, mit mond nekünk – és ő megáldja ezeket a pillanatokat. Ad nekünk új hitet, új mondanivalót, felemel és megvigasztal. Mert ez az ő műve mivelünk: az Atya, Fiú és Szentlélek Isten műve, nem kevesebb. Ő maradjon velünk most, és kivált meghatározó pillanatokban, hogy égi erejével járhasson át minket életünk minden kétes idejében! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Örök Isten, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy szereteted, hogy kijelentetted számunkra, ami csak üdvösségünkhöz szükséges. Feltártad a titkot, ki vagy te öröktől fogva és ki vagy nekünk, embereknek. Légy áldott szent atyai élet-akaratodért és gondoskodásodért, amivel megtartod az életet. Nem hagyod elveszni a bűnöst sem, hanem felkínálsz megtérést és menekvést. Dicsőítünk, Szentlélek Isten, aki az Atyával és a Fiúval egy vagy és szentül származol mindkettőtől. Adj erőt, vigaszt életünk mélységében, a félelmek idején. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akik elhozták közénk fájdalmukat, légy az ő vigasztalásuk, Szentlélek Isten. Imádkozunk egy idős asszony testvérünkért, aki hazafelé készül, tedd könnyűvé szenvedéseit. Imádkozunk e napon a tanítókért és a pedagógusokért, köztük a Református Gimnáziumunkban szolgálókért. Erősítsd őket hitükben, hogy munkájuk nem hiábavaló az Úrban. Segíts mindnyájunkat a ránk bízott feladatokban a most következő hét napjain, Atya, Fiú, Szentlélek Isten, akié vagyunk, és akié örökre maradunk is! Nemesítsd és emeld mivoltunkat, egészen mennyei a színről-színre látás dicsőségéig – ezt kérjük tőled imádságunkban! Ámen.