Igehirdetés 2001. január 28.
Aki tehát vallást tesz rólam
Lekció: Mát 10,24-33
Textus: Mát 10,32-33
“Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”
Imádkozzunk!
Istenünk köszönjük, hogy segítségül hívhatjuk szent nevedet e mai napon. Íme, a gyülekezet közösségében dicsőíthetünk – mindenkor tebenned bíztunk. Segíts most, hogy tudjunk figyelni igédre és megértsük üzenetedet. Hisszük, hogy hatalmad szavával tartod fenn a mindenséget, s neked nem lehetetlen életünket sem újjáteremteni. Add áldásodat együttlétünkre, formálj és erősíts minket! Ámen.
Igehirdetés
Mai igénk Jézus tanítványait missziói szolgálatra kiküldő beszédéből való. Rájuk bízza az örömhírt, amit ő hozott a földre. Részesednek küldetésében, felruházza őket mennyei erővel és felkészíti őket a várható nehézségekre. Bátorítja mindnyájukat, álljanak helyt és tegyenek vallást róla. Ne féljenek az ellenséges erőktől, mert Isten védelme alatt állnak: számon tartja őket. Mellette tesznek vallást, amikor Jézusról vallanak. Háromszor is elhangzik olvasmányunkban: “Ne féljetek!”
A fejezet csúcspontja, mikor egyetlen szóban összefoglalja, amit a tanítványoknak tenni kell – ez a tanúskodás. “Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Azt is megmondja, mit ígér a vallástévőknek: kiáll mellettük. De megtagadja azokat, akik őt megtagadták – mert Istent tagadja, aki Jézust tagadja.
Ezzel súlyos dolgot mond. A döntés örök sorsunk felől kezünkben van: a végső ítéletben ő csak mintegy azt pecsételi meg. Senkire sem kényszeríti magát, a hozzá való személyes viszonyunk dönt üdvösségünkről. Ezért fontos, hogy hitvallókká legyünk; olyan tanítványaivá, akik nem szégyelljük a róla való vallástételt a világban. Erről szól ez az igehirdetés.
A hit életünk legszemélyesebb elhatározása. Benső világunk, szívünk ügye. “Szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk” (Róm 10,10) – mondja Pál és így folytatja: “…és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” Nem elég tehát szívünkben őrizni, mintegy elrejtve mások elől, hanem meg is kell vallani, amikor ő elkészíti annak alkalmát. De miért akarja, hogy megvalljuk hitünket? Miért bátorít arra, hogy tegyünk vallást róla?
Azért, mert így jut el az evangélium az emberekhez az ő üdvözítő szeretetéről. Miközben mondjuk az örömhírt, hogy Krisztus “meghalt bűneinkért és feltámadott megigazulásunkért” (Róm 4,25), hogy kimentsen minket e jelenvaló gonosz világból és az örök halálból (Gal 1,4 Róm 6,23) – ő teremtő igévé teszi az emberi szót, hogy mások is életre jussanak! Azért kell hitvallókká lennünk, másoknak róla beszélnünk, hogy akik hallják, visszataláljanak Istenhez. Nélküle mindnyájan elveszünk. Ez volt a parancsa: “Menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mát 28,19) Márk evangéliumában pedig így olvassuk: “Menjetek szerte a világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Márk 16,16)
Sok akadálya lehet annak, hogy a keresztyének végezzék a Krisztusról való vallástételt. Külső nehézség a világ ellenséges beállítottsága, amely a gúnytól a kirekesztésen át a nyílt üldözésig minden lehet. Az apostolokat is megfenyegették, ne szóljanak többet Jézusról – azt felelték, nem tehetjük, hogy ne mondjuk, amit láttunk és hallottunk. Ismételt fenyegetés után pedig ezt válaszolták: “Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mintsem az embereknek.” (Csel 5,29) Az egyháztörténelemben sokan a vértanúságig vállalták a hűséget Krisztushoz. Nekünk azonban jelen körülményeink közt, nem kell meghalnunk ügyében – pontosan elég, ha élünk érte…! Csöndes szolgálatokkal, pozitív gesztusokkal, a magunk “szeretet-nyelvét” beszélve.
Ám el is lehet bukni, s megtagadni az Urat. Ijesztő Péter példája – milyen keservesen kellett megsiratnia tettét! S hogy nem lett része a “hűtlen szolgák” sorsa (Luk 12,46) – az egyedül a kegyelem végtelen nagy voltáról beszél. Adott számára Jézus alkalmat, hogy jóvátegye tagadását, s újra hitvalló legyen. E mögött ott rejlik ígérete: “Én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék hited – azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (Luk 22,32) Nagy biztatás ez. Bár nem vagyunk elég erősek, hogy helytálljunk a vallástételben – Jézusra mindig számíthatunk. Amíg tart a kegyelem, ott a lehetőség, hogy hűtlenségünket jóvátegyük. Ne úgy jöjjön el a végső idő, hogy aki szószólónk és pártfogónk, éppen ő ítélőnkké legyen, megtagadva minket az Atya előtt…!
Vannak belső akadályok is. Elsősorban a félszegség, hogy mit szólnak mások a vallástételünkhöz – visszautasítanak, esetleg kigúnyolnak. Lehetünk azonban bizonytalanok is, nem tudjuk pontosan, mit mondjunk. Úgy érezzük, nem ismerjük eléggé Jézust, nem tudunk mit mondani róla. De nem okoskodni kell, hanem egyszerűen tanúskodni: elmesélni történetünket. Lehet különbséget tenni vallástétel és bizonyságtétel között. A vallástétel az, amikor elmondjuk, kicsoda ő, mit tett az emberekért, az egész világért. A tanúskodás, más szóval bizonyságtétel pedig, amikor arról beszélünk, amiket ő személyesen velünk tett, miként változtatta meg életünket.
Gondoljunk a vakon született emberre. Amikor azt mondták a vizsgálói Jézusról, hogy bűnös, ő így válaszolt: “Hogy bűnös-e, azt nem tudom. Egyet tudok – vak voltam és most látok.” (Ján 9,25) Nem sokat tudott Jézusról – mégis a legszebben tanúskodott arról, amit vele cselekedett. Nekünk is összesen azt kell elmondanunk, milyen volt életünk Jézus nélkül, és milyenné lett ővele. Se hosszan, sem komplikáltan ne szóljunk: “Mint arany alma ezüst tányéron, olyan a helyén mondott ige!” (Péld 25,11)
Ehhez szükséges, amiről az ige így beszél: “Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számonkéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pét 3,15). Ha az Úr alkalmat ad a bizonyságtételre, vegyük észre, s éljünk vele. De ne feledjük, a vallástétel nemcsak szavainkra, hanem egész magatartásunkra vonatkozik. Pál egyik levelében ír azokról, akik “…vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják.” (Tit 1,16) Legyen összhangban életünk a szavainkkal! Félelmetes, amiről Jézusnak így kell szólnia: “Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram – hanem csak az, aki cselekszi mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ördögöket, s nem a te nevedben tettünk-e csodákat? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mát 7,21-23)
Jaj nekünk, ha csak szavakkal akarunk “vallást tenni”, ám életünk hitelteleníti azt! Embertársainknak észre kell venni, ha mi Jézushoz tartozunk – anélkül, hogy erről akár egyetlen szót is szólnánk. Vannak azonban helyzetek, amikor a hallgatás árulás, már kifejezetten Jézus megtagadása lenne. Ezért, ha ő vallástételre indít, ne hátráljunk meg. “Ne szégyelljük a Krisztus evangéliumát!” (Róm 1,16) Csak ügyeljünk nagyon, szavaink hitelesek legyenek, vagyis ott álljon az életünk mögötte. Calcuttai Teréz anyáról jegyezték fel: egyszer vetélkedés támadt munkatársai között. Mindegyik panaszkodott, hogy egy bizonyos kellemetlen munkát miért éppen neki kell mindig elvégeznie. Kérték, tegyen köztük igazságot. Teréz semmit nem szólt – elment, és elvégezte a feladatot…
Befejezésül hadd szóljak arról: nem lehet véletlen, hogy Kalauzunk szerint éppen ez az ige van soron, amikor e héten kezdődik hazánkban az új ezredév első népszámlálása. Abban különbözik az eddigiektől, hogy hatvan év után először kérdezik meg, melyik egyházhoz, vallásfelekezethez tartozunk. Az elmúlt évtizedekben mindent megtettek, hogy szétrombolják bennünk a hitet, és országunkban az egyházi közösségeinket. Félelemből, megalkuvásból, karriervágyból sokan megtagadták hitüket és egyházhoz tartozásukat. Hála Istennek, ennek a korszaknak vége – újból lehetőség adatik a hitvallásra. Annak megvallása, hogy a keresztyénség melyik felekezetéhez tartozunk, Jézusról való vallástételünk sajátos formája. Ő és a benne hívők közössége, az egyház elválaszthatatlanul összetartoznak! A válaszadás nem kötelező és titkos is, vagyis utólag nem lehet megállapítani, ki minek vallotta magát: név nélkül történik a felekezet bejegyzése.
Vannak, akiknek nem tetszik, hogy a kérdőív rákérdez a vallásfelekezetre. Azt mondják, a vallás magánügy, nem tartozik senkire. Itt a nagy hazugság, amivel komoly rombolást végeztek az emberek tudatában. A vallás, a hit nem magánügy, hanem közügy. Személyes ügy addig, amíg úgy értjük, ki-ki személyesen, kényszer nélkül gyakorolja, teszi vagy nem teszi. De ezen túlmenően nagyon is közügy. Mert ha a vallás azt jelenti, hogy szeretjük Istent és felebarátainkat, mégpedig személyválogatás nélkül, az bizony közügy, s társadalmilag nagyon is hasznos dolog.
Döntse el mindenki, hogy mennyire közügy az, ha részeges emberek józanná válnak; aki lopott, többé nem lop, sőt visszaviszi, amit eltulajdonított. Ha olyan emberek nevelődnek, akik önzetlenül szeretik egymást, gondosan nevelik gyermekeiket, szeretik házastársukat, egészséges életet élnek, s nem hajlandók csalni – akkor is becsülettel dolgoznak, ha senki nem ellenőrzi őket… Hasznos ez a társadalomnak? De mennyire! Kevesebb börtön s bűnüldöző szerv kell, tisztul a közélet, szűnik a korrupció, nem lesz egy nép világelső öngyilkosságok s a válások számában, drogfogyasztásban – s így tovább! Minél többen vallják magukat Jézushoz tartozóknak, annál nyilvánvalóbb, hogy az evangélium hirdetése és az egyházak tevékenysége a leghasznosabb társadalmi tevékenység: igenis a legfontosabb közügy!
Éljünk hát a vallástétel felkínált lehetőségével, mikor a népszámlálás során most megkérdeznek bennünket. Nem azt kérdezik, meg vagyunk-e keresztelve, járunk-e templomba, fizetünk-e egyházfenntartást: azt kérdik, milyen felekezethez tartozónak valljuk magunkat. Nem lehet általános választ adni, hogy keresztyén, protestáns – csakis konkrét elnevezést: református, evangélikus, római katolikus. Valahova tartoznunk kell, ne szégyelljük ezt! Hálátlanság is lenne, ha nem vállalnánk közösséget azokkal, akikhez őseink, szüleink és nagyszüleink is tartoztak, s akik annyi, de annyi áldozatot hoztak hitükért!
A népszámlálás lehetőséget ad arra, hogy önvizsgálatot tartsunk: számba vegyük, hova is tartozunk. Aki megvallja hitét, annak növekszik öntudata és hitvallásával erősíti a tábort, melyért őseink oly sok áldozatot hoztak. Nem mindegy, hogy hazánkban hány ember vallja magát egyházhoz tartozónak! Nemcsak a költségvetési támogatást befolyásolja a számadat, hanem növeli a hitvalló emberek társadalmi súlyát és megbecsültségét is.
Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy Jézusnak hitvallásra elkötelezett tanítványai vagyunk. Református egyházunk hitvallása, a Heidelbergi Káté 32. kérdése is megfogalmazza ezt. “Miért hívnak téged keresztyénnek?” A válaszban benne van, sőt az első: “Azért, mert hit által Krisztusnak tagja, s az ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek…” Bátorodjunk hát fel, s bátorítsunk másokat is hitvallásra! Jézus maga is ezt akarja: “Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek mennyei Atyám előtt – aki pedig megtagad engem, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Nőjünk föl lélekben református őseinkhez, akik bátor hitvallókat, országépítőket, becsületes családapákat és családanyákat, egyszóval helytálló emberek sokaságát adták – éspedig szavaikban és cselekedeteikben egyaránt. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk, hálát adunk igédért. Áldunk azokért, akik révén eljutott hozzánk az evangélium, s dicsőítünk mindazért, amit elvégeztél általa életünkben. Átélhettük a csodát, hogy ránk bíztad igédet, és adtál hitvalló szót is szánk megnyitásakor. Hitet adsz szívünkbe és bátorítasz annak megvallására. Bocsásd meg, hogy sokszor hallgattunk, mikor rólad lehetett volna szólni, szégyelltünk téged és az evangéliumot. Járja át életünket igazságod, hogy hiteles legyen bizonyságtételünk – tetteinkkel meg ne tagadjuk, amit szánkkal vallunk. Imádkozunk nemzetünkért, hogy szaporítsd a benned hívők számát, minél többen legyünk, akik rólad vallást teszünk. Kérünk add, hogy terjedjen az evangélium itt, és szerte mindenhol a világon. “Drága Igédnek kész szállást, adj mindenütt szabad folyást!” Könyörgünk a betegekért, köztük ma külön is a leprásokért és az értük fáradozó, gyógyító munkásokért. Áldott légy, hogy imánkat jobban meghallgatod, mint azt mi hinni és elgondolni tudjuk! Ámen.
