Aki nem volt többé szomorú

Igehirdetés 2000. szeptember 17.

Aki nem volt többé szomorú

 

Lekció: 1Sám 1,9-20
Textus: 1Sám 1,17

“Menj el békességgel, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle! “

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Nálad valóban nincs lehetetlen, de te jól tudod, mire van szükségünk nekünk, embereknek, és mikor. Bocsásd meg türelmetlenségünket, amivel minduntalan kifejezzük elégedetlenségünket életünk dolgai felől, holott annyi ajándékot kapunk tőled naponként, hogy elsorolni sem tudjuk. Szeretnénk türelmet és alázatot kérni ahhoz, hogy meg ne rendüljön a hűséges imádság szívünkben, amíg meg nem értjük, mi az, amit kérnünk kell tőled, és mi az, amit valóban a te nevedben kérhetünk. Vezess el miket erre Szentlelked erejével, amellyel segítségére vagy erőtlenségünknek, és magad taníts minket imádkozni! Legyen áldó szereteted istentiszteletünkkel, hadd értsük az igédet, hadd adjon világosságot életünk útjára! Jöjj közénk, Szentlélek Isten és áldd meg közösségünket veled és egymással! Ámen.

 

Igehirdetés

Amikor ma folytatjuk Sámuel születése történetének értelmezését, megállít, hogy Isten megrendítő módon a kivetettek és megalázottak oldalán áll. Miután “sokszor és sokféleképpen szólt már hajdan az atyáknak a próféták által” (Zsid 1,1) – Jézus Krisztusban is így jelentette ki magát. Benne a bűnösök barátja és betegek gyógyítója jött közel gyermekeihez. Megváltónknak szemére vetették, miért telepedik egy asztalhoz vámszedőkkel, parázna asszonyokkal, akikkel mások semmi pénzért le nem ültek volna: megtévedt, foltos életű emberekkel. Jézus azonban nem azért jött, hogy elveszítsen, hanem “hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Luk 19,10) Isten az ő személyében a kivetettekhez és a tönkrement életűekhez jut közel. Magában az üdvtörténetben is azt látjuk, amikor Isten kiválaszt magának egy népet, nem a leghatalmasabbat és legigazabbat választja ki, hanem egyet a legkisebbek, és leggyarlóbbak közül. Megmutatja, hogy el tudja juttatni ismeretét a legtávolabbiakhoz is egy olyan nép által, melyet nem azért választott ki, mert többek vagy jobbak lennének, hanem mert szeretetét éppen bennük akarja megmutatni. (5Móz 7,7-8)
Ugyanezt látjuk mostani történetünkben. Az egyik oldalon állnak a sikeresek, erősek, a befutottak, akiknek úgymond rendben van az élete. Peninna a két asszony közül az egyik, akinek vannak gyermekei, és az antik időkben ez az asszonyi tisztességnek a jele volt, Annával szemben nyeregben van. Ingerelte is feleségtársát, mert annak nem voltak gyermekei. De ott van Elkána, a férj is, aki anyagi körülményeinél fogva megengedheti magának, hogy két asszonyt tartson, s ott látjuk Éli főpapot is, aki népe elöljárója. Nekik az élet nem hiányos és üres, mint Annának. Anna sír, mert megvetett; őt lehet csúfolni, rajta a gyanú foltja van, ő maga is értéktelennek érzi életét.
A történetből azonban az derül ki, hogy az Örökkévaló nem a sikeresek, nyeregben lévők pártján áll, hanem azoknak, akik sírva imádkoznak. Akinek élete alig-alig ér valamit. Isten Anna oldalán áll, erről szól a történet. Ne feledkezzünk el erről, amikor úgy érezzük, életünk mélypontra jutott, és magunkra maradtunk. Amikor nem találjuk a kiutat, emberileg nincs segítség, amikor átcsapnak felettünk a hullámok, nincs elegendő erőnk, hitünk: emlékezzünk meg erről! Isten a kivetettek, a kicsinyek a megalázottak pártját fogja, ezért küldte szent Fiát. A kereszt alatt az egyik oldalon a magukat igazaknak gondolók álltak, akik hajtogatták fejüket s ezt mondták “ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, akkor majd hiszünk neked!”  A másik oldalon az egyetlen hűséges, aki igazán Isten gyermeke maradt az utolsó pillanatig. Őt szégyenfára adták, s nem csak kigúnyoltak és megköpdöstek, de meg is öltek. És három napon belül mégis kiderült, hogy Isten az ő oldalán áll.

 

Kihozta a halálból, nem engedte, hogy az ő szentjének teste rothadást lásson. (Zsolt 16,10  Csel 2,31) Ezredévvel ezelőtt már hitték Izrael fiai – a Zsoltárokban meg van írva! Ő amellett áll, aki imádságban így kiált: “Én Istenem, én Istenem, te is elhagytál engemet?!”  (Mát 27,46) Van-e nagyobb mélység, mikor valaki azt kell érezze, Isten is elhagyta őt! A kereszten, ami a szenvedések teljessége, aminél nyomorultabb helyzetbe már nem lehet kerülni, kétszeresen szólal meg az  “Én Istenen, én Istenem!” Ebben az imádságban közel jön az Úr s valóra válik, amit egy másik helyen ígér az ige: “Közeledjetek Istenhez, s közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,8)
A Zsoltárok panaszénekeiben hányszor találjuk, hogy az elején a keserűség, a nyomorúság, az elhagyatottság érzései kapnak hangot, ám van egy fordulópont: Mígnem bementem szentséges hajlékodba, s ott megértettem akaratodat.  (Zsolt 73,17) Lehet, hogy testiképpen ment el valaki Isten házáig, s az is lehet, hogy belül, a szívében ment oda Isten elé. S akkor minden megváltozott. Ezt látjuk Anna megvigasztalódásában is, mert megfoghatatlan módon előbb lel vigaszt, mintsem kérése teljesülne! Imája még nem hallgattatott meg, nincs sehol a fiúgyermek – mégis úgy megy el Isten házából, hogy nem sír többé!
Úgy kell ezt elképzelnünk, ahogy az emberek elmennek és a munkát, a mindennapok gondjait maguk mögött hagyva örvendeznek. Akkoriban ez nem elvilágiasodott formában zajlott, ahogy mi már nem is teremtettségnek, hanem csak természetnek nevezve a csodát, ami körülvesz bennünket – elzarándokolunk néha házainkból “Isten színe elé.” Ők elmentek a szentélyhez Silóba, s levágva az áldozati állatot elkészítették. Egy részét áldozatként elégették az oltáron, a másik részét saját maguk elfogyasztották, s adtak a szent helyen szolgáló papok használatára is. Anna azonban étlen-szomjan, sírva imádkozva marad ki ebből a család ünnepéből. S íme, egyszer csak arca megvigasztalódik, nem folynak már könnyei!
Mi történt? Két lépésben foglalhatjuk össze. Anna egész szívével odafordult Istenhez – ez nem magától értetődő dolog annak sem, aki már eljutott a templomig. Meglehet ugyanis, hogy szívünkben ott maradt a hiúság, a sérelem, vagy a önistenítés. Testünkkel itt vagyunk, de nem fordultunk oda mindenestől Istenhez. Nem adtuk neki az első, a középső helyet – még nem történt meg a trónfosztás, még mindig saját nagy énünk van a középen. Anna szívében ez történik: igazán Istenhez tér!
De van tovább, s ez a második mozzanat. Még meghökkentőbb. Aki idáig magának kereste a boldogságot, a többiek szemében szeretett volna valaki lenni, azon volt, hogy ne csúfolják, a világ ne vessen rá követ, akinek arca szomorú volt és folytak a könnyei: az abban a pillanatban, hogy ki tudja mondani, ne az enyém legyen a gyermek, nem magamnak kérem már, egész életére az Úrnak szentelem – amint imádsága már nem önmaga boldogságáért, hanem Isten dicsőségének szolgálatáért van, megvigasztalódik – és minden átalakul. Nem ugyanaz megy haza a szentélyből, mint aki odajött! Már le tud ülni övéi közé, eszik velük az áldozati húsból és megvigasztalódva tér haza, pedig külsőképpen még nem történt semmi. Minden ott van a világban, ahol volt – belül változott valami. Ezt szoktuk mondani “csak belül” – pedig minden igazán fontos ott történik az emberben! S ha ott nem történik, akkor lehet bármi a világban, akkor sem leljük meg az igazi vigasztalást – mert mindnyájan arra szorulunk, nem csak a megvetett gyermektelen asszony!  Belül győzött Anna, az imádságában, ennek révén alakult át élete s lett ő azzá, amivé lett. Tanuljuk el tőle ezt – hiszen nekünk írattak meg, amik megírattak!
Még egy különös üzenetet vehetünk, éspedig Éli főpapnak lényéből. A síró asszonnyal való találkozásában. Éli részegséget lát, ahol imádság van. A modern lélektan azt mondja, sokkal inkább rólunk szól, hogy mit látunk a világban, mintsem a világról. Azt szoktuk gondolni, ha kinyitjuk szemeinket, akkor aztán mindent jól látunk, de erről szó sincsen. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élet sokértelmű eseményeit mi magunk értelmezzük így vagy úgy. Éli a szentélyben leborulva lát valakit, akinek mozognak ajkai, és az első, ami eszébe jut, hogy biztosan részeg. Persze, hiszen az áldozat bemutatásával nem csak bőséges étkezés járt, ittak ott bort is. A köznapi életben is itták a sok a fertőzött víz miatt, de az ünnepi örömhöz mindenképpen hozzátartozott. Éli főpap tehát azt gondolja, az asszony sok bort ivott, azért nem hagyja oda a szentélyt.
A lélektan leleplez bennünket, azt mondja, hogy van egy működés, a kivetítés, idegen szóval projekció, aminek révén a bennünk lévő lelki tartalmakat látjuk viszont a világban. Minél sötétebb, rendezetlenebb a lelkünk, annál gonoszabbnak látjuk a világot magunk körül, annál inkább korholjuk, megvetjük, ítéljük, mert belőlünk vetül ki sok minden a világba. Van is egy vizsgálati módszer, amikor homályos foltokkal teli táblákat mutatnak az embernek, hogy megmondja, mit lát. Az egyik ezt látja, a másik pedig azt, annak megfelelően, mi van a lelkében. Mert ami a lelkünkben tanyázik, azt látjuk viszont a világban is. “Ki miben tudós, abban gyanús”, ahogy a közmondás tartja: a karrierista haragszik leginkább a törtetőre, akinek minden sikerült. A féltékenység mögött hányszor – ha nem is mindig – éppen az illető poligám tendenciái húzódnak meg. Neki vannak vágyai, amiket társára vetít ki, s  őt gyanúsítja, holott maga marasztalható el abban.

 

Aki mindenben szexuális motívumokat fedez föl, annak magának vannak elfojtott, helyére nem tett késztetései. A parázna lelkületű ember használ trágár kifejezéseket, mesél mosdatlan vicceket, mert a szívében ez van. És folytathatjuk a sort: amikor emberek pártoskodások révén, ami mögött nyilvánvaló egyéni érdek is meg szokott húzódni, gyakran egyszerűen keresnek másokat, akikre ezért, vagy azért haragudhatnak, és azt mondhatják “ha ők nem lennének, ha őket ki lehetne iktatni, ha ők nem állnának utunkba, akkor minden rendben lenne. És iszonyatos történelmi bűnök fakadtak már ebből. De hányszor húzódik meg ugyanez a családi perpatvarok és egyenetlenségek mögött is! Mindig a másik a hibás, mindig a túloldalon állók. Miért is? Mert a bennem élő sötétség és rendezetlenség, amit még nem vittem Isten színe elé, vetül ki. Meglehet, még Éli főpap is ezért látja úgy, hogy az imádkozó asszony éppenséggel részeg. Előítéleteink, mások megvetése és megítélése mögött hányszor húzódik meg ilyesmi!
Testvérek, van tükör, amiben megnézhetjük magunkat: e történet szépen megmutat minket magunknak. Ha valóban megvizsgáljuk, ezeket kaphatjuk, s vigyük is el magunkkal: Isten a kivetettek és a megvetettek pártját fogja. Micsoda vigasztalás és evangélium! Ő az imádságban jön közel övéihez, megmutatva ott számukra, hogy van másik út is. Nem csak az élet beteljesedése vigasztalhatja meg az embert, törölheti le a könnyeit: hanem az igazi Istenhez fordulás is! Kérjük, amit kérünk, de végre ne magunknak, hanem azért, hogy az ő fénye növekedhessen a világban. Ha adsz is fiúgyermeket – nem az enyém lesz az, hanem a tiéd! S Anna, amint tehette, odaadta a szent hely szolgálatára a kisgyermeket, s időről időre elmenve vitt eleséget és gyolcsruhácskát, mert az övé volt a gyermek – de még inkább az Úré. Tanuljuk meg ebből, hogy igenis levethetőek kivetítéseink, projekcióink. Emberi érlelődésünk legszebb jele, ha tetten érjük őket: mindegy, milyen az előjel, pozitív, vagy negatív – tündért vagy sárkányt látunk a világban. Ha végre tetten érjük, hogy mi magunk vetítettük ki, engedjük, hogy szembesítsen az Örökkévaló a valósággal, hogy kiderüljön, hogy is állnak a dolgok. Minden, ami a valósághoz közelebb visz, ha fájdalommal történik is, legyen áldott! Ezt énekeljük:

 

“Tisztogass bár bajjal olykor engemet,

Kegyelmeddel szenteld szenvedésemet!” (338. dics. 3. v.)

 

Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Istenünk! Légy áldott az ígéretért, hogy nem hagyod el embergyermekeidet, amikor minden jel azt mutatja, magunkra maradtunk, nincs kiút és nincs segítség. Köszönjük az imádság lehetőségét, hogy megcsöndesedhetünk, megújulhatunk belső emberünkben. Segíts abban, hogy igazán szívünk szerint keressünk téged! Taníts úgy imádkozni, hogy ne magunknak kérjünk már, hanem növekedhessen a te jelenléted és ismereted ebben a világban. Vezérelj vigasztaló, megújító szereteteddel. A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.