Igehirdetés 2009. szeptember 6.

Akik megtalálják az élet fáját

 

Lekció: Jel 22,1-21

Textus: Jel 22,1-5 Jel 22,20

„Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, és Isten és a Bárány trónusából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága közt van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükség lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.

Így szól, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, eljövök hamar. Ámen. Jövel, Uram Jézus!”

 

Imádkozzunk!

Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk, te az üdvösségről szólsz csodálatos igédben, mi pedig homályban, gyanakvásban és reményvesztetten élünk. Látjuk ugyan lelki szemeinkkel a megígért várost, amelyen nincs hatalma átoknak, ott fakad az élet vize és ott nő az élet fája is, s nem lesz benne éjszaka, nincsen szükség lámpásra sem, mert te magad fénylesz az emberek fölött – de mi nem ilyen városban élünk. Ismered szívünket: nincsenek rejtve előtted küzdelmeink és szégyeneink sem. Szeretnénk megtelni a jóval, amit te készítettél azoknak, akiknek homlokán neved van felírva – hadd legyünk most ilyenekké mind! Ezt kérjük tőled, hisz ezért is jöttünk szent igéd hallására. Áldd meg a téged keresőket tiszta szívvel és áldott csönddel, amiben meghallatszik szavad, az életújító ige. Légy közöttünk, áldott Isten, és töltsd ki ránk Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Akik az irodalommal vagy zenével foglalkoznak mondják, hogy a művek első és utolsó sorai sokatmondóak a mű egészének értelmére nézve: kiemelt helynek számítanak az alkotásban. Azért választottam mai igénkül a Jelenések könyvének éppen utolsó fejezetét – melyet pénteken olvastunk Kalauzunk szerint napi olvasmányul – mert ez hangsúlyos üzenet, ami mellett érdemes megállnunk.

Az Ószövetségnek 39 könyve van, vagyis éppen eggyel kevesebb a negyvennél, ami a hagyományban a halál száma. Negyven évig vándorolt Isten népe a pusztában – egy nemzedéknek ki kellett halnia, csak a gyermekeik léphettek be az ígéret földjére. Negyven napig böjtölt Jézus, vagyis teljesen felszámolta régi életét. Ez arra emlékeztet, hogy aki ezt a könyvet olvassa, az még él: nem halt meg. De meg kell becsülje minden napját és óráját azzal, hogy megjobbítja életét és Isten akaratához szabja, mert összesen egy lépésre van minden halandó az elmúlástól. Az Újszövetség könyveinek száma viszont 27, amely számtanilag a háromszor-háromszor-három – az Újszövetség szerkesztői a kanonizáláskor ugyanis a Szentháromságra kívántak utalni. Az Atya, Fiú, Szentlélek valóságáról szóló könyvnek, az Újszövetségnek utolsó darabja a Jelenések könyve, amely 22 fejezetre oszlik, éppen annyira, amennyi a héber ABC. A fejezet-felosztás középkori készítői sem véletlenszerűen dolgoztak tehát: azt fejezhették ki, hogy a Jelenések könyve hibátlan, teljes egész mű Isten titkáról.

Megvallom, jómagam már tizenéves koromban sokszor és érdeklődéssel olvastam a Jelenések könyvét, félelemmel teli borzongással, mint ami lerántja a leplet egy számunkra ismeretlen valóságról. Később, amikor jelképeit jobban értettem, még jobban megszerettem, s ma is nagy lelki haszonnal olvasom mint vigasztaló, megtérésre hívó, s hallatlanul erősítő iratot.

Miről szól a Jelenések könyvének, s ezzel együtt az egész Bibliának utolsó fejezete? Nem nehéz egyetlen szóban összefoglalni: az üdvösségről. Nem fenyeget, nem tanít, nem is tanulságos eseményeket foglal össze, hanem arról beszél, amit ember csak Isten közelében találhat meg – az üdvösségről. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Biblia igazán nagy mondanivalója, amit e hatalmas könyv utolsó oldala is lelkünkre kíván kötni nem más, mint az üdvösség. Az, hogy egyetlen egyszer élünk, s Teremtőnk nem vergődésre, hiábavaló küszködésre szánt, hanem örömre, szeretetre és békességre, röviden kifejezve – üdvösségre! Minden másért kár.

Ez a szó rejtőzik a „kárhozat” kifejezésben is, ami az üdv ellentéte. Kár érte, hogy annyit dühösködünk, hogy sok bennünk a hamisság s már észre sem vesszük és nem is fáj. Kár érte, mert kárt hoz: ilyen az ellenségeskedés, az erőszaknak minden formája, és „kárt hoz” a szeretetlenség, de legfőképpen az istentelenség – amelyek ezer formáját mutatja be hatalmas példatárában a Szentírás. A lélektan optimumra törekvésről beszél, mint legfőbb emberi tulajdonságunkról – mi emberek szeretjük elérni mindenből a legjobbat. A Biblia azonban többet mond: egész emberi életünk nem csak az optimumra, hanem kifejezetten az üdvösségre irányul, amit viszont egyedül Isten adhat meg.  Mindnyájan ezt keressük, szomjazzuk – s ha nincs, érezzük is, hogy “nagyon kár”…

Az üdvösség a mindennapokban úgy van jelen, mint “igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.” (Róm 14,17) De milyen konkrétumot mond erről a Biblia utolsó fejezete? Mi adja meg az üdvöt, kik azok, akik megtalálják – és ha megtalálták, hogyan néznek ki?

Az üdvöt, amiről a Biblia utolsó lapja szól az “élet vize” táplálja. Azt halljuk, hogy ragyogó tiszta, mint a kristály. Milyen érdekes, hogy az üdvösségről tehát ez az egyik legfontosabb mondanivalója a Bibliának, hogy köze van a tisztasághoz, mégpedig a kristálytiszta ragyogáshoz. Azt is mondhatnánk, az áttetszőséghez, az átláthatósághoz, az őszinteséghez, vagyis a nyíltsághoz, hitelességhez és az igazsághoz. Semmi köze ennek az “ami szívemen, a számon” ostoba szókimondásához.

Ilyen minden, ami Istentől származik, s tőle jön hozzánk gondolat, szó és cselekedet formájában. Nem fér össze vele takargatás, hazugság vagy eltagadás – az élet tápláló vize olyan tiszta, mint a kristály. Érdemes ezen elgondolkodni, hiszen pontosan ezt mondja a Jelenések könyve, hogy senki nem megy be ebbe az üdvösségbe, aki “szereti és szólja a hazugságot.” (Jel 22,15  Jel 21,27) Leplezzen le ez egyszerű evangélium minden álságot, hamisságot és eltagadást bennünk, hiszen éppen azt mondja, hogy Isten legfontosabb ajándéka, az élet vize nem homályos és piszkos, hanem kristálytiszta! Minden ilyen, ami tőle jön – s ilyenné válik az ember is, aki az övé. “Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.” (Mát 5,8) Az igazak “fénylenek, mint a hajnal világossága” (Péld 4,18), és olyanok, mint “az égbolton ragyogó csillagok” (Fil 2,15). Az őket tápláló élet vize is csak kristálytiszta lehet, semmi más.

A forrás azonban, ami ezt adja, így halljuk – Istennek és a Báránynak trónusából ered. Ismét egy jelkép, amit nem nehéz megfejtenünk. Arról van szó, hogy ahol Istennek és a Bárány Jézus uralma van, ott fakad fel az “élet vize.” Sokan keresik máshol, rossz helyeken is. Nem találják, mert nem is lehet máshol fellelni, csak ahol van – vagyis Istennek és a Báránynak trónusánál. Ez a bibliai kifejezés abban igazít el, hogy milyen Istenről szól a Szentírás. Nem általában szól róla, hiszen sokfajta vallás beszél istenhitről. Sorolhatnánk a vallásokat, és mindegyikben lehet valami szép és jó –  itt azonban nem általánosságokról van szó. Istenünk az, aki a Jézus Krisztus Atyja – s ez pontos meghatározást ad hitünk tartalmáról.

Ez az Isten az, aki szerette Fiát, s gyönyörködött benne (Mát 3,17) – sőt, jelek által is bizonyította, hogy vele van – de mégsem tette kivételezetté, nem óvta meg a szenvedéstől, sem a szégyentől, a megköpdöséstől, sem pedig a haláltól… Vele maradt azonban mindezeken át hűségesen, s mivel igaznak találta Fiát abban, ahogyan az a szenvedést, szégyent, átszögeztetést és halált viselte – ezért maga mellett adott neki helyet mennyei trónusán! (Csel 7,55)

Ha gyakorlati szavakban akarjuk összefoglalni, mit is jelent mindez, azt mondhatjuk, hogy rendelje alá az ember önmagát Istennek és a Bárány uralmának – s akkor csodálatos élet fakad majd abból, amit kap. A fa az emberélet egyik legszebb szimbóluma, hiszen szerény, egy helyen álló növény, nem pedig hatalmas és ellenállhatatlanul erős, mint az oroszlán – nem is magasan szárnyal, mint a sas. De a fa, amit az élet vize táplál, minden hónapban terem, tizenkétszer egy évben: vagyis folyton kreatív, hasznára van másoknak, segítő, éltető és tápláló. Milyen jó így élni az embernek!

Határainkon túli magyar testvéreink például milyen sokat kapnak azoktól, akik időt és fáradtságot nem kímélve, saját költségükön elmennek hozzájuk és segítik őket küzdelmeikben. De idehaza is van mit tenni éppen eleget. Aki csak városunkban körülnéz, fog majd találni rászorulókat, idős embereket, magányosokat, gyászolókat és küszködőket is. Az élet fája, amit a paradicsomban elvesztettünk, Krisztusban megtalálható, és nem csak folyamatosan terem, hozza gyümölcseit, hanem még levelei is gyógyítók! Ilyen azoknak élete, akik alárendelték magukat Isten és a Bárány uralmának. Imádják őt, látják az arcát – s az ő neve van a homlokukon…!

Ez utóbbi azért fontos, mert mindnyájunkhoz hozzánőttek a szüleinktől örökölt, vagy másoktól eltanult tulajdonságok. Voltak meghatározó találkozásaink gyermekkorunktól, aztán a saját döntéseink is mind rajtahagyták nyomukat azon, amit végül “egyéniségnek” szokás nevezni. Így lesz az egyik hallgatag, de ha megszólal, szúró és vágó szavú, a másik meg lelkesedő, mindig lobogó és szalmalángként hamar el is lobbanó. Megint más fontoskodó, aki nem bírja ki, hogy valamihez hozzá ne szóljon, véleményét ne hangoztassa, akár ért a dologhoz, akár nem… És akad még “egyéniségtípus.”

Akik az üdvösség közelébe jutnak, a városhoz, amelyiken nem fog az átok, nincs éjszaka és nem kell lámpás sem, mert Isten világossága ragyog be mindent – ott az emberek már nem egyéniségük bilincseiben vergődnek: homlokukon nem a saját, hanem az Örökkévaló neve van fölírva!

Igen, egyéniségünk csendes és áldott szétolvadása, valójában átnemesülése  így lehetséges – homlokunkon az ő nevével: ha gondolkodásunkat és cselekvésünket már nem a magunk ó-embere, hanem az ő jelenléte határozza meg. “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – amit nyugodtan mondhatunk így is: nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem. (Gal 2,20) Ezt jelenti az, ha valakinek a homlokára az ő neve van felírva.

Még egy fontosat mond az ige az üdvre jutott emberről: uralkodik! „Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, látni fogják arcát, s az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka nem lesz többé; nem lesz szükség lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön örökké.” Ez az uralkodás könnyen félreérthető: a “Jézus Krisztus szupersztár” című darab szövegírója is úgy énekelteti a tanítványokat, mint akik házakat és szőlőket kívánnak szerezni cserébe a Messiás szolgálatáért. De az uralom, amiről itt szó van, nem hatalmat és gazdagságot jelent, nem is szolid sikert, vagy folyamatos jó egészséget – hanem azt, hogy semmi nem veheti el többé az ilyenektől a szabadságot, hogy saját maguk határozzák meg, miként viszonyulnak azokhoz, ami érik őket. (V. E. Frankl)

“Uralkodni” a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy nem sodornak el a körülmények, sem belülről fakadó szenvedélyek – de a mindenható korszellem vagy a többségi vélemény, a sok magától értetődő  “igazság”  sem. Ezek az emberek nem saját nagyszerűségüknél fogva ilyenek, hanem azért, mert így imádkoznak:  “Bizony, jövel Uram, Jézus!” (Jel 22,20) Ez teszi őket képessé a szabadságra, hogy bármi érje őket, maguk határozzák meg, miként viszonyulnak ahhoz. Uralkodnak, nem pedig sodródnak!

Segítsen az üdvöt mindnyájunknak elkészítő Úr, hogy hittel higgyük: az élet vize igenis tiszta, és ragyog, mint a kristály. Nem fér hozzá zűrzavar, szenny és álság semmilyen formája. Ez a víz nem máshol, hanem éppen Isten és a Bárány trónusából fakad – s mi is ott találjuk meg. De hittel higgyük azt is, hogy e víz örök életre s igaz uralkodásra képesít mindeneket, akik ezt szívből így kérik: “Bizony, jövel Uram, Jézus!” Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus Krisztus, légy segítségül erőtlenségünkben, adj megtisztulást zavaros szívünknek. Ha nem te uralkodsz, erőt vesznek rajtunk tulajdonságaink, amiket megszoktunk gyermekségünktől, s össze is tévesztünk immár igazi önmagunkkal. Pedig az te magad vagy, aki mindig voltál és mindig leszel, az Alfa és az Ómega, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható. Örök szeretet, ne hagyj magunkra küzdelmeinkben! Tekints a betegekre, a megterhelt életekre, és hallgasd meg imáját minden fohászkodónak. Külön szeretettel imádkozunk a gyermekekért és az ifjakért, akiknek életében új iskolaév kezdődött. Áldd meg Gimnáziumunkat és Óvodánkat, az ott szolgálókat, a ránk bízottakat és szüleiket. Imádkozunk a határainkon túl élő magyarokért, hogy el ne veszítsék a hitet és a reménységet, s megmaradhassanak a benned való szeretetben. Segíts minket, hogy gyümölcstermő, mindenkor hasznos életünk lehessen, ami magad táplálsz Lelked erejével, az élet kristálytiszta vizével! Ámen.