Aki tehát vallást tesz rólam

Igehirdetés 2001. január 28.

Lekció: Mát 10,24-33
Textus: Mát 10,32-33

“Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy segítségül hívhatjuk nevedet e mai napon. A gyülekezet közösségében dicsőíthetünk és áldhatunk, mert mindenkor tebenned bízunk. Segíts most, hogy tudjunk figyelni igédre és megértsük üzenetedet. Hisszük, hogy hatalmad szavával tartod fenn a mindenséget, s neked nem lehetetlen életünket sem újjáteremteni. Add áldásodat együttlétünkre, formálj és erősíts minket! Ámen.

Igehirdetés

Mai igénk Jézus tanítványait missziói szolgálatra kiküldő beszédéből való. Rájuk bízza az örömhírt, amit ő hozott a földre. Részesednek küldetésében, felruházza őket mennyei erővel és felkészíti őket a várható nehézségekre. Bátorítja mindnyájukat, álljanak helyt és tegyenek vallást róla. Ne féljenek az ellenséges erőktől, mert Isten védelme alatt állnak, számon tartja őket. Mellette tesznek vallást, amikor Jézusról vallanak. Háromszor is elhangzik olvasmányunkban: Ne féljetek!

A fejezet csúcspontja, mikor egyetlen szóban összefoglalja, amit a tanítványoknak tenni kell – ez a tanúskodás. “Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Azt is megmondja, mit ígér a vallástévőknek: kiáll mellettük. De megtagadja azokat, akik őt megtagadták – mert Istent tagadja, aki Jézust tagadja.

Ezzel súlyos dolgot mond. A döntés örök sorsunk felől kezünkben van: a végső ítéletben ő csak a mi döntésünket pecsételi meg. Senkire sem kényszeríti magát, a hozzá való személyes viszonyunk dönt üdvösségünkről. Ezért fontos, hogy hitvallókká legyünk; olyan tanítványaivá, akik nem szégyelljük a róla való vallástételt a világban. Erről szól ez az  igehirdetés.

A hit életünk legszemélyesebb elhatározása. Benső világunk, szívünk ügye. “Szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk” (Róm 10,10) – mondja Pál és így folytatja: “és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” Nem elég tehát szívünkben őrizni, mintegy elrejtve mások elől, hanem meg is kell vallani, amikor Isten elkészíti annak alkalmát. De miért akarja, hogy megvalljuk hitünket? Miért bátorít Jézus arra, hogy tegyünk vallást róla? Azért, mert így jut el az evangélium az emberekhez Isten üdvözítő szeretetéről. Miközben mondjuk azt az örömhírt, hogy Krisztus “meghalt bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért” (Róm 4,25) – hogy kimentsen minket az örök halálból – ő teremtő igévé teszi az emberi szót, hogy mások is életre jussanak! Azért kell hitvallókká lennünk, másoknak Jézusról beszélnünk, hogy akik hallják, visszataláljanak Istenhez. Nélküle mindnyájan elveszünk. Jézusnak ez volt a parancsa: “Menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mát 28,19) Márk evangéliumában pedig így olvassuk: “Menjetek szerte a világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Márk 16,16)

Sok akadálya lehet annak, hogy a keresztyének végezzék a Krisztusról való vallástételt. Külső akadály a világ ellenséges beállítottsága, amely a gúnytól a kirekesztésen át a nyílt üldözésig minden lehet. Az apostolokat is megfenyegették, hogy ne szóljanak többet Jézusról. De ők azt felelték, nem tehetjük, hogy ne mondjuk azt, amit láttunk és hallottunk. Ismételt fenyegetés után is ezt mondták:  “Istennek kell inkább engedelmeskedünk, mint az embereknek.”  (Csel 5,29) Az egyháztörténelem lapjain sokakat találunk olyanokat, akik a vértanúságig vállalták ezt a tanúskodást Krisztusról.

Azonban el is lehet bukni, s megtagadni az Urat. Félelmetes intés Péter példája – milyen keservesen kellett megsiratni tettét! S hogy nem lett része a “hűtlen szolgák”  sorsa (Luk 12,46), az a kegyelem nagy voltáról beszél. Jézus adott számára alkalmat, hogy jóvátegye tagadását, s újra hitvalló legyen. E mögött ott rejlik ígérete: “Én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék hited – azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Luk 22,32) Nagy biztatás ez nekünk is. Bár nem vagyunk elég erősek, hogy helytálljunk a vallástételben – de Jézusra számíthatunk. Amíg tart a kegyelem, mindig ott a lehetőség, hogy hűtlenségeinket jóvátegyük. Ne úgy jöjjön hát el az ítélet, hogy aki szószólónk és pártfogónk lehetne, az ítélő bíránkká legyen, megtagadva az Atya előtt!

Vannak belső akadályok is: a félszegség, hogy mit szólnak mások a Jézusról vallástételünkhöz. Visszautasítanak, esetleg kigúnyolnak. Lehetünk bizonytalanok is, nem tudjuk, mit mondjunk. Úgy érezzük, nem ismerjük eléggé Jézust, nem tudunk mit róla mondani. De nem okoskodni kell, hanem egyszerűen tanúskodni. Elmesélni történetünket. Lehet különbséget tenni vallástétel és bizonyságtétel között. A vallástétel az, amikor elmondjuk, kicsoda Jézus, mit tett értünk emberekért, ezért a világért. A tanúskodás, más szóval bizonyságtétel pedig, amikor arról beszélünk, amiket ő velünk tett, hogyan változtatta meg életünket. Gondoljunk a vakon született emberre. Amikor azt mondták a vizsgálói Jézusról, hogy az bűnös, ő így válaszolt: “Hogy bűnös-e, azt nem tudom. Egyet tudok – vak voltam és most látok.” (Ján 9,25) Nem sokat tudott Jézusról, de a legszebben tanúskodott arról, amit vele cselekedett. Nekünk is azt kell elmondanunk, milyen volt életünk Jézus nélkül, és milyenné lett vele.

Ehhez szükséges, hogy bennünk legyen, amiről Péter így beszél: “Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számonkéri tőletek a bennetek élő reménysége!” (1Pét 3,15). Ha Isten alkalmat ad a bizonyságtételre, vegyük észre s éljünk vele. De ne feledjük, a vallástétel nemcsak szavainkra, hanem egész magatartásunkra vonatkozik. Pál egyik levelében szól azokról, akik “vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják.” (Tit 1,16) Legyen összhangban életünk a szavainkkal! Félelmetes, amiről Jézusnak így kell szólnia: “Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram! – hanem csak az, aki cselekszi mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, s nem a te nevedben tettünk-e csodákat? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!”  (Mát 7,21-23)

Jaj nekünk, ha csak szavakkal akarunk vallást tenni, de életünk nem hitelesíti azt! Embertársainknak észre kell venniük, ha mi Jézushoz tartozunk – anélkül, hogy erről egy szót is szólnánk. De vannak helyzetek, amikor a hallgatás árulás, Jézus megtagadása lenne. Ezért, ha Isten vallástételre indít, ne hátráljunk meg. “Ne szégyelljük a Krisztus evangéliumát!” (Róm 1,16)  Csak ügyeljünk nagyon, szavaink hitelesek legyenek, ott álljon életünk mögötte.

Befejezésül hadd szóljak arról: nem lehet véletlen, hogy Kalauzunk szerint éppen ez az ige van soron, amikor e héten kezdődik hazánkban az új ezredév első népszámlálása. Abban különbözik az eddigiektől, hogy hatvan év után először kérdezik meg, melyik egyházhoz, vallásfelekezethez tartozunk. Az elmúlt évtizedekben mindent megtettek, hogy népünkben szétrombolják a hitet és egyházi közösségeinket. Félelemből, megalkuvásból, karriervágyból sokan megtagadták hitüket és egyházhoz tartozásukat. Hála Istennek ennek a korszaknak vége, s újból lehetőség adatik a hitvallásra. Annak megvallása, hogy a keresztyénség melyik felekezetéhez tartozunk, Jézusról való vallástételünk sajátos formája. Ő és a benne hívők közössége, az egyház elválaszthatatlanul összetartoznak. A válaszadás nem kötelező, és titkos is, vagyis utólag nem lehet megállapítani, ki minek vallotta magát – név nélkül történik felekezeti bejegyzés.

Vannak, akiknek nem tetszik, hogy a kérdőív rákérdez a vallásfelekezetre. Azt mondják, a vallás magánügy, nem tartozik senkire. Itt a nagy hazugság, amivel komoly rombolást végeztek az emberek tudatában. A vallás, a hit nem magánügy, hanem közügy. Személyes ügy addig, amíg úgy értjük, ki-ki személyesen, kényszer nélkül gyakorolja, teszi vagy nem teszi. De ezen túlmenően nagyon is közügy. Mert ha a vallás azt jelenti, hogy szeretjük Istent és felebarátainkat, mégpedig személyválogatás nélkül, az bizony közügy, s társadalmilag nagyon is hasznos dolog. Döntse el mindenki, hogy mennyire közügy az, ha részeges emberek józanná válnak; aki lopott, többé nem lop, sőt visszaviszi, amit eltulajdonított. Ha olyan emberek nevelődnek, akik önzetlenül szeretik egymást, gondosan nevelik gyermekeiket, szeretik házastársukat, egészséges életet élnek, s nem hajlandók csalni – akkor is becsülettel dolgoznak, ha senki nem ellenőrzi őket… Hasznos-e ez a társadalomnak? De mennyire! Sokkal kevesebb börtön s bűnüldöző szerv kell, tisztul a közélet, szűnik a korrupció, nem lesz egy nép világelső öngyilkosságok s a válások számában, drogfogyasztásban – s így tovább. Minél többen vallják magukat Jézushoz tartozóknak, annál nyilvánvalóbb, hogy az evangélium hirdetése és az egyházak tevékenysége a leghasznosabb társadalmi tevékenység, a legfontosabb közügy.

Éljünk hát a vallástétel felkínált lehetőségével, mikor a népszámlálás során megkérdeznek bennünket. Nem azt kérdezik, meg vagyunk-e keresztelve, járunk-e templomba, fizetünk- e egyházfenntartást – azt kérdik, milyen felekezethez tartozóknak valljuk magunkat. Nem lehet általános választ adni, hogy keresztyén, protestáns, csak konkrét elnevezést: református, evangélikus, római katolikus. Valahova tartoznunk kell, ne szégyelljük ezt. Hálátlanság is lenne, ha nem vállalnánk közösséget azokkal, akikhez őseink, szüleink és nagyszüleink is tartoztak, s akik annyi áldozatot is hoztak érte.

A népszámlálás lehetőséget ad arra, hogy önvizsgálatot tartsunk, számba vegyük, hova is tartozunk. Aki megvallja hitét, annak növekszik öntudata és hitvallásával erősíti a tábort, amelyért őseink oly sok áldozatot hoztak. Nem mindegy, hogy hazánkban hány ember vallja magát egyházhoz tartozónak! Nemcsak a költségvetési támogatást befolyásolja ez a számadat, hanem növeli a hitvalló emberek társadalmi súlyát is.
Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy Jézusnak hitvallásra elkötelezett tanítványai vagyunk. Egyházunk hitvallása, a Heidelbergi Káté 32. kérdése is megfogalmazza ezt. Miért hívnak téged keresztyénnek? A válaszban ez is benne van, sőt az első: “Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, s az ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek.”  Bátorodjunk hát fel, s bátorítsunk másokat is hitvallásra! Jézus maga is ezt akarja: “Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek mennyei Atyám előtt – aki pedig megtagad engem, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Ámen.

Imádkozzunk !

Istenünk, hálát adunk igédért. Áldunk azokért, akiken keresztül eljutott hozzánk az evangélium, s dicsőítünk mindazért, amit elvégeztél általa életünkben. Átélhettük a csodát, hogy ránk bíztad igédet és adtál nékünk hitvalló szót szánk megnyitásakor. Hitet adsz szívünkbe és bátorítasz annak megvallására. Bocsásd meg, ha hallgattunk, mikor rólad lehetett volna szólni, ha szégyelltünk téged és az evangéliumot. Járja át életünket a te igéd, hogy hiteles legyen bizonyságtételünk – életünkkel meg ne tagadjuk, amit szánkkal vallunk. Imádkozunk népünkért, hogy szaporítsd a benned hívők számát, minél többen legyünk, akik rólad vallást teszünk. Kérünk add, hogy terjedjen az evangélium népünk körében, és szerte mindenhol a világon. “Drága Igédnek kész szállást, adj mindenütt szabad folyást!”  Könyörgünk a betegekért, köztük ma külön is a leprásokért és az értük fáradozó, gyógyító munkásokért. Áldott légy, hogy imánkat jobban meghallgatod, mint ahogy azt hinni és elgondolni tudjuk! Ámen.